- DIE! – Marion dobbantónak használta a saját ágyát, és kezében kispárnával szaltózott egyet a levegőben, majd mikor vissza akart érezni, érezte hogy lába alól eltűnt a talaj. Az említett fiú hasán feküdt, Die pedig várt két másodpercet, még a kislány szívverése egy kicsit rendeződik, majd csiklandozni kezdte Marion oldalát, mire a kislány harsány nevetésbe kezdett.
Valahogy aztán mégis sikerült átfordítania Diet a másik oldalára, és kifordult a fiú alól, majd a hátára, lépett, és kihasználva hogy Die keze nem tudja elkapni a lábát, ugrálni kezdett.
A fiú elmosolyodott, majd egy hirtelen mozdulattal, hasról hanyatt fordult, mindezt persze akkor amikor Marion felugrott, és mikorra már visszaérkezett Die úgy tudta elkapni, hogy a fiú felhúzott térdeire fektette a kislány hátát, és visszatért eredeti foglalatosságához, a csiklandozáshoz.
Marion már szó szerint vergődött, arcán a nevetéstől halvány pír volt, haja már kócosan állt mindenfelé, mikor Die végül elengedte.
- Marion fekvés. – Jean a ajtófélfának dőlve nézte a játszó párost nézte. Elmosolyodott.
Die betakarta Mariont, majd adott egy puszit a homlokára, és kajánul saját apjára mosolyogva elment Jean mellett.
Lesétált a lépcsőn, ami két részből volt összeállítva, a közepén egy lépcsőforduló volt, és a forduló után kapcsolódó rész, már 90°kal elfordult az felsőbb lépcsőtől. Az egész lépcső a fal mellé volt illesztve, ezért volt lehetőség az egész elmozdítására.
Maga a lépcsőforduló alatt volt egy fenyőfából készült íróasztal, melyen egy számítógép foglalt helyet, és az íróasztal egyéb területein különböző trapéz-és tornaszer vázlatok voltak, innen lehetett következtetni, hogy ez Jean munkaasztala.
A számítógép most is halk búgással jelezte hogy működik. Ezzel szemben kb. úgy 7 méterre egy ajtó volt, mely a fürdőszobába vezetett. És amikor az ember lejött a lépcsőről rögtön a nappaliba talált, ami nem volt fallal elválasztva a kis tértől, csak egy boltívvel.
Die egy kicsit rúgóztatta a térdét, majd jobb kezét rátette a vele szemben lévő kanapé támlájára, és átlendítette magát. Kényelembe helyezkedett a 3 személyes kanapén, majd bekapcsolta a TV-t.
A három személyes kanapé jobb oldalán egy két személyes kanapé volt, a bal oldalán egy kényelmes fotel. Mind a három bútort fekete bőrhuzat takarta, maga nappali részleg alapban fehérre volt festve, majd minta tapétadarabokat ragasztottak volna össze-vissza a falra hol erősebb, hol gyengébb szürke árnyalatok tették változatossá a szoba színét.
A 3 bútor egy dohányzóasztalt fogott közre, melyen egyszerű fehér csipke alátét volt, rajta egy fekete üvegváza, és benne egy csokor vörös rózsa. A látást a Tv-re a vázába állított növény nem zavarta, lévén a dohányzóasztal épp elég alacsony volt.
Die féloldalasan feküdt, bal lábát felhúzta, ameddig a bőrnadrág engedte, majd bal kezét, amiben a távirányítót is tartotta, ráhelyezte. Jobb kezével alátámasztotta fejét, és félszegen nézett fel a felette álló Jeanre. Biccentett hogy üljön le valahova, őt ugyan nem érdeklik a késő esti hírek.
- Kezdheted. – mondta monoton hangnemben, miközben apja nagyot sóhajtott. Gondolta még tesz Jeannek egy szívességet. – Ne várd, hogy apának nevezzelek, nekem maradsz Jean. – az említett aprót bólintott. Die lecsúsztatta eddig felhúzott bal lábát, elengedte fejét, és hasra fordult. Felszegett fejjel nézett Jeanre, és ez a helyzet kicsit kényelmetlen volt a nyakának.
- Amikor Heidivel utoljára veszekedtünk, ő még akkor is mosolygott, és azt mondta, hogy biztos, hogy még meggondolom magam. És…visszajött. Csak éppen rosszkor. Szilveszter este volt, és hát épp nem voltam józan. Nem is láttam tisztán az arcát, csak azt hogy terhes és hogy engem von felelősségre. Már nem is tudom mit mondott, mikor – mély levegőt vett, és lehajtotta fejét - ütni kezdtem. – a szégyenérzet elemi erővel tört rá, és nem hagyta nyugodni. Ahogy gondolta, Die szemei semmilyen érzelmet nem kezdtek el tükrözni… csak egyszerűen…csillogtak. Hümmögött egyet.
- Ütni kezdtél egy 5 hónapos terhes nőt. Bocs, öt és fél. – félszegen oldalra biccentette fejét, majd vissza is húzta.
- Anyád kórházba került… és…megszült téged. Azóta se rólad, se Heidiről nem tudok. Mi történt vele? - Jean reménnyel teli szemmel nézett fiára, aki csak hasizmát használva felült, könyökét térdeire illesztette, és összekulcsolt kézfejét két térde közé lógatta le.
