Csillogás és árnyék

Jean mély levegőt vett, majd először kislányára, majd az előtte álló fiúra nézett, akinek az arca olyan megvetést tükrözött, amilyet még egyszerűen nem tapasztalt. Se Kalostól, ha egy nem túl jó munkát mutatott be, se Leontól ha nem volt elégedett.
Die szemeibe nézve megfagyott az egész világ. Csak ők ketten voltak egy üres, fekete térben, és a fiú árnyéka fehér volt. Ez a fehér fény világította meg Jeant.
Nagyot nyelt.
 - Hogy kerültél ide? – kérdezte Diet, miközben az ital automatához sétált
 - Kipakolt a gyámhivatal. – a fiú leült egy fotelbe, ami két oldalán még volt egy-egy 3 személyes kanapé, és ez a hármas felbontás fogott közre egy üvegasztalt.
Ugyan ilyen bútor összeállítás volt található a jobb oldalon is.
 - A menteset szeretem. – mondta Die elnyúlva a fotelben, és hallgatta ahogy a mögötte álló gép zakatol, majd Jean felé nyújt egy flakon szénsavmentes ásványvizet. Jean fele szemben ült le az egyik kanapéra, majd mikor felbontotta a flakont intett a még mindig egy helyben álló Soranak és Marionnak hogy jöjjenek oda.  – Töröld meg az arcod. – mondta szokatlanul kedvesen, majd odanyújtott a kislánynak egy papír-zsebkendőt.
 - Köszönöm. – válaszolt halkan, majd Die elemelte tekintetét Marionról és ismét apjára nézett, így a mosoly is megszűnt az arcáról.
 - Van valami bizonyítékod hogy valóban én vagyok az apád? – kérdezte Jean, miközben karjait mellmagasságban összefonta.
 - Nézz rám, az arcunk elég hasonló. – majd megemelte csípőjét és kivette a farzsebéből az iratokat. – A születési kivonatom, és az árvaház nyilvántartásában szerepelt a te DNSed is. Mindenkit akit örökbe fogadhatnak minimum az egyik szülőnek kell valamilyen tárgyi bizonyíték. Az én esetemben anyától is volt, de tőled is. Összevetették és kimutatta hogy a fiad vagyok. Ezen túl… - Jean meghökkenve olvasta az orvosi zárójelentést, ami tipikus orvosi szavakkal volt összeillesztve, de a lényeget bárki leszűrhetné. – Ja és még valami. – törte meg Jean gondolatmenetét Die hangja. – Miért hagytad ott anyát amikor terhes lett? – tette fel a kérdést, és az előtte ülő férfin látta, hogy szégyenében majd’ a föld alá sülyledne. A szégyenérzet ami hatalmába kerítette nem akarta engedni. Azt a tényt amit egész életében titkolt, és nem akarta hogy bárki ezen a világon megtudja…most előtte kell elmondania? Előtte…Marion!
A kislány felhúzta mellkasához térdeit, és ott ölelte szorosan magához,  miközben Sora nyugtatóan simogatta, és magához döntötte.    
 - Muszáj pont előtte? – Jean biccentett a két lány felé, mire Sora rögtön felállt, annak ellenére hogy Marion mindvégig magához húzta.
 - Elnézést hogy eddig is alkalmatlankodtam – mondta egy kisebb meghajlás közben, és Mariont a kanapéra tette, majd végigsimított a feje tetején.
 - Sumi masen [semmi baj] – amikor Sora meghallotta, hogy Die japánul szólalt meg, megtorpant. - Maradj nyugodtan. Nem rád gondolt, hanem a kiscsajra. Maradnia kéne, de neked is, hogy nyugtasd. Vagy… - és itt Marionnak intett, hogy jöjjön oda hozzá, de a kislány csak a fejét rázta, miközben Sora felé kapott, és magához húzta, jelezve hogy nem akarja hogy otthagyja.
 - Maradj. – suttogta kérlelően, miközben a lány ölébe mászott. – Apa. – fordult félig Jean felé.
 - Fiatalnak éreztem magam, és… túl felelőtlennek egy gyerekhez. Legyen elég ennyi.
 - Már elnézést hogy beleszólok.. – Sora látta Jean arckifejezését, ami arra utalt, hogy nem nagyon érdekli mi zajlik körülötte, sőt! Mikor ezt mondta úgy nézett, mint aki egy eldobható tárgyról beszél. – de… - Die egy intéssel jelezte hogy hallgasson el, amire Sora igencsak meglepődött, de ugyanígy méreg is öntötte el.
Die rácsavarta a flakonra a tetejét, majd felállt és zsebre tett kézzel sétált a gyakorlóterem felé, ahonnan beszélgetést hallott.
Direkt úgy kérdezett rá, hogy Jean válasza hazugság legyen, csak azért hogy ne Marion előtt. Tudta hogy ezt még át kell beszélniük. Válaszokat akart!
Felnézett  a dobbantóra, majd kisöpörte szeméből a frufruját. Majd a falhoz rögzített létrán felmászott, és megfogta az újonnan felszerelt körtrapéz ívét.
 - Várjon, még nem lehet… - Ken levette a mikrofonnal felszerelt fülhallgatót a fejéről, és a vázlatfüzetét félrerakva fordult a már a dobbantón álló Die felé. – Egyáltalán ki maga és… - épp ekkor ért oda Marion Sora és Jean, kinek ölében ott kuporgott a kislánya, nyakát ölelve kezével, lábaival csípőjét kulcsolva át, lógott rajta, mint egy kismajom.
