Kimondatlan szavak   - Ki mondta hogy el akarok menni? - Nem mondták. Nézd. Hamarosan elmúlsz 17 ... - egy már őszülő félben lévő, molett alkatú, 50es éveiben járó nő magyarázott egy tinédzser, bőrruhás fiúnak, akit látszólag cseppet sem érdekelte a dolog - Különben sem fektettél túlzott hangsúlyt az ittélésre. - vetette oda a fekete kosztümbe öltözött nő, erre a fiú felkapta a fejét. - A kikötés az volt hogy agy hónapban egyszer toljam ide a képem, és ezzel le van igazolva hogy élek valahol, és nem kapnak egy a gyámügyisek. - mondta vészjósló hangon, majd ellökte magát a faltól, és még mozdulata közben leszedte karjairól a fekete bőrkabátot, és mire levette, bal kezével fogta, bal csuklóját pedig vállára fektette. - Most meg visszajövök, és aszondják : Bocsi, az államnak nincs pénze ezért elutalunk. - Nem elutalunk, hanem visszaküldünk az apádhoz. - mikor a nő látta, hogy a fiú kezd ideges lenni folytatta - hagyd abba a dühöngést. - majd egy aktát nyújtott a fiú kezébe. Az átlátszó nylon papírba csomagolt papírok elején egy gémkapoccsal rögzített fénykép volt. - Egyáltalán hogy hívják? - kérdezte furcsálló nézéssel szinte már önmagának. - Jean. Jean McCraw. Két hónapja felvette az eredeti nevét. - Miért volt más is? - kivett néhány lapot a nylon csomagolásból, négyrét hajtotta és farzsebébe mélyesztette. Az igazgató nő felől egy fáradt sóhaj volt hallható. - Igen. Elhunyt felesége nevét viselte, a nő tiszteletére. - Ez hülyeség. Nekem nem kell feleség. Ez is csak egy munkaguru fazon lesz, viszontláthat. - Viszlát Die. A fiú elindult az ajtó felé, nem mondott semmit. Mikor kiért a bejárati ajtón, és a 3 méter magas kovácsolt vaskerítés és az ajtó között félúton megállt. Visszafordult, majd pisztoly alakba szorított kezének középső-és mutatóujjával érinetette homlokát, és rámosolygott az ajtóban álló barna kócos hajú kisfiúra. Elmosolyodott, majd a merőlegesen kovácsolt rácsokra lépve átmászta a kerítést. Befordult a sarkon ahol már három fiú várta. - Mehet? - kérdezte az egyik, miközben Die egyik lábát átemelte a Kawasaki versenymotoron. Gázt adott, majd visszafordult. - Adjatok neki. A fiú bólintott majd a két kezében lévő, látszólag baesball labdát átdobta a kerítésen. Felszálltak a motorra majd egyenesen 160-ra gyorsulva vették be a kilencven fokos kanyart miközben az árvaház felől egy hatalmas robbanás hallatszott. A füst felszállt, majd utána pár pillanatig tartó erős széllökés és érezhetővé vált a tűz perzselő levegőjét. - Ésmost? - kérdezte Die oldalán lefaroló másik fiú, aki épp most vette le bukósisakját, és a dombon állva tökéletes rálátás nyílt a porig rombolt árvaházra. - Lesz egy randim L.A.ban. - Majd jobban megnézte az igazolványképet, de végül apró darabokra tépte szét és eldobta. Gázt adott a motornak és Los Ageles felé vette az irányt. - Sora...Sora.... - Ken nagyot nyelt, hogy leküzdje felfelé törekvő sikolyféleségét, amikor meglátta hogy az említett lány, egy még csak 5 perce felszerelt szerre mászott fel, és már be is indította. A trapéz alapja kör volt, mint amit a Szabadságban használtak. Apróbb változtatás, hogy nem csak kör alakban, hanem jobbra-balra is mozgott, az őt alkalmazó artista igénye szerint. Mármint ha van rá igénye és kitartása. Sora a dobbantón állva a körívet fogva hátrafeszítette önmagát, és engedte hogy a gravitáció előre repítse. A kör mozgásba indult, és még a lány arra számított hogy csak elére fog forogni, ahogy az ív előre lendült, ugyan abban az ütemben kezdett jobb oldalra elmozdulni. Sora kénytelen volt elengedni az ívet. A hálóba esett, miközben végig követte a még folyamatosan mozgó trapéz útját. - Semmi bajom. - mondta nevetve, tarkóját vakarva leszorított szemmel. - Ez felelőtlenség volt. - Ken közelített a háló felé, miközben Sora lemászott a létrán. - Tegnap este szereltük fel. Mianak ihlet szükséges az új darabhoz, szóval. - Jean lépett be a terembe, oldalán Marionnal akinek figyelmét rögtön az új trapéz közötte le, így letette Jonathant aki hason csúszva mászott arrébb a lánytól. - Lesz min gyakorolnom! Nagyon köszönöm Jean, remek lett. És most... - mondta Sora miközben kifelé indult. - Iszom egy kicsit. Átment a főépületet, és a gyakorlórészleget összekötő folyosón, majd a színpad előterében található italautomatába dobált néhány aprót, és benyomta a szénsavas üdítő ábráját, majd várt hogy a gép kiadja a választott italt. Kibontotta, de másra lett figyelmes. Egy versenymotor szálguldott a színpad fel, olyan nagy sebességgel, hogy Sora azt hitte, hogy nem tud lefékezni. A motor 180 °ban farolt, majd a rajta ülő, lábával kirúgta a támasztékot. Sora kiment elé, majd még a fiú a sétányt nézte, odalépett hozzá. - Elnézést, de ön kit keres? - nézett végig a fiút takaró bőrszerelésről, és elgondolkodott, hogy vajon miért nincs melege, mikor ő egy rövid sortban és egy fehér tornapólóban tökéletesen megvan. - Először is nem vagyok nő, szólval magázz normálisan. - fordult a lány felé. - De még olyan idős se vagyok, szóval magázni se kell. Egy Jean nevű kellékest keresek. - mondta miközben levette magáról a bőrkabátot, és a motorra tette. Újra Sora felé fordult, aki nagy szemeket meresztett. Elvágre ő japán lévén, kicsi testmagassággal rendelkező 160-165 centiméteres lány volt, a fiú aki pedig előtte állt 180 centi magasságával majdnem két teljes fejjel volt magasabb nála. Nyelt egyet. - Persze tudok segíteni. Gyere - intett barátságosan mosolyogva, mire a fiú csak felvonta a szemöldökét. A főbejáraton éppen akkor jött ki Marion. - Sora gyakorolnod kell, mert... ki ő? - nézett kételkedve a lány mögött menetelő egyénre. - Jó hogy jössz, mert apukádat keresi. - Apát? - Marion furcsán nézett, de aztán elmosolyodott, ellenben Diel. "Az apja? Szép... szerencsétlen kisgyerek" - gondolta majd halványan elmosolyodott. - Die vagyok. - mondta Marionnak, és mellé lépett. - Szeretnék egy igen fontos dologról beszélni apukáddal. - Jean úr! - Sora integetett az éppen a főépületbe belépő férfinak, akinek a fiú láttán legszívesebben a föld alá süllyedt volna. - Ki vagy te? - kérdezte mikor odaért eléjük, majd mikor Ben kezet nyújtott neki, viszonozta a gesztust, és reménykedett abban a válaszban, amiről tudta hogy lehetetlen. A fiú arca rezdületlen volt, mintha csak márványból faragták volna. A lehetlennek látszó pedig az volt, hogy majdnem teljesen olyan volt az arca, mint neki. Szemei különböző színűek voltak, az egyik tengerzöld, a máik pedig ébenfekete. A hangja túlvilági nyugalommal búgott, és szinte elvesztek a szavak értelmei, de Jeannek a szíve mélyére hatoltak a szavak. - Die Vista. Vagy mondjam úgy hogy Die McCraw? Végülis ugyan nyolc. - mondta egyenesen az előtte álló férfi szemébe nézve. - A fiad. Marion pupillái kétszeresére tágultak, miközben a sós könnyek elárasztották szemeit. Egyúttal meglepődött mikor egy csattanást hallott. Die feje oldalra csapódott, mikor Jean felképelte. Felvont szemöldökkel fordult apja felé, és viszonozta az ütést. - ELÉG LEGYEN! - Sora volt az első aki észbe kapott, és éles hangjára a két fél abbahagyta a kialakulóban lévő verekesést. Sora Marion elé lépett és magához ölelte a kislányt, kinek könnyei már arcán folytak lefelé. - Apa... ő tényleg a testvérem?