Sumi masen Alexiel

- Wazze… - Die rákönyökölt a felüljáró korlátjára és a tátongó mélységbe nézett le. Kezébe vette a 20-as csomagolású Eve cigarettából az utolsó darabot, majd rágyújtott. Mélyet szívott, de még a huszadik szál se nyugtatta meg. – KI A FASZ MONTA NEKED, HOGY IDEHÍVD RAULT MEG CHENILLÉT? HE? – megfogta a szállat, és eldobta. Nem érdekelte, hogy mennyibe került.
Egy elhagyott, és leépült résznél voltak az autópályán, ott is egy felüljárón. A felszakadt, és már több helyen kátyúzott aszfalt jobb oldalán fák sorakoztak, jóval nagyobbak mint amit közútra építenek, és a lábuknál gazok voltak, szinte már felemésztve a gyepet.
Die egy fához lépett, mely különösen nagyra nőtt, két fő ága volt, mely a törzséből ágazott, V alakban kúszott az ég felé jobbra-balra. Ég jó hogy a sztrádarész elhagyatott volt, különben már Die a bíróságon ülne.
A fára Gabriel volt kifeszítve kötéllel, krisztustartásban. Feje előre bukott, már nem bírta tartani, a kezei csuklótól elfehéredtek, a kötél annyira vágta ütőerét. Érezte ahogy bizsergetően zsibbad. A fiú elélépett, mire nehézkesen ráemelte tekintetét. Die felvonta szemöldökét, majd gyomorszájon térdelte, majd bal öklével arcon ütötte. Gabriel szája újonnan lüktetni kezdett, fogai között érezte, ahogy áramlik a fémes ízű vér, melynek látványától is undorodott. Hörögve vett levegőt, miután a földre köpte a folyadékot. Die a hajába markolt, miközben olyan közel állt hozzá, hogy mellkasuk összeérjen. Tarkójánál markolta a haját, és így hátrahúzta Gabriel fejét. A fiú Gabe vállára hajtotta halántékát, és gyerekes hangon szólt hozzá.
 - Miért? Válaszolj légy szíves. – mondta miközben érezte, hogy szívverése egyre jobban lassul. Megnyugodott. Gabe fáradtat nyögött, és a tarkójánál húzó kéz ellenére előre döntötte fejét. Die elővett a farzsebéből egy pillangókést, fél kézzel kipattintotta tokjából, majd levágta a Gabet tartó köteleket.
A nap a horizont alá bukott, és a sötétség vadállatként harapódzott keresztül a tájon. Die először nézett a dombok felé, mely mögött a nap nyugovóra tért, majd Gabrielre kinek haja azonnal veszteni kezdett színéből. A fiút a vállára fektette, hogy hasát nyomja a válla, lehetőleg a legkíméletesebben. Ráültette a motorjára, és megtámasztva kezeivel Gabriel vállát, megakadályozta, hogy az előrebukjon. Homlokát a fiúéhoz illesztette, és így nézett a szemébe. Gabriel arca falfehér volt, és mikor először nézett a szemébe, még méregzöld színe volt szembogarának, majd lehunyta azt. Mire felnyitotta szeme színe eltűnt, csak egy üres körív volt látható a fehér alapon.
 - Kell valaki, akin feszültséget vezetsz… és kell valaki, aki majd segít rajtam. Erre kell Chenille…Raul pedig majd elbeszélget veled, ha kell, ott segít, ahol tud. – mondta halkan, néha egy-két mélyebb levegővételre megállt. – Menjünk haza. – lelökte válláról Die kezét, majd remegve kihúzta magát, miközben leugrott a motorról. Mégis, magabiztosságot, és erényt sugározva lépett oda saját járművéhez, és vetette át rajta lábát. Biccentett, miközben egy védőszemüveget vett fel, majd kirúgta a támasztékot, és gázt adott.
Die még egy helyben maradt, és fenékkel nekidőlve motorjának, jobb kezével mobilján pötyögve, végül füléhez emelte a kis készüléket.
 - Mondjad, kerestél.
[ - Chenille most beszél vele ] – Raul hallotta ahogy Die mély levegőt vesz. – [menj Gabe után, mert el fog esni a motorral. Ismerlek, szétverted]
 - Most tuti nem törött semmilye! – mondta Die szinte felháborodva, majd visszajelzést nem várva tette le a telefont.

Raul mélyet sóhajtott, mikro hallotta a megszűnni nem akaró búgást a készülékén. Utálta ezt a hangot. Farzsebébe süllyesztette a készüléket, majd a konyhából kidugva fejét, nézett a nappaliban ücsörgő lányokra.
