Daniel nem ilyen! - fakadt ki Sophie.
Nagy sóhaj és egy "már vártam" mosoly kíséretében lehajtottam a fejem.
- Beleszerettél, igaz? - kérdeztem. - Nem nehéz szerintem nincs olyan épeszű csaj, aki nem esik bele 2 szó után... Pát hétig minden oké, aztán elkezd azzal szekálni, hogy le kéne feküdnötök... Egy ideig visszakozol, de egyszer túl messzire engeded. Mire eszedbe jutna ellenkezni, már nem tud leállni, képtelen visszafordulni. Megijedsz, de beletörődsz. Nem védekeztek, hiszen mi történhetne, csak egyetlen éjszaka. Ezek után azt hiszed, minden rendben, hiszen ő is megkapta azt az éjszakát, de miután megszerezte, amit akart beállít egy csajjal. Teljesen érzelemmentesen közli, hogy vége...
- Daniel nem tenne ilyet! Soha! Te magadhoz akartad láncolni a gyerekkel! A te hibád, hogy elment, elüldözted magad mellől! - kiabált a hugica.
- Sophie, elég! - szólt rá Leon.
- Te még véded?! Eléri, hogy mindenki sajnálja, ezért nem veszi észre senki, mire is készül! Még minden magának akarja Dant!
Eddig bírtam, ám ekkor elpattant a húr, felpofoztam a lányt.
- Eltűröm, bárminek is nevezel, de kurva nem vagyok! Utálom a figyelmet és gyűlölöm, hogy ember vagyok! Nem akarok egy srácot sem magam mellé, mert tudom, hogy történne valami, ami elrontaná! Daniel sem akartam, de beférkőzött a szívembe és most nem hajlandó távozni onnan. Fáj, hogy te ilyennek gondolsz Sophie és nagyon sajnálom, ha így viselkedtem - mondtam és dühösen felmentem a szobámba.
- Ez erős volt húgi... nagyon - szólt Leon. - Csak hogy tudd, ha ő nem pofoz fel, én teszem meg.
Sophie csak bámult maga elé. Látta, ahogy Leon feláll, és fölfelé indul utánam, de nem foglalkozott vele. A lány kiment az előtérbe, felvette a kabátját és elment. Leon - ugyan az ajtó ki volt nyitva - kopogott. Ott ültem az ablakban, amely nyitva volt, így a téli szél finoman fújta kibontott hajamat. Egy hangot nem adtam ki, könnyeim némán potyogtak az ablakpárkányra. Tudtam, hogy a fiú bejött, de nem fordultam oda.
- Köszönöm - mondtam a levegőbe.
- Minden rendben? - aggódott Leon.
Letöröltem könnyeimet, mosolyt erőltettem az arcomra, majd odafordultam és bólintottam. Becsuktam az ablakot és leindultam.
- Sophienak nincs igaza, nem is ismeri Jent! - mondta Michael a bandának.
- De igen... Neked igazad volt tegnap, mindenkit elüldözök magam mellől és neki is igaza van, túlzottan ragaszkodom, ezzel kergetek el mindenkit a közelemből.
- Ha ez így van, mi hogyhogy még itt vagyunk? - mosolygott Keyra,
- Ne mondd, hogy nem igaz! Akkor miért nem tudom elengedni Danielt?
- Itt voltam végig, hallottam, hogyan beszéltél vele... Ő volt az, aki nem bírta megállni, hogy nem mondja el, ki is volt ő valójában neked, te el tudtad volna játszani, hogy nem is ismered. Már régen elengedted, de ő a múltad, elfelejteni nem tudod - védett Leon.
Michael látta rajtam az elkeseredettséget.
- Na, gyere ide! - szólt a fiú.
Én odasétált elé, mire ő az ölébe ültetett.
- Most aztán már nem szeretnélek szomorúnak látni - mosolygott, miközben keze még mindig a derekamat fonta át.
Jól esett, hogy törődik velem, hogy érdekli az életem. Végre úgy éreztem, benne tényleg nem csalódhatok. Visszamosolyogtam és fél kézzel átkaroltam a nyakát. A többiek boldogan néztek minket, hiszen legalább két éve nem láthattak tőlem hasonlót.
- Bocs, hogy elrontottam a karácsonyotokat - mondtam a többieknek.
- Ugyan már, még lehet jó esténk - mosolygott Nessa.
- Mit csináljunk? - kérdeztem vissza.
Átadtuk az ajándékokat, beszélgetünk, videóztunk, DVD-t néztünk és persze nem maradhatott ki a zenélés sem a programból. Mindenki nálam maradt éjszakára. Reggel még megbeszéltük, hogy szilveszterkor is átjönnek hozzám, majd a többiek haza indultak. Alig hogy elmentek megszólalt a kapucsengő. Azt hittem, valaki itt hagyott valamit, így kinyitottam az ajtót és visszamentem a nappaliba. Hallottam, mikor becsukódott az előszobaajtó és a vendég beindult a szobába. Oda se fordultam, éppen rendet raktam. Valaki átölelt hátulról.
- Mike, hagyd abba! - mondtam, mikor az belecsókolt a nyakamba.
- Ez fájt édes! - súgta a fülembe az illető, mire ugrottam egyet és elejtettem a kezemben lévő dobozt.
- Mit keresel itt? - kérdeztem.
- Téged - mondta vágytól fűtött hangon, amitől kirázott a hideg.
- Hagyj békén Dan! - próbáltam kiszabadulni az ölelésből, de ő erősebbnek bizonyult, maga felé fordított és erőszakkal megcsókolt.
Minél keményebben hadakoztam, annál jobban éreztem, elveszetem, ő nyert és el fogja érni, amit akar. Fájt a karom és hallottam, mikor reccsent egy óriásit. Ekkor már biztos volt, nem tehetek semmit. Daniel körülbelül 1-kor ment el. Én ott feküdtem a kanapén és némán sírtam. Nem fogtam fel, mi is történt, csak éreztem, hogy mindenem fáj. Estére összeszedtem magam és bementem Matthez. Igyekeztem úgy viselkedni, hogy semmit ne vegyen észre. Jól tudtam, ez a bátyám esetében persze lehetetlen, de rendes volt, nem említette meg a dolgot.
Szilveszterig még volt pár napom, ez idő alatt próbáltam megszűntetni a karomon lévő óriási duzzanatot és igyekeztem enyhíteni a csípőm magasságában uralkodó fájdalmat, több-kevesebb sikerrel.