A múlt hangja

A nevem Dallie Cavanaugh.

Franciaországban születtem, nem egész huszonkét évvel ezelőtt.

Nyugodt, otthonülő természetű, viszonylag kényelmes életvitelű szüleim gyakorta érezhették úgy, mintha nem is az ő fészkükben kopogtattam volna ki magam a tojásból: konok, önfejű, örökmozgó kislány voltam. Míg a velem egyidős lánykák babáztak és konfettis – lufis, kiöltözős szülinapi partikra járkáltak, addig én rollereztem, bicóztam, fát másztam, vagy a bőrt rúgtam az utcán a fiúkkal.

Később ezek a lányok fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz jártak, émelyítő szagú parfümöktől bűzlöttek, továbbá olyan szórakozóhelyeket kerestek fel csapatokban hétvégente, amelyek kielégítették vágyukat a felszínes szórakozási lehetőségekben: pattogós zenére billegtették a feneküket, és az volt számukra a sikerélmény netovábbja, ha egy-egy divatmajom ficsúr szeme megakadt rajