|
In the school
2008.03.17. 18:16
Tudom, kegyetlen voltam, de nem akartam, hogy júniusban olyan fájdalmas legyen a búcsú, mint mikor anyuék elváltak. Azt hittem, ha mindenki meggyűlöl, legalább nekik nem fog fájni, ha elmegyek. Én szenvedtem, de úgy éreztem, inkább szenvedek, csak a barátaimnak könnyebb legyen. Nem akartam nekik szólni az esküvőről, nem bírtam volna elmondani. Ma már persze sajnálom, hogy ezt az utat választottam, sok fájdalmat megspórolhattam volna, ha őszinte vagyok. Mindenesetre a tervem jól sikerült. Egyedül Daniel beszélt még velem, de hát ő úgy is tudta, hogy majd el kell mennem. A tanórák Sophie mellett, a próbák a bandával és az edzés Jasonnel és Leonnal mind-mind fagyos hangulatban teltek. Végül eljutottam odáig, hogy a banda nélkülem próbált, Jason feladta, hogy készen leszünk a versenyre 2 hét alatt, Matt pedig elköltözött. Fogalmam sincs, hová ment, egyik nap arra mentem haza, hogy pakol. Nem kérdeztem hova készül, ő pedig nem mondta, csak elment. Így tényleg egyedül maradtam. Azt hittem, a többieket már nem érdekli, mi van velem. Hogy én mekkorát tévedtem! Annyira elidegenedtem az emberektől, hogy beszélni már csak akkor beszéltem, ha kérdeztek, ezért sok időm maradt gondolkozni. Rájöttem, hogy eddig mindenki másra gondoltam, csak magamra nem. Férjhez akarok menni egyáltalán? Naná, hogy a válasz nem. Írtam egy levelet, amiben elköszöntem és bocsánatot kértem. A borítékot a nappaliban hagytam az asztalon. Elővettem már 2 éve nem használt motorom, felvettem a bukósisakot és elindultam a hegyekbe, ahol régi nyaralónk áll. Mint kiderült, Dan pár perc múlva benézett hozzám és elolvasta a levelet. Eléggé ismert már ahhoz, hogy tudja, hová megyek. Útközben összeszedte Michaelt és kocsijával utánam indultak. A szél fújta hosszú kibontott hajamat, és ez némiképp megnyugtatott. Kb. fél óra múlva odaértem a házhoz. A fekete-piros motort leraktam a nyaraló elé és elindultam a közeli patakhoz. Régen gyakran jártam oda, a víz csobogása mindig megnyugtatott. Csakhamar Danielék is odaértek. Az ezüst sportkocsit leparkolták a motorom mellé. Dan futva indult utánam, pontosan tudta, merre tartok, Mike pedig követte. Fent álltam egy szilán kb. 10 méterrel a már-már folyóvá duzzadó patak felett és bámultam lefelé.
- Jen, gyere beljebb! - szólt Daniel.
Én továbbra is úgy álltam a sziklán, mintha meg sem hallottam volna.
- Miért? Mi értelme az életemnek Dan? A bátyám utál, az akrobatikát fel kell adnom, a banda hallani sem akar rólam. Hozzáteszem, én akartam így... de rájöttem, hogy eddig mindenkivel törődtem, csak magammal nem. Nekik könnyebb lesz a búcsú, de nekem eszemben sincs elmenni, nem akarok hátralévő életemben szenvedni!
- Jen, megutáltattad magad, de ettől még nem felejtettek el. Nap, mint nap megkérdezték, mi van veled, nekem pedig kimerítő választ kellett adnom - mesélte Dan.
Szeme megtelt könnyel, Volt barátom ekkor már a hátam mögött állt. Hátra léptem egyet, ő pedig ezt látva megfordított és átölelt, majd vállamat átkarolva odavezetett Michaelhöz.
- Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam, de azt akartam, hogy utálj - mondta Mikenak. - Bocsáss meg!
Michael mondani akart valamit, de a háta mögül a nevemet kiabálták. Elmosolyodtam, ám ekkor valaki felkapott és olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem sosem enged el. Matt volt. Nem értettem, mi okozta nála ezt a hirtelen változást, de jó volt újra vele lenni. Ekkor értek oda a többiek, a komplett banda, Leon, Jason és Sophie.
- Hogy kerül ide mindenki? - értetlenkedtem.
- Szóltam nekik - adott választ Michael.
- Na, jó, nyomaszt ez a hely, menjünk vissza! - mondta, majd elindultunk vissza a házhoz.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
