|
Angyalkönnyek
2008.03.28. 22:45
Váratlan Találkozás
Másnap reggel igen hangos ébresztőre riadtam. Csak egy valaki képes ilyenre: May. A bejárati ajtóm majd'
kiszakadt a helyéről, amikor megdöngette. Amikor kissé kábán, borzas fejjel kikászálódtam az ágyamból,
majdnem hasraestem a papucsomban...
- Megyek már...- dünnyögtem, miközben a "csatatéren" különféle csapdákat kerülgettem: az este csak lehajított
tűsarkú szandálom jobb és bal fele jó méternyire hevert egymástól, persze a sarkaival felfelé. Ha abba
belelépek... és a ruháimat is csak kupacba szórtam, este annyira fáradt voltam. Még félálomban fordítottam
a kulcson, így May már bejuthatott az ajtó bedöntése nélkül, amit rögvest meg is tett.
Feltépte a szerencsétlen deszkadarabot, de ott álltam közvetlenül mögötte. Még jó, hogy a bejárat kifelé
nyílt, így nem vágott orrba. Ott álltam egy szál fél combig érő hálópólóban, kócosan, félig nyitott szemmel.
És miért ne éppen akkor járna arra Ken és Robert Walker?! Ráadásnak meg a szomszéd ajtón éppen Danny dugta ki
a fejét... haja szintén nem látott még fésűt... Őt is a dörömbölés ugrasztotta ki az ágyából.
May meg sem várta, míg teljesen kinyitom a szemeimet. Úgy gondolta, jobb, ha rögtön a tárgyra tér, attól úgy is
föleszmélek. Néhány aznap reggeli magazint dugott az orrom alá. A cikkek felértek egy kisebb hidegzuhannyal,
így jól számított. Fivérem közben valószínűleg gyorsan magára rángatott valami szalonképesebb öltözetet, mert
jól fésülten megjelent May mögött, és ő csukta mögöttünk be az ajtót, maga előtt terelve minket.
- Szia, May! Kedves lenne, ha máskor kisebb hangerejű lenne az ébresztőd...- jegyezte meg, majd megkérdezte:
- Mi az, ami ennyire felzaklatott?
A fekete lány bátyámnak is megmutatta az újságokat. Dan elvette, kényelembe helyezkedett az ágyamon, és
nekilátott megszemlélni a friss lapokat.
- Ülj csak le...- motyogta, oda se nézve Mayre. Én csak bólintottam, és eltűntem a fürdőben. Pár perc után
felébredve és egy nadrág-póló öltözékben vetődtem Danny mellé.
A hízelgő kritikák mellett volt egynéhány pletyka-szintű cikk is rólunk... amikben Dan és az én kapcsolatomat
boncolgaták, néhány bennsőséges pillanatot megörökítő fénykép kíséretében. A fotók azoknak elég félreérthetők
voltak, akik nem tudtak a titkunkról. Hasonlóságunkra nem tértek ki, hála Kalos elterelő hadműveleteinek...
Na és Robertet is belekeverték egy szerelmi háromszög - kitalációba... ugyan, miért ne?! Szegény fiú!
A társulatnál nyílt titok volt, hogy May tetszik neki, és a kínai lány sem közömbös iránta...
- Nyugi, May... tudod, hogy ez várható volt... pár napja erről beszéltünk veletek. - emlékeztette őt bátyám.
- Igen... tudom.- sóhajtott a lány - azért... gratulálok! Tudod, a sajtó még soha nem említett férfi artistát
Leon Oswalddal egy szintűnek... és az utódjának sem.
- Mi?!- nyikkantam fel meglepve, majd azt a cikket kezdtem olvasni, amire mutatott:
"A Kaleido Színpad tegnap esti fergeteges előadásán kiemelkedett a Star mellett egy újabb csillag... Sora
Naegino és új partnere, az ausztrál Daniel Legrand is tündökölt. A színpad vezetősége megtalálta a francia
sztár, Leon Oswald méltó vetélytársát, miután ő távozott a Kaleidotól... Legrand fantasztikus artistatudásával
bátran léphet Oswald nyomdokaiba... "
Megnéztem, melyik magazinban olvashattuk... huhhh... ez ráadásul nem is helyi lap, hanem országos, és külföldön
is megjelenik...
- Sztár lettél, Danny!- dőltem oda bátyám vállára.
