Miért van az, hogy ha kicsit is boldog lennék, és már szárnyalnék, mindig jön valami, ami miatt
lezuhanok?! Sőt, bele is döngölnek a földbe, hogy utána még nehezebb legyen a talpraállás...

Amikor közölték velem, hogy elment, az arcomra semmiféle érzelem nem ült ki. Mellette nagyon jól
megtanultam elrejteni a bennsőmben élő érzéseket, hogy csípős szavaival ne mindig engem ostorozzon.
A régi énem fokozatosan tűnt tova. Szemeimben a tüzet nem tudta eloltani. Még mindig lángolt. De bármit
hozott a sors, ábrázatom kifejezéstelen maradt. Eleinte megpróbált jeges nyugalmamból kizökkenteni.
Zavarba akart hozni, majd gúnyolódott, hogy lássa, fáj-e... Nem adtam meg neki ezt az elégtételt. Még
lelkem tükre sem árulkodott... Ettől őbenne támadt fel az értetlenség. Szinte kiült döbbenete
márványszobor-arcára... rá volt írva nagy betűkkel a kérdés: Mi történt?!
Majd láttam a megértés szikráit különös színű szemeiben. Mintha ráébredt volna, mit tett... megbánás,
sajnálat, bizonytalanság, szomorúság és még valami örvénylett tekintetében, ahogy rám emelte azt.
Nem szólt. Nem volt soha kenyere a sok beszéd. Nem köszönt el, csak sarkon fordult, és méltóságteljesen
elvonult.
Később visszagondolva értettem meg pillantása jelentőségét: abban a percben... szemeivel kért tőlem
bocsánatot, és egyben búcsút is vett tőlem.

Akkor és ott lelkileg összerogytam a rám nehezedő kín súlya alatt. Barátaim azonban ebből mit sem
vettek észre. Nem akartam, hogy bármelyikük is tudjon fájdalmamról, vagy akár csak megsejtse.
Második éve kínlódtam magamban, vigasz nélkül, társaim közt is magányosan. Emelt fővel viseltem a Sors
rám mért kemény csapását.
Legkedvesebb barátnőmnek néha elkaptam gyanakvó, vizslató pillantását... ilyenkor felébredt bennem a dac.
Álltam tekintetét, fagyosan, semmitmondóan. Még vele sem akartam megosztani legmélyebb és legfájóbb
titkomat. Azt a rejtegetett érzést, amire csak akkor jöttem rá, hogy létezik, amikor Ő már elment...

Hideg szél süvített a csupasz faágak között. A kora tavasz még nem érkezett langyos, balzsamos érintéssel...
A nehéz, szürke felhők hasa szinte súrolta a komoran zöldellő fenyők tetejét. Alkonyodott, de ebből csak
annyit lehetett észrevenni, hogy erősebbé vált a homály. Majd esőcseppek kezdtek el kopogni körülöttem,
eleinte csak itt-ott, majd egyre sűrűbben...
Hazafelé tartottam, és nem volt nálam esernyő. Soha nem cipeltem feleslegesnek ítélt holmit. Most alaposan
megbántam... Hosszú hajamon patakokban folyt az éltető nedű. Tincseim végéből megállás nélkül csepegett,
vizezve arcomat és átitatva ruhámat.
Hunyorogva próbáltam megakadályozni, hogy az eső a szemembe essen. Egyébiránt meg beletörődő közönnyel
fogadtam, hogy pár perc alatt teljesen eláztam. A paraplénak amúgy sem vehettem volna sok hasznát.
A szél annyira fújt, hogy kifordította volna, és csak bajlódni kellett volna a rendbetételével.
A pocsolyákkal borított járdán siettem hát tovább, néha kikerülve, néha belegázolva a tócsákba.
Végül csatakosan estem be az épület ajtaján. A lépcsőházban vizes lábnyomokat hagyva magam mögött
siettem fel a lépcsőn, majd dideregve nyitottam be kicsiny lakosztályomba.
Az egész egy-egy apró előszobából, szobácskából, és szűk konyhából, fürdőből állt.
Megkönnyebbülten léptem be a fürdőbe, és megnyitottam a meleg vizet. Teljesen átfagytam, és ha következő
napra nem akarok beteg lenni, azonnal cselekednem kellett... mert a hivatásom másnap is vár.

Mivel lakótársamat sehol nem láttam, gyorsan ledobáltam átnedvesedett holmimat, és megkönnyebbült sóhajjal
süllyedtem bele a kádba. A forró víz jótékonyan melegítette dermedt testemet. A vacogásom lassan alábbhagyott.
Ezzel egyidejűleg megint megrohantak a lassan két éve visszajáró, mindig egy személy körül forgó gondolataim.
Az emésztő kérdésekre választ nem kaptam... vajon fogok-e valaha? Találkozom-e még vele? Az idő múlásával
ez egyre valószínűtlenebbnek tetszett. Azóta egyszer sem keresett meg... igaz, én sem. Arról viszont nagy
vonalakban mindig tudtam, merre jár. Erről a médiák gondoskodtak.
Kínzó tanácstalanságomat csak a munkám csillapította. Abba mindig bele tudtam feledkezni, szívvel-lélekkel
végeztem. Abban egyre magasabbra szárnyaltam. A magasztaló szavak azonban hidegen hagytak. Lelkem akkor volt
kicsit boldogabb, amikor láttam munkám eredményeként a csillogó szemeket... Az kissé felmelegítette szívem
jeges zsibbadtságát.

Jól átmelegedve léptem ki a kádból, és felöltve köntösömet a tükörbe néztem. Egy vékony, sportos lány nézett
vissza, hidegen csillogó szemekkel. Úgy éreztem, egy ismeretlen tekint rám...
A konyhába mentem. Teavizet forraltam, és kevés vacsorát készítettem. Csak naponta kétszer étkeztem, akkor sem
sokat.
Evés után egy csésze forró teát fogva sétáltam be a szobámba. Leültem ágyamra, és mit sem látó szemekkel bámultam
ki az ablakon, a közben teljesen besötétedett, ázott világba.
Mellettem bánattól átitatott halk hang szólalt meg. Összerezzentem...