Chennile mint egy igazi nő, jobb térdhajlatát bal térdére helyezve, egyenes háttal ült, nem is törődve azzal, hogy a fotelnek van háttámlája is. Ellenben vele, Sora, aki vele szemben ült, mellkasához felhúzott térdeit szorosan karolva magához ült. Lábát karoló karjaira helyezte állát, és hol az asztalon álló, neki szánt teáscsészére nézett, hol a vele szemben ülő tiszteletteljes nőre, aki félig lehunyt szemét pihentette rajta.
 - Nagyon haragszik? – kérdezte úgy, hogy száját a karja bőrőre tapasztotta, így alig lehetett érteni mit mondd, de Chenille tökéletesen értette. Félszegen bólintott.
 - Igen. – tette le az asztalra a teáscsészét, amit eddig – feljebb lévő – jobb térdére helyezett.
 - Nem tudod hogy hogy… - kezdett bele, innmár felemelt fejjel, és a tőle megszokott elszántan csillogó szemeit mélyen a vele szemben ülőre szegezte. – Hogy hogy engesztelhetném ki?
 - Valamilyen szinten…de… tudod ki az a Gabriel ugye? – apró bólintás. – Hagy mondjam el: Árvaházi jó barátok, és mindig Gabe tett meg mindent Dieért…és védi akármi történik. Na, mostmár te tökéletesen felidegesítetted, egy árva párbeszéddel, amit megjegyzek csak én tudok megtenni – itt halvány mosoly futott keresztül arcain, majd jobb lábát a padlóra helyezte, átvetve bal térde felett. Felállt és Sora mellé ült, majd komolyan nézett rá. – Gabrielt most elvitte. Isten tudja hova. Halál komolyan mondom, hogy minden egyes ilyen alkalom után félholtra veri. Volt már hogy az intenzíven kötöttünk ki, és Die mint egy kisgyerek szaladt Gabe felé, és…és Gabe egyszerűen megbocsáltott neki. Még akkor is, ha a bordái akkor repedtek meg újra, ha Die akkor ölelte meg mikor kijött az intenzívről. – Sora szeme kitágult. Sajnálta a fiút, habár még beszélni nem hallotta, csak a közös mutatványukat látta Die-al.  – Ha Gabriel hazaesik, én leápolom. Te meg egyszerűen japánul mondd meg neki hogy bocsánat. Odavan ezekért a japán suk-suk akármikért. Azt hiszem anime. – mondta nagyot sóhajtva, majd felállt, és az ablak felé nézett ahonnan motorzúgást hallott. – Szóval… csak bocsánat. – mondta enyhén elmosolyodva és az ajtó felé kapta fejét.
A szélcsengő, ahogy az ajtó kinyílt megcsördült. Chenille villámgyorsan futott Gabriel elé, mert már látta, hogy a fiú nem képes megtartani testsúlyát.
 - RAUL! SEGÍTS! – kiáltott a fiúnak, aki rögtön odament, és Gabriel hóna alá nyúlva az egyik kanapéra fektette a fiút. Kisöpört homlokából egykét fehér tincset.
Gabe szeme alatt fel volt szakadva a bőr, száját vérpatak festette vörösre. Szemei színtelen csillogása méginkább azt a képet festették le, hogy a fiú halott. Chenille elrohant a konyhába vizes kendőért, majd mikor visszaért, letörölte Gabe arcáról a vért és a piszkot.
A fiú mély levegőket vett, miközben Chenille felhúzta pólóját, és orvosi szakérzelemmel kezdte el bizonyos helyeken benyomni a hasfalát.
 - Nos? – Raul áthajolt a lány válla felett, és beszívta annak bódító illatát, mellyel még ebben a helyzetben is jobban kezdett el foglalkozni, mint bármi mással.
 - A gyomorszájánál automatikusan védekezik a hasizom, és egy kicsit lejjebb is. – mondta egy sóhajtás után, majd Raul felé fordult, és ez pont, hogy rosszul jött ki. Orruk összeért, és ajkukat alig pár centi választotta el egymástól. Raul lehunyta szemét, miközben mélyet sóhajtott, és megfogta Chenille állát. Felemelte fejét, lágyan megcsókolta annak homlokát.
 - Bocs hogy megzavarom az idilt… - Die az ajtófélfának dőlve nézett a párosra, akik elvörösödve kapták oldalra fejüket. – Kell még Eve… elfogyott.
 - De hát tegnap vettem! – Raul bosszúsan állt fel. – 30 dolcsimba benne volt. – mondta sajnálóan, mire Die csak vállat vont.
