Miközben a versenyre összpontosítottunk, a színpadon is mennie kellett a műsornak. Mia új forgatókönyvet
kreált. Az előadásig három hetünk volt, hogy felkészüljünk úgy, hogy még egyszer sem dolgoztunk
együtt. Így - a Kaleido megtekintése után - a késő délután már a porondon talált bennünket. Előadás este
nem lévén, nyugodtan gyakorolhattunk, és így Dan is hozzászokhatott a színpad adottságaihoz. Nyújtás,
bemelegítés, majd mindketten ellendültünk az ugróasztalról, és elkaptunk egy-egy trapézrudat. Mia és Ken
szokás szerint a tecnikusi helyiségben tartózkodtak, így, ha kellett, segíteni tudtak nekünk. Egyenlőre
különleges trapézt nem használtunk. Dan már látott engem gyakorlás közben. Viszont én tudni akartam, ő
mire képes. Ezért fellendültem a kupola alá, és kényelmesen ráültem a fenti rúdra. Pici adóvevőmbe szóltam,
hogy mutasson néhány ugrást egyedül.
- Rendben.- hallottam a választ - de kapaszkodj odafönt, mert váratlan dolgokat is fogok tenni.
- Hmm... lássuk!
Az alsó rúdon függve elkezdett hintázni. Egyre jobban belendítette magát, már majdnem vízszintesig. Majd
a kellő pillanatban elrugaszkodott, és gyönyörű, egyenes tartással, szaltózva repült át a legtávolabbi
trapézig. Ott a rudat lábbal kapta el, és már ugrott is tovább. Néhány csavart szaltó után fejjel lefelé
zuhant az ugróasztal felé, de a levegőben tett egy fél fordulatot, hogy lábbal érkezzen. Onnan elrúgta
magát. Hatalmas lendületet szerzett, amivel repült egyre feljebb... mint egy másik angyal... fél kezével
elkapta azt a trapézt, amin én ültem, majd felült ő is mellém.
Döbbenten néztem rá. Ügyessége és tudása körülbelül Leon és Yuri szintjén volt, de soha nem hallottam még
a médiákban róla.
A fülesemben Mia csatakiáltása hallatszott... és persze Dannyében is. Kissé megsüketülve mosolyogtunk össze.

Miután megnyugodtak a kedélyek, megpróbáltunk együtt néhány egyszerűbb ugrást. Elképesztő volt az az érzés,
hogy remekül tudtunk összedolgozni. Mintha minden mozdulatunkat ismerte volna a másik... Már sötétedett,
amikor Ken jelezte, hogy menni kellene vacsorázni.
- Pár perc... még valamit meg szeretnék próbálni.- válasszoltam.
- Mit találtál ki már megint?!- hallottam Ken kissé korholó hangsúlyú kérdését.
- Nyugi, semmi újat.- nevettem el magamat - engedd ki a főnix-trapézt.
- Hmm... aranyfőnix? - kérdezte Dan, és már lendült is át a túloldalra.
- Igaz, még nem próbáltam elkapni egy tűzmadarat... de állok elébe.- szólt át adóvevőjén.
- Rendben. Indulok.- jeleztem, majd egyre nagyobb sebességgel pörögve repültem felé. Tökéletes időzítéssel
kapott el, és húzott maga mellé a trapézra.
- Nem rossz.- bólintott -  ezt holnap én is megpróbálnám. Persze, annyi különbséggel, hogy neked nem kell
elkapnod.- mosolyodott el.
- Benne vagyok. Kissé nehéz lennél... - válaszoltam, majd megfogtam a karját, miközben hátradőltem, így
mindketten a hálóban kötöttünk ki, egymás mellett.
- Huh... holnap délelőtt a műsorra kell gyakorolni, délután a versenyre kellene kitalálni valamit... -
lihegtem a kupolát bámulva. - van valami ötleted? - néztem rá hirtelen felülve. A szemeiben megint
felfedeztem azt a mérhetetlen fájdalmat... amikor észrevette, hogy nézem, a tekintete megváltozott.
- Lenne... de nem akarom, hogy ugyanaz még egyszer megtörténjen. - ugrott le a hálóból, és lesegített engem
is.
- Értem...- hajtottam le a fejemet, majd hirtelen visszanéztem rá - véghezvisszük. Az emlékére.
Azt a tekintetet soha nem feledem... A legmélyebb döbbenet keveredett fájdalommal, hálával, féltéssel,
szeretettel.
- Nem, Sora! - suttogta meghatottan - nem szeretném, hogy őutána egy másik angyal is meghaljon. Inkább
felbontom a szerződést...
- Danny! Ne butáskodj! A versenyig még van idő. Nem lesz semmi baj. Ígérem.
Némán mentünk ki a színpadról, végig a folyosón.
- Rendben van. -  szólt már az öltözők előtt. Holnap elkezdjük gyakorolni. De most siessünk, mert nem marad
vacsora.
- Attól ne félj. Engem már ismernek. Tudják, hogy mindenhonnan elkések... kivéve a nagyon fontos
eseményeket...
Ezen szőke partnerem elnevette magát. Szívből. Éreztem, hogy hosszú idő óta először van igazán jó kedve. És
furcsa módon nekem is...

