Kétarcú gondolat

 - Nem értelek téged ember… - Gabriel elnyújtva mondta a mondatot, miközben orrán kifújta a füstöt. – Egy árvaházat felrobbantottál, de egy kiscsajnak nem ártasz.
 - Gabe… - Die eltette az öngyújtót a zsebébe, majd az aluljáró fala felé fordult, és jobb kezének ujjával érintette a graffitit. Elvette a szájától a csikket, majd mélyet szívott a friss levegőből, és barátja felé fordult. – Miért jöttél velem?
Gabriel vállat vont. Barna erősen tépett haja volt, melynek olyan volt a hatása, mintha tincsenként lenne beállítva. Szemei méregzölden ragyogtak, szinte kiégették fehér arcbőrét, mely körbevette szemgolyóját. Gabriel egy koptatott, néhány helyen már szaggatott sötét két farmert viselt, felsője egyszerű, lenge, fehér tornapóló volt, amin néhány össze-vissza fehéres-szürke minta volt.
 - A bandából nekem kell vigyázni rád. Choden túl terroros hozzád, és utána én vagyok a rangidős. Mellesleg Chodenról jut eszembe – majd farmere bő zsebében kezdett kutatni – küld neked egy kis muríciót.
Gabriel kezében egy Beretta és néhány két milliméteres töltény volt. Helyt foglalt még mellette egy Eve [ejtsd: Ív] cigaretta, egy fekete csíkos öngyújtóval, és még egy pillangókés, melynek markolata – és egyben tokja – kvarcrajzokkal volt díszítve. A rajzok leginkább kígyókat ábrázoltak, lévén ez volt Choden kedvenc állatja.
 - Tudja ő mi kell nekem. De azért a női cigi túlzás. – mondta Die majd rágyújtott az Eve hosszú szálú csikkre, és jó mélyet szívott, hogy a füst jó alaposan járja át a tüdejét.
 - Nem tehet róla. Te egyedül több igényt teszel ki mint az egész banda. – Gabriel nekidőlt a falnak, és mosolyogva ránézett. Az előtte álló fiú vállat vont.
 - Nem érdemlem meg? - kérdezte sunyi mosollyal. Gabe leszegte a fejét, és félszegen kicsit bólintott.
 - És a Kaleidonál hogy fogadtak? – a fiú övtartójára erősített, bőrből készült késtartóba süllyesztette a megmaradt két szál cigit. Die legyintett, miközben ő maga az újonnan kapott öngyújtójával szórakozott.
Eleinte csak dobálta a levegőben, majd elkapta és lángot varázsolva a kis műszer tetejére, szabad keze mutatóujját lóbálta a láng fölött.
 - Mutattam nekik egy kis ízelítőt, hogy mit tanultam az árvaházban. – mondta lesütött szemmel, ami arra utalt az őt nézőnek, hogy elmerül a foglalatosságában, vagy hogy visszjátszta az általa előadott jelenetsort. – Haladjunk Gabe! – mondta mikor elnyomta a csikket a saját tenyerében, majd lábát átvetette a motorja felett. Visszanézett.
 - Csaj van a dologban? Akkor szoktak a tenyered használni hamutartónak…
 - Áh… csak két kislány.
 - Kislány?
 - Marion McCaraw és… - majd elővett a zsebéből egy igazolványt. Egy Kaleido Színpad tagsági igazolványt. A bal sarokban egy tipikus 5X5 centis kép volt egy lányról, és alatta az általános adatai.
Gabriel Die háta mögé állt, és átnézett a válla felett.
 - Sora… Sora Nageino. – mondta elgondolkodva, szeme lejjebb siklott és megnézte hogy a lány hány éves.
 - Idősebb vagy nála – mondta Gabriel, és várt amég Die leteszi az igazolványt.
 - Mondom hogy kislány. – suttogta maga elé, és már készült gázt adni a motornak, amikor az megcsörrent. Gyorsan kivette a zsebéből, mielőtt a rezgésből hangra váltott volna. Nagyot nyelt. – Haló…- suttogta félősen…
[ - MI A FASZT KÉPZELSZ TE MAGADRÓL KI VAGY TE HOGY FEL SEM HÍVSZ?! A FASZT! HOGY LEHETSZ ILYEN A TE DRÁGA EGYETLEN GONDNEVELŐ-NŐVÉRKÉDDEL HE?] – Die becsukta mind a két szemét, önsajnálóan mosolygott, amég megvakarta a tarkóját a másik kezével.
 .- Chenille bevetésen? – Gabe ugyanúgy elmosolyodott, tudja hogy a lány milyen amikor ideges, és habár Die fél méteres körzetén kívül volt, tökéletesen értette a lány minden szavát,
[ - Bocsi fiam, de Cenhille az elmúlt két napban a telefon 5 centiméteres körzetén belül volt, és 10 másodpercenként mondogatta hogy : „engem az öcsikém hívni fog. Bezooony” szóval hibás vagy de nagyon is!]
 - Wáh Raul… ne kezd már a papolást nekem te is.
[ - DE AKKOR IS!  ] – hallotta a háttérből Chenille hangját, és kérte a vonal túlsó végén lévő fiút, hogy adja vissza neki a telefont.
 - Daisuki onee-chan. Gome. – tartott egy kis hatásszünetet – És most nagyon nagy szemekkel nézek.
[ - És csillognak is? ] – Chenille hangján érezhető volt a tetetett, de édes kislányos durcizás, majd a végén azért mégis elmosolyodott. [ - Mizu a Kaleidonál?]
 - Minden jó és csodaszép, és meleg van…
[ - Én mondtam hogy ne hosszú ujjúkat pakolj be de  te neeeem…]
 - Jól vagy már, van rövid ujjúm is betéve… és megtaláltam apucit. – mondta vihogva, és hallotta ahogy a vonal túlsó végén Chenille izgatottan dobbant egyet. – Felképelt. – és a dobogás abbamaradt, az izgatott hang helyett egy unott és gépies leejtésű hang szólt a kagylóba.
[ - Húzzunk L.A,-ba? ]
 - Nem kell ezt már lerendezem. De most szeretnék egy két szót váltani drága Raul-pajtással.
[ - De még felhívsz!] – mondta vészjósló hangon
 - És kidobom az összes pénzem távolsági hívásra…
[ - Na mit szeretnél? ] – egy mélyen búgó fiúhang szólt bele
 - Ha egyszer is meg mered bántani…. Vagy bármit csinálsz vele ami neki nem tetszik
[ - Chenillére gonolsz? ] – kérdezte, és hallatszott a hangjában hogy mennyire zavarba ejti a helyzet. Hallható volt még az is, hogy abból a helységből ahol volt, egy másikba ment át. – [Te hülye ugyanabban a szobában voltunk]
 - Agyalap! Csak te nem veszed észre hogy össze kéne jönnötök. Mind egy. Már van egy hely ahova át tudnánk tenni a főhadiszállást. Szóval ha rendezem a dolgokat Jeannel… de furcsa… már soha nem fogom tudni apának hívni. Áh wazze…- majd kivette a zsebéből az Eve cigarettát és olvasgatta a dobozra írt összetevőket. – mondd meg Chodennek, hogy tiszteletem.
[ - Hogy bírsz te női cigit szívni? ] – kérdezte Raul a hangjában fintorral. Taszította, hogyha egy fiú hosszú szálú csikket, egyáltalán a  szájához emelt, és még ma se barátkozott meg a tudattal hogy Die, már csak az ő idegesítése érdekében is ilyet szív.
 - Ez van.  – a fiú vállat vont. – Vigyázz rá amég nem vagyok. – választ nem várva csapta le a telefont, majd gázt adott, majd a parti sétány szállguldva.
 Imádta az érzést, amikor a szél a hajába kap, és a dőlésszöget amikor 90°-ot kanyarodik. És nem utolsó sorban, imádta hallgatni a szerinte „maradi és kötött agyú” emberek szitkozódásait, és ideges dudálásait.
Szlalomban haladt a kocsik között még ki nem ért a kertvárosba. Megállt egy mályvás-narancsra mázolt ház előtt, majd beállt a ház elé. Ugyebár, amerikai ház lévén Jean háza  előtt se volt kerítés. Szemét összeszűkítve nézte meg jobban a házat.
Mályvás-narancsra mázolt fal, a felső szint tetőtérként volt kialakítva, a tetőn barnás-vörös kerámia cserepek voltak. A bejárati ajtó cseresznyefából készült, csak úgy mint a házon található összes ablak személye.
Már éppen kopogott volna, amikor egy keresek hangot hallott maga mellől. 
 - Apát keresed? – Marion haja két copfba volt fogva, kezét hátul összekulcsolta. Jelenleg egy kék sortot viselt, és egy fehér ujjatlant, melyen rózsaszín, sárga és kék körök voltak, néhol egymásba érve, és ilyenkor a két szín árnyalata volt látható.
 - Nem feltéten. – Die végigmérte a kislányt, és rájött hogy kettejük között külsőségi hasonlóság egyáltalán nincs. – Te is inkább anyudra hasonlítasz ugye? – a fiú kedvesen elmosolyodott, amire Marion is engedett. Bólintott, majd a hátsókertbe tessékelte a fiút, és leültette a hátsó teraszajtó mellett található hintaágyra. A keretet tuják határoltál, és a pázsiton látszott, hogy ápolva van.
 - Marion vendégünk lesz szóval… - Jean pont akkor nyitotta ki az erkélyajtót, és meglepve nézett a fiúra, aki már Marion mellett ült a hintaágyon. Die biccentett., hogy neki nem kell összepakolni, őt nem így kell lenyűgözni.
 - Anya meghalt. – Marion lehajtotta a fejét, de hamarosan elcsodálkozott. A mellette ülő fiú szorosan magához húzta, és fejét az ölébe döntötte.
 - Az enyém is, csak már régebben. Részvétem. – együtttérzően simított végig a kislány arcának vonalán, miközben lopva Jeanre pillantott, akinek pupillái a kétszeresére tágultak.
Visszahátrált a házba,  mikor érezte, hogy elönti az egész testét a melegség. Kihúzott egy széket a benti asztal mellől, és leült rá. Térdére könyökölt, és tenyerébe ejtette homlokát.
Mindig… még mindig emlékszik Heidi Vistara. Fenékig érő ébenfekete haj, csakúgy mint Dienak. Szemeit sose nyitotta ki teljesen, de annyi rálátást engedett, hogy aki ránéz lesüssön róla hogy szemeivel ölni tudna. Falfehér arcában szinte világított fekete szeme. És igen. Jeannek megfordult a fejében nem is egyszer, hogy talán ő lesz az a nő akivel az életét akarja tölteni. És…amikor teherbe esett ő mégis otthagyta.
Arcán könnyek szivárogtak végig mikor eszébe jutott, hogy Heidi akkor is mosolygott mikor utolsó veszekedésük végéhez értek.  Mosolygott…és a keze a hasát fogta, mintha még meg nem született gyermeküket védően ölelné…