 - Bocs, de most ez hidegen hagy. – mondta, mikor a még mindig a kanapén kuporgó Sorara nézett. – Már fél tizenegy van. Ne engedjétek haza. Ja és… a bandából többieket még ne hívjátok. Friss a festés a falon. – mondta miközben felment a lépcsőn, és ujját folyamatosan húzta végig a falon.
Egy új házba voltak a kertvárosban. Ízlésesen elrendezett bútorok tarkították a berendezést, magát a házat ápolt pázsit és kert vette körbe. Sora mélyet sóhajtott, még lassan eldőlt a kanapén.

Arra ébredt, hogy torka ki volt száradva, és hörögve vette a levegőt. Észrevette, hogy miközben ő aludt a kanapét húzták, és egy franciaággyá alakítva volt. Puha és frissen mosott ágyneműben aludt, melynek öblítőjét még lehetett érezni, de a lány sajátos illatát is átvette már. Óvatosan állt fel, és hallotta az egyik állószekrényre elhelyezett óra lassú kattogását. Lassan evickélt ki az ággyá alakított kanapéról, közben többször beleakadt a takaróba, de végül sikerült lerúgnia magáról, és a konyhába ment.
Szeme hamar a sötétséghez szokott, és talált egy poharat, melybe a csapból vizet engedett. Lassan kortyolgatva itta meg a pohár tartalmát, miközben gondolkodott… Elaludt, mielőtt bocsánatot érhetett volna. Már a poharat a mosogatóba tette mikor halk dobolást hallott a plafonról. Talán… de tényleg…mi van ha…?

Lassan, a falat tapogatva ment a lépcsőhöz, majd már remegő lábakkal ment fel azon. Még mindig hallotta a dobolást, de már halk zene is társult hozzá. Az ajtó elé állt, és lélegzetvisszafojtva nézett be a félig kinyitott ajtó által hagyott résen.
Die levette a fejéről a fülhallgatót és letette az asztalra. A dobolás abba maradt, jelezve, hogy csak a zene ritmusát dobogta le lábával. Benyomta a számítógépen az on/off gombot, de Sora látta, hogy beszélgető programba volt bejelentkezve. Csak úgy köszönés nélkül lépett ki, és ez a neveltetéséből kifolyólag nagy bunkóságnak tartott.
A fiú felállt a székről, és Sora láthatta hogy csak egy melegítőalsó van rajta. Mély levegőt vett, amég benyitott a szobába, és halkan lépett egyet.
Die füle még búgott a hangos zenétől, minden bizonnyal ezért nem hallhatta ahogy Sora tompa léptekkel közeledik felé. Az ablakhoz sétált, és a belső párkányra támaszkodva nézte a csillagos eget. Hajnali fél kettő lehetett.
Sora már a fiú fél méteres körzetében volt, mikor megkockáztatott még egy lépést, felkészülve akár arra is, hogy életében először egy fiú megüti. Összeszorította szemét, és bal lábát jobbja mellé zárta.
Die meghallotta a padlószőnyeg tompa puffanását és villámgyorsan fordult 180°-ot, védekező állás felvételéhez nem elegendő hely lévén, egyszerűen magához rántotta esetleges támadóját.
Mikor látta hogy „támadója” kisebb nála, és lányos szuszogása gyorsul, annak szájára tapasztotta kezét.
Érezte ahogy lélegzete megnyugszik, és lehajolt hogy hallja amit a feltehetőleg lány mondd.
 - Gome… Gome Nasai. – elmosolyodott, miközben Sora arca, arca mellett rejtve maradt. Lágyan belemarkolt annak tarkóján lévő hajába, és miközben már lehunyt szemekkel húzta ki magát ismét, a lány fejét felfelé húzta. Még mindig lehunyt szemmel simított végig Sora ajkain, majd mikor érezte, hogy az akar fordult száját tapasztotta a lány szájára.
Sora pupillája a kétszeresére tágult. Die nyelve végigsimította az ajkait, majd lágyan utat tört magának és fogai közt átfúva magát megcsókolta. Élete első csókja volt és… nem így képzelte, de aztán... lehunyta szemét, és átkarolva Die nyakát közel húzta magához. Be kellett látnia hogy élvezte. Mégis a fiú volt az aki megszakította a csókot.
Valami furcsát érzett, mintha nem azt csókolta volna, akire várt. A lány akire várt….azzal is ez lett volna az első csókja de…de így…nem…. De mi van ha mégis? Lassan hajolt le Sora füléhez és csak ennyit suttogott, hogy bebizonyosodjon kérdése:
 - Sumi masen… sumi masen Alexiel!