- Igen... de ha ez a nagyszüleink kezébe jut...
- Dan! Nagykorú vagy, és én is. Már nem tehetnek velünk azt, amit akarnak.
- Sora, hugikám, nem ismered őket. Vagyonosak, és a kezük messzire ér. Igaz, a nevüket nem viselem, és te sem.
Talán így békén hagynak, mert köreiket nem zavarjuk méltatlan foglalkozásunkkal...
- Ez rémes!- szólalt meg May - Téged ők neveltek? Mit akartak belőled faragni?!
- Politikust.
- Hogy mit?!- néztünk nagyot mindketten.
- Jól hallottátok, lányok. Szerencsémre nem lett belőle semmi. Aztán névváltoztatással sikerült eltűnnöm a szemük
elől. Ebben az artistaiskola igazgatója segített. Hálás vagyok neki érte. De nagyon elméláztunk... Mennünk kell
Kaloshoz.
May út közben elmaradt mellőlünk. Roberttel futottunk össze, így ők egymás társaságában indultak az öltözők felé.
- Már vártalak benneteket!- bólintott főnökünk, amikor beléptünk. Fejével intett, hogy üljünk le.
- Gratulálok a kiváló teljesítményetekhez! De ezt a továbbiakban is elvárom. A verseny miatt hívtalak titeket.
Meg kell kezdenetek a felkészülést, már a mai naptól. Van rá bő egy hónapotok. Mi lesz a produkció címe?
Ikertestvéremre néztem, akivel már fontolgattuk a kérdést, főleg, hogy az ugrással kapcsolatban Fantom már
mondott néhány dolgot. Nagy levegőt vettem, majd kiböktem:
- Váratlan találkozás. Ez a neve.
- Rendben. Milyen ugrást terveztek?
- Kettős Aranyfőnix és a Legendás Ugrás kombinációja.- válaszolta Dan, aki előzőleg már beható eszmecserét
folytatott erről Fantommal.
- Hmm...- nem hangzik rosszul... és nem könnyű a kettőt összekapcsolni. Akkor két hét Grand Canyon... Dan,
majd Sora elmagyarázza, mert ő már vett részt ilyen felkészülésen. Majd Yuri és Layla megy veletek, meg Chaty.
Egy hét múlva indultok. Addig minden este fellépés. Utána úgy is vendégelőadók jönnek, a hamburgi cirkusztól.
- Rendben! Kik jönnek? - kíváncsiskodtam.
- Még nem tudom, csak azt, hogy két nőt és két férfit küldenek. Artistákat. Most menjetek. Próbáljatok a
versenyre is összehozni valamit a gyakorlás alatt.
- Viszlát, főnök! - léptünk ki az irodából.
Az egy hét hamar elrepült. Eljött az utazásunk előtti utolsó előadás estéje. Valami furcsa, meghatározhatatlan
érzés tört rám, ahogy kiléptem a porondra. Kellemes, és ugyanakkor borzongató. Nem rossz előérzet, csak valami
szokatlan. Az előadás még a premiernél is jobban sikerült. May-jel, Roberttel vívott csatám nagyon élethűre
sikerült, mert a furcsa érzés bennem feszült, és nyugtalaná tett.
Amikor Dannyvel közös mutatványunk következett, megnyugodtam. Bátyám közelsége jótékonyan hatott rám. Pár suttogva
váltott szóval mondtam el neki, mit éreztem. Halk hangon terelte a feladatunkra a figyelmemet. Különleges
Főnixével és az Angyaltáncból továbbfejlesztett ugrásommal remekeltünk. A közönség tombolt. Dantől pedig
elismerésként megkaptam a szokásos testvéri puszit.
Ahogy az öltöző felé rohantunk viccelődve, a folyosó hajlatából hirtelen elém lépett valaki. Danny már nem tudott
megállítani, így belefutottam az illetőbe. El is estem volna, de egyszerre ketten is elkaptak... bátyám is, meg az
is, akivel ütköztem. Az egyik most érkezett német artistába botlottam. A másik három valamerre máshol volt.
Bemutatkoztunk. Szólt néhány dicsérő szót az előadásról, majd mentünk a dolgunkra. A furcsa érzés azonban nem
hogy csökkent volna, hanem inkább egyre jobban elhatalmasodott bennem. Mintha egy ismerős illatot hozott volna
az esti szél az öltözőm nyitott ablakán keresztül...