Hirtelen nagyra nyitotta a szemeit. Ezzel egy időben Fantom jelent meg, és kényelmesen helyet foglalt a
vállamon. Mosolyogni kezdtem... van megint egy kiválasztott. Pár percbe beletelt, mire Foollal elmagyaráztuk
a helyzetet, hogy nem hallucinál... Fantom még megjegyezte, hogy segít az ugrás megtanulásában, majd sürgős
dologra hivatkozva eltűnt.
- Most már tÉnyleg futás, mert nem marad vacsora... - szóltam Dannek,a ki még mindig igen érdekes
arckifejezéssel ácsorgott a folyosón. Hát igen... előszörre Fantom létét nem egyszerű megemészteni...
Az étkezdében már senki nem volt. Halkan beszélgettünk, miközben ettünk.
- Mégis, honnan kezdjünk neki? - kérdeztem. Nem kellett magyarázkodnom. Anélkül is értette, hogy a kettőnk
közti rendkívüli hasonlóság okának kiderítéséről van szó.
- Vannak családi fotóid? - nyelt le egy falat húst.
- Néhány.
- Nekem is. Először meg kellene néznünk egymásét, hátha valaki ismerős rajta.
- Igaz. Ha visszamegyünk a szállásra, elő is szedem a fotókat. - álltam fel, mert befejeztük az evést. Újra
tele voltam energiával. Mindezt Dannynek köszönhettem. A szállás felé autózva Danny köszönetet mondott nekem.
Meglepődve, értetlenül néztem rá. Azzal magyarázta, hogy valami titokzatos módon helyrerázódott a mai napon.
A régi helyén már a trapézra felmenni sem volt képes...  nem hogy fellépni...
Az artistaszállóhoz érkezve teljes volt a csend. Mindenütt sötétség...
- Ilyen késő lenne? - csodálkoztam. Vállat vontam, aztán felmentünk a lépcsőn.
- Hozod a fényképeket?- kérdeztem, mielőtt beléptünk saját szobáinkba.
- Ha nem vagy még álmos...
- Nem. Iszonyú kívncsi vagyok, találunk-e valami kiindulópontot...
- Arra én is. Két perc, és jövök.- tűnt el saját szobájában. Amíg vártam rá, előkerestem az albumomat. Na és
egy kis rendet próbáltam teremteni. Máris kopogtak.
- Gyere be!- szóltam ki. Daniel szintén egy fotóalbumot szorongatott.
- Hol laktál eddig?
- Először Sydneyben. A nagyszüleim neveltek. De a cirkuszról hallani sem akartak. Titokban jártam artistaképzőbe
az iskoláim mellett... Amikor 16 éves lettem, a dolog kitudódott. Összevesztünk, és én csatlakoztam egy vándor
társulathoz.
- Értem. Nekem az igazi szüleim meghaltak, még kicsi koromban. Nevelőszüleim vannak, Japánban. Meg egy kishúgom.
Aki igazából unokatestvérem. A Kaleidohoz 15-16 évesen felvételiztem. A szüleim támogattak mindenben. Ők azok,
itt.
- És ő a kishugi? - bökött Dan egy másik képre.
- Igen. Itt vannak a valódi szüleim.- mutattam meg egy olyan fotót, ami kettőjüket ábrázolta.
A képet látva Danny elsápadt.
- Sora... a nagyanyámék fotói között láttam ugyanezt a képet... és amikor megkérdeztem, kik ők... nekem azt
mondták, hogy a szüleim, akik meghaltak, amikor csecsemő voltam... Aztán elhoztam magammal, amikor összevesztem
velük...- mutatta a kép párját.
Éreztem, hogy ebbe a felfedezésbe én is belesápadok.
- Danny, mikor van a születésnapod? - kérdeztem kissé reszketeg hangon. Majd szinte álomszerű révületben suttogtam
az én születésem idejét...
- Igen, akkor... - bólintott szőke társam. És nem csak társam... Nem véletlenül hasonlítunk annyira... és nem
véletlenül értjük meg ennyire a másikat... testvérek vagyunk. Ikrek.
- Dan!- kezdtem el zokogni. Bátyám átölelt, és az ő szemeiből is elindult két könnycsepp.
- Köszönöm...- suttogta. - a Sorstól nem véletlenül kaptam azt a súlyos csapást... hanem azért, hogy egymásra
találjunk.
Szorosan ölelve egymást ültünk az ágyamon. Én még mindig sírtam. Ezt a bennsőséges pillanatot választotta May,
aki szokásához híven kopogás nélkül berobbant az ajtómon. Teljesen lebénult a meglepetéstől.
- Mi... mi... mi folyik itt? - dadogta értetlenül.
- May... szia! Holnap mindent megmagyarázunk.- szipogtam.
- Nem-nem... ilyenkor mindig buli van, ha valaki új érkezik... elfelejtetted?! Mindenki csak rátok vár. Na, gyerünk,
mozgás!- váltott vissza a megszokott stílusára.
- Azt hiszem, mindenkinek el kell mondanunk, mire jöttünk rá az előbb... - simogatta meg Dan az arcomat.
- Rendben, Danny... de te beszélsz. Nekem nincs rá erőm. Nagyon boldog vagyok, de most nem megy...
- Jól van... beszélek én... - egyezett bele - mosd meg az arcodat, öltözz át, és menjünk. Várnak.
Pár perc múlva már a klubhelyiség felé mentünk karon fogva. Egyformán öltözve: kék farmer, fekete felső...