- Koraszülött voltam, és anya a szülésemben meghalt. Ne várd hogy többet teszek érted a semminél. Te vagy az egyik ember akit a világon a legjobban utálok, és szándékomban áll megölni téged. – Die teste megrázkódott, ahogy kajánul elmosolyodott. Jean pupillája kitágult, és mint akit puskából lőttek ki, felpattant, és hátrálni kezdett.
Akár a fia, akár nem, mégse ő nevelte, a szemében Die csak egy utcagyerek. Egy gátlástalan utcagyerek.
A fiú felállt, és előhúzott a zsebéből egy pillangókést, és a hátráló Jean felé dobta. A két belefúródott a falba, odaszegezve a halálfélelmű férfit, a lenge matt színű pólójának válli részénél.
- Die te…
- TE… - a fiú zsebre rakott kézzel indult el felé, fejét lehajtva, hogy frufruja pont eltakarja a szemét. Pár lépésre megállt Jean előtt – TE VOLTÁL AZ AKI ELVETT TŐLEM MINDENT! – ordította teljes erejéből, majd jobb lábbal előre lépett, és Jeant a pólója nyaki részénél fogva megemelte, és még jobban a falhoz nyomta.
A férfi fejét egyenletesen nyomta a falhoz, hogy távolabb kerüljön azoktól a szemektől amik a gyilkolni akarás tüzében égtek.
Die szeme tele volt megvetéssel, elszántsággal, és olyan undorral, amit talán még senki iránt nem érzett. Kezei Jean nyakára csúsztak, és két nagyujjával erőteljesen megnyomta a férfi ádámcsutkája alatt található puha kis részt.
Jean jól hallhatóan felhördült, amint levegőért kapkodott. Kezei erősen kezdték szorítani Die csuklóját, próbálva enyhíteni annak szorítását, de az nemhogy engedett volna, még erősebbé vált. Halk nyögés hagyta el kiszáradt ajkait. A halálfélelem felébredt benne. Die fél kezével elengedte a nyakát, de még így is, stabilan a falhoz tudta nyomni saját apját. Farzsebébe nyúlt, és elővette a Chodentől kapott Berettat.
Szemeit lehunyta, és egy futó, lusta mosoly húzódott el egy pillanatra ajkain. Kibiztosította.
- Die… - suttogta Jean elhalóan.
- Die… igen… nem is anyám nevezett el. Egy egyszerű kórházi ápoló aki árvaházba dugott. – lehajtotta a fejét, majd idegesen, és türelmetlenül csettintett nyelvével. – ő adta nekem ezt a nevet. Azóta is ez bélyegez meg. – egy hirtelen mozdulattal újra felnézett, és már Jean halántékához emelte a fegyvert mikor erős ütést érzett a halántékánál. Majd millió fényes pont kezdett el villogni hol fehéren, hol feketén, és e közben még erősen szédülni is kezdett.
A pisztoly a földre esett, majd egy fiú elkapta a hátrazuhanó Diet.
Jeant kiverte a víz, az izzadtság gyöngyözött a homlokán.
- Die… ezért kicsinálsz… - Gabriel, mint egy kislányt emelte fel Diet, és most győződhetett meg arról hogy a fiú nem csak fél fejjel kisebb nála, hanem jóval kisebb súlyú is mint ő. – Hát te vaságyastól negyven kiló. – mondta lágyan elmosolyodva, majd lefektette Diet a 3 személyes kanapéra.
Jean elé sétált aki mély levegővételekkel próbálta nyugtatni magát. Mellkasa egyenetlenül emelkedett föl le, miközben Gabriel kihúzta felsőjéből – és egyben a falból is – a pillangókést, és farzsebébe süllyesztette a vágóeszközt. Leültette Jeant a fotelbe, és berohant a konyhába, amihez, hogy az ember odaérjen el kellett sétálni a fürdőszoba ajtaja előtt, majd innen már egyenesen nyílt a konyha.
Szemben egy kézmosó csap volt, alatta mosogatógép, tőle jobbra a gáztűzhely, majd egyszerű férőhely a pulthoz. Mindez ez szekrénysorba volt összekötve, utána volt a hűtőgép.
A pultrész felett volt kisebb szekrénysor, és Gabriel úgy vélte, hogy a szekrényben talál nyugtatót, ezért villámgyorsan kinyitotta és Sanax után kutatott. Kis idő múlva meg is találta. A mosogató mellett egy törlőn voltak frissen elmosott poharak, Gabe vizet engedett a csapból, és egyik kezében a gyógyszert, másikban a poharat tartva ment vissza a nappaliba, ahol Jean még mindig úgy ült, ahogy hagyta.
Kezébe adta a nyugtatót, majd rászólt a férfira hogy vegye be. Jean bólintott, majd engedelmeskedett.
Gabriel feltessékelte őt a hálószobába, ő maga pedig visszament nappaliba, és a két személyes kanapéra dőlt le. Térdhajlatát a támla tetejére illesztette, és nézni kezdte a még mindig bekapcsolva lévő TVt. Lopva Diera pillantott, aki már olyan nyugodtan aludt, mint egy 5 éves óvodás…