Tudtam, hogy csak képzeletem játéka az egész. Ő messze van, és ide nem jön vissza. Amióta Dan belépett az életembe,
azóta először roskadtam újra magamba. Ráborultam az öltözőasztalra, és zokogni kezdtem. Váratlanul kopogtak. Gyorsan
rendbeszedtem elkenődött sminkemet, majd kinyitottam az ajtót. Egy virágfutár... Egy csokor gyönyörű fehér rózsával.
A küldője ismeretlen. Mégis valami furcsa bizsergés támadt a szívem körül... Amint a fiútól átvettem a virágot,
és becsuktam az ajtót, még szívszaggatóbb sírásba kezdtem. Könnyeim harmatként csillogtak a bársonyos szirmokon.
Megint kopogás... hát már a bánatával sem hagyják nyugodtan kettesben az embert?! A kérdést azonnal töröltem
elmémből, amint megláttam, ki áll az ajtóban.
- Layla!- ugrottam nővéremként szeretett barátnőm nyakába.
- Sora! Káprázatosak voltatok! De jól vagy?!- nézett rám áthatóan csodakék szemeivel.
- Nagyjából.- válaszoltam.
- Kérdezhetek valamit?- csukta be gondosan az ajtót maga mögött.
- Persze, kérdezz!
- Látom, Danny nem tudott teljesen helyrerázni. Leon az egésznek az oka, igaz?
Nem válaszoltam, de testemen végigszaladt a remegés, amit vasfegyelemmel próbáltam elleplezni. Előle nem lehetett...
- Szóval ő. Sejtettem. Beleszerettél. Ahogy ő is beléd, csak elmenekült. Annyira lerítt rólatok... és ti még sem
vettétek észre...
- Most már mindegy. Nem fog visszajönni. Szerintem pedig engem húgaként kezelt...
- Azt a tekintetet nem lehet semmi mással összetéveszteni. A szerelemét. A Hattyúk Tava előadásán úgy nézett rád.
Meglepődtem. Mert nem színészkedett.
- Az már a múlt, Layla. Ha jelentettem volna valamit neki, biztosan megkeres.- csillantak megint könnyek a szemeimben.
- Ó, de szép csokor! Kitől kaptad? - terelte másra a szót.
- Nem tudom. - néztem rá kicsit zavartan. - Nem volt mellette üzenet.
- Ez furcsa. Olyan, mint ha...
- Ha?
- Semmi...
- Mintha az egész rá vallana... ugye? Pedig nem lehet ő.
- Igen. Átöltöztél? Akkor menjünk. Yuri és Danny biztosan kint várnak már. És reggel korán indulunk.
A fehér rózsacsokrot vittem magammal...
Ezt a két hetet már Laylával egyszer végigküszködtük. Így nem ért váratlanul az edzés iszonyatos keménysége. Mivel
mostanában a Legendás Ugrást nem ugrottam, megint edzenem kellett rá. Ikremnek már elmondtam, mire számítson.
Óriási akaraterővel viseltük a nehézségeket, mert tudtuk, csak küszködésünkkel, verítékes, szenvedéssel teli úton
érhetjük el hőn áhított célunkat. Természetesen Fantom is mellettünk volt, és figyelemmel kísérte felkészülésünket.
Amikor visszatértünk a színpadhoz, az Ugrás kivitelezésével kezdtünk foglalkozni. Nekem főleg az jelentett nehézséget,
hogy testvérem jó 20 cm-el magasabb, és ehhez mérten jóval nehezebb is volt nálam, pedig egyforma erővel kellett
egymást az ugrás a végén a trapéz felé taszítani.
Az előadások alól most felmentést kaptunk. A vendégek még ott voltak, bár nem futottunk velük össze. Azaz... mégis.
Két héttel a verseny előtt már majdnem elkészült az egész manőver. Még volt rajta bőven csiszolni való, de már
nagyjából összeállt, és lehetett sejteni, milyen is lesz valójában. Az edzést este korábban fejeztük be fivéremmel,
mert igen fáradtak voltunk. Az öltözőmből kilépve megpillantottam a múltkori német akrobatát, akinek nekimentem.
A társaságábanmég két nő közeledett a folyosón. Mögöttük pedig...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