 - Gyere le onnan képzetleneknek… - Sora két kezét szájához emelte, és úgy szólt a fiúnak, de Jean egy karlendítéssel elhallgattatta.
 - Hagyd! Kíváncsi vagyok rá… - mondta a végén elgondolkodva, miközben Die ellendült.
Dobbantott, és megfeszített gerincoszloppal várta, hogy a gravitáció magától lendítse egyszer előre-hátra, majd mikor a lendület végén vízszintesbe ért, karjaival lökött magát, és ezzel jóval a trapéz felé emelkedett a levegőben. Még  mindig fejjel lefelé volt, miközben egyre magasabbra szállt, és alatta a trapéz körkörös mozgásba kezdett, miközben előre-hátra mozgott.
Die kajánul elmosolyodott, habár ezt senki se látta. Amikor az ugrása tetejére ért, forogni kezdett, karjait maga mellé leszorítva.
 - NEM FOGJA ELKAPNI! – Sora már futott volna, de Ken megfogta a karját. Mielőtt Die beért volna, leszerelték a hálót, így a fiú biztos meghall ha leesik, de ha Sora alá áll, akkor ő neki lesz baja.
A trapéz továbbra is körkörös mozgást végezve előre hátra lengett, pont teljesen a holtpontig érve, amikor Die zuhanni kezdett és elkezdte a pörgést. Kinyitotta a szemét, és látta hogy a trapéz pont alá fog érni. Még a zuhanás közben összehúzta magát, térdeit felhúzta a mellkasához, és így ejtett meg egy szaltót. A végén egy pillanat alatt húzta ki magát.
A lent figyelőknek vagy a szája nyílt ki, vagy a pupillájuk tágult a kétszeresére. Leon és Kalos pont ekkor lépett be, May szokásához híven Leon után koslatva. Mikor a férfi megállt, ő még nem fejezte be mondókáját, ezért mikor Leon megállt a hátába ütközött, csak azután figyelt oda ahova mindenki más.
 Die megfeszített teste, a körív mozgása közben átsiklott a körívben. Lába megakadályozta a körtrapéz további fordulását, ezért térdhajlatát könnyedén beilleszthette a körívben, miközben az a rá nehezedő súlynak köszönhetően tovább pördült a saját tengelyét lekövetve. Die úgy lendítette magát, hogy a trapéz jobbra kezdjen el forogni. Mikor a teste újra függőlegesbe kerőlt, villámgyorsan akasztotta ki térdhajlatát, talpát odaillesztette a fém vázhoz, és újonnan fellökte magát a levegőbe. De most nem függőleges irányban, hanem 45%-kal a függőlegestől eltérően.
May szája kinyílt, miközben pupillája a kétszeresére tágult. Die rutinszerűen csinálta meg a Démon spirált, és közeledett egy másik, szintén ugyanolyan trapézhoz mint az előző, ami szintén mozgott. A jelen lévőt egyszerre tettek egy lépést a fiú felé aki csak egy lusta mosolyt engedett meg magának, amikor utolsót szaltózott felhúzott térddel, és megint áthaladt a körgyűrűn és a bal oldalon lévő dobbantón állt meg, vigyáz állásban, de ebből rögtön engedett, amint lába alatt biztos földet érzett.
 - Ez… ez… - Sora köpni-nyelni nem tudott.
A mutatvány egyszerűen vad volt. Nem volt benne melléktéma, egyszerre kifejezte a fiú lelki világát, aki most újra fél kézzel fogja a körtrapéz ívét és unott tekintettel méri végig a két tornaszert.
 - Ez nagyszerű volt. Ki vagy te? – Kalos a trapézok alá lépett és mellmagasságban összefont kezekkel nézett fel a fiúra aki elengedte a trapézt, majd leugrott a dobbantóról. Kettőt szaltózott zuhanás közben, majd talpra érkezett.
 - Én asszem már mondhatom magam Die  McCrawnak is. – nézett végig Jean szemébe, aki bólintott. – Van valami keményebb szerük? – biccentett a felette függő trapézra, mire Kalos felvonta szemöldökét, narancssárga napszemüvege megvillant.
 - Jean fia vagy? – a fiú úgy mosolyodott el, hogy az összes jelen lévő lányt kiverte a veríték. Felső fogsorát kivillantotta és az a kaján vigyorgás…
Sora közelebb lépett, ami nem kerülte el a fiú figyelmét.
- Mi van kislány? Megijesztettelek? – az a hangnem….
Sorat kirázta a hideg, és egyszerre akart a fiú ezer kilométeres körzetén kívül lenni, és akarta hogy még érezze a Dieból áradó csillogást.
Azok a szemek. Megigézik…. Az egyszerre tengerzöld és éjfekete szemektől kirázta a hideg. A mélyen, de kellemesen búgú hang mindenkinek felkeltette az érdeklődését, a cinkos mosoly pedig mindenkit késztetett, hogy próbálja meg valahogy letörölni a fiú arcáról.
A fiú elhaladt mellette, miközben egy apró cetlit nyomott a kezébe. Megállt az ajtóban és szalutált, persze nem vágta magát haptákba, csak pisztolyszerűen összeszorított kezének mutató-és középsőujjával érintette homlokát. És ezt is csak hátulról láthatták, majd a hangot ahogy a versenymotor éles fékje megcsikordul, és elhajt.
 - Mit írt mit írt? – Mia és Ana egyszerre tepert Sora háta mögé, aki elmosolyodot barátnői hevességén.
 „-Minnél nagyobb a csillás, annál nagyobb az árnyék”