Végül szeretett főnökünk magához tért csodálkozásából, és megszólalt:
- Szervusz, Sora! Bemutatom az új partneredet. Daniel Legrand a neve.
Miután becsuktam nyitva felejtett számat, kezet nyújtottam a fiúnak, aki szintén dermedten
álldogált, amikor meglátott. Hát igen...
Néhány különbségtől eltekintve úgy festettünk, mint két tojás... A vonásai meglepő hasonlatosságot
mutattak az enyéimmel. A furcsa az egészben az volt, hogy amíg meg nem láttak minket együtt, a
hasonlóság fel sem tűnt... de utána...
Kisportolt, izmos alakja vagy 20 cm-el magasodott fölém. Szőke, hátközépig érő haját összefogva
viselte. Szemei ugyanolyan barnák, mint az enyémek. Fekete, ujjatlan pólója és kék farmerja
dacára valami laza elegancia aurája lengte körül.
- Döbbenetes... foglalta össze végül egy szóban főnökünk. - Nos, miután kellően kicsodálkoztátok
magatokat - rólam nem is beszélve - végre leülnétek, és a tárgyra térhetnénk?
- Persze. - bólintottam, és levágtam magam a kanapéra. Daniel megfontoltan foglalt helyet
mellettem.
- Nos, Daniel mától a Színpad tagja. Azért szerződtettük, mert neked nem volt állandó partnered,
amióta Leon elment. Yuri nem ingázhat állandóan a Brodway és a Kaleido között... Neki is megvan a
saját élete. Egy felkérést kaptunk Londonból, hogy egy artista-párosunk vegyen részt az ott
megrendezésre kerülő világbajnokságon. A verseny két hónap múlva kezdődik. Addig össze kell
szoknotok, és valami káprázatos számmal előállnotok. A mai nap még az ismerkedésé. Holnaptól igen
kemény felkészülés veszi kezdetét. Daniel! A szállásod a Soráé melletti lesz. Sora majd végigvezet a
színpadnál, és megmutatja, mit hol találsz. Mehettek. Ja... Sora! - szólt utánam, ahogy kifelé
indultunk.
- Igen!
- Ha meglátod Miát, küldd ide hozzám, kérlek.
- Rendben, főnök. Viszlát!- húztam be az ajtót magunk mögött.

- Nos, menjünk. Hol a holmid?
- A kocsimban.
- Hmm... Akkor először a szállásra megyünk. Ott kirakodhatsz az autódból, és egyúttal meg is
ebédelhetünk. Utána visszajövünk ide, és végigjárjuk a színpadot. Jó így? - néztem rá semmitmondó
arckifejezéssel.
- Nekem megfelel. - válaszolt halkan, de határozottan.
A parkolóig egyikünk sem szólt. Mindkettőnkben csak úgy rajzottak a gondolatok... miért hasonlítunk
ennyire?! Hiszen semmi közünk egymáshoz... vagy mégis?!
- Szállj be! - nyitotta ki egy türkizkék cabrio ajtaját előttem, majd a felhúzott tetőt hátraengedte.
A tegnapi naphoz képest sokat javult az idő. Már a nap is kisütött. Mia és Ken a bejárat felé
tartottak, amikor megláttam őket. Odakiáltottam nekik, hogy Kalos várja őket. Amikor felénk tekintettek,
lábaik szinte gyökeret eresztettek a betonba...

Míg a szálláshoz értünk, csak egy-két szó esett köztünk. Aztán vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem
tőle:
- Daniel! Tudom, hogy téged is meglepett... miért hasonlítunk mi ennyire?!
- Nem tudom. De ha nem haragszol... van épp elég más bajom is. - halkan beszélt, szavai udvariasan, de
ridegen hangzottak... szinte arculcsapásként.
- Rendben, mister Jéghegy! Nekem is van, de mégis megpróbáltam elfogadni ezt a helyzetet... mert ha még
nem esett volna le, együtt kell dolgoznunk.
- Az anélkül is menni fog, hogy felesleges beszédre fecséreljük az időnket. Hol a szobám?
- Itt...- csaptam ki előtte az enyém melletti ajtaját. - és honnan veszed, hogy fogunk tudni együtt
dolgozni?!
- Reggel láttalak a trapézokon.
- Szóval csak úgy besétáltál, és...- kezdtem dühös lenni.
- ...és megnéztem, mit tudsz.
- Na és, mit tudok?! Megfelelek a mércédnek?!
- Hmm... még elválik.
- Elválik?! - sziszegtem oda villámló szemekkel. Még egy órája sincs, hogy először találkoztunk, és máris
a plafonon vagyok tőle... - inkább az válik el, hogy TE megfelelsz-e nekem, mint partner... hozd az
edzőruhádat! - vágtam oda.
Barna szemei villámokat szórtak, de az arca rezzenetlen volt.
- Azt mondtad, ebédelni megyünk. Akkor mi szükség rá?- kérdezte halálos nyugalommal.
" Áhh! Ez a pasi kiborítóbb, mint Leon volt az elején..."- gondoltam, majd szusszantam egyet, hogy
lenyugodjak.
- Mert vissza fogunk menni a színpadhoz. Megmutatom, mit hol találsz, aztán megcsillogtathatod te is a
tudásodat...- mosolyodtam el kissé gúnyosan. Rám meredt. A tekintetétől megijedtem. Halálos szomorúság és
a düh szikrái jártak táncot benne egyszerre.
- Rendben. - egyezett bele váratlanul. Táskáját csak lerakta szobája közepére, és mellém állt.
- Éhes vagyok. Menjünk.- mondta, és újabb váratlan dolgot tett. Megfogta a kezemet, és a karjába fűzte.
Döbbenetem nem ismert határokat. Épp nyitottam volna a számat, de ő megelőzött:
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani.- nézett rám oldalról.- csak tudod, gyors egymásutánban sok dolog
ért.
- Rendben, Dan.- sóhajtottam - akkor béke?
- Igen. Anélkül nem tudnánk együtt dolgozni...
- Gyere! - húztam magam után az ebédlőbe. Mit ad a Sors... Persze, hogy tele volt! Minden barátom ott
ebédelt már a szokott asztalunknál. Amikor megpillantottak kettőnket, néhányan majdnem félrenyeltek. May
levegő után kapkodott, Anna elfelejtett viccelni, Rosetta csak nézett... Mia és Ken már annyira nem voltak
meglepve... velük már az előbb összefutottunk...
- Hová üljünk?- kérdeztem Dantől - a barátaimhoz jó lesz?
- Nem ülhetnénk most külön?- kérdezte.
- De akkor te menj előre egy másik asztalhoz, mert akkor megharagszanak, ha én teszem.
- Jó.- indult el... és leült ahhoz az asztalhoz, aminél régebben Leonnal ettünk. A szívem tiltakozó indulót
dübörgött... de nem volt mit tenni. Leültem enni, mert sürgetett az idő. Szomorúan turkáltam az ételt.
Megint megrohantak az emlékek.
- Sora! - szólított meg Daniel - kérdezhetek valamit?
- Persze. - bólintottam.
- Valami baj van? Mert láttalak videofelvételen, meg az előbb a színpadon... és akkor nagyon más voltál.
Boldogabb.
- Ne haragudj, de ezt nem szeretném elmondani. Talán majd egyszer... De te sem vagy valami vidám.
- Tudod, nehéz dolog... néhány hónapja a régi társulatomnál baleset történt... és még mindig az kísért.-
meredt maga elé.
- Értem. Sajnálom.
- Nem érthetsz semmit, kislány...- fakadt ki keserűen, majd hirtelen befejezte az ebédet, és kiviharzott
az étteremből. Megkövülten bámultam utána. Barátaim azonnal megrohamoztak, de udvariasan kimentve
magamat Daniel után indultam. Magam sem tudtam, miért, de azt éreztem, hogy utána kell mennem. A szép
cabrio mellett állt, a szélvédő tetejére rakott karjaira borult.
- Miért?!- nyögte - miért kellett így történnie?! Ha csak egy kicsivel nagyobbat lendítek magamon,
elérem... és nem kellett volna meghalnia. Én vagyok az oka.- fordult felém. Nem is csodálkoztam, hogy
tudja, ott vagyok. A karjára tettem a kezemet.
- Danny... biztos vagyok benne, hogy te mindent megtettél...
- Ha mindent megtettem volna, akkor nem ő hal meg, hanem én. - nézett rám keserűen.
- Pedig én érzem, hogy nem a te hibád volt.
- Tényleg Angyal vagy.- lágyult el a tekintete - és egy angyalra hasonlítok... ha csak külsőleg is.
Érzem, hogy van valami, ami kettőnket összeköt. Ki akarom deríteni, mi az. Segítesz?
- Én is ezt érzem. Segíteni fogok.- bólintottam. Már nem voltam annyira magányos. De Ő hiányzott...
és ez attól még ugyanolyan égető kínt okozott, mint eddig.

Beszálltunk szőke társam kocsijába, és visszamentünk a színpadhoz. MOst már végig beszélgettünk. Bejártuk a
Kaleido összes zegzugát. Akivel találkoztunk, először hitetlenkedve nézett, aztán kénytelen-kelletlen
elfogadta a tényt: nagyon hasonlítunk egymásra. Mint az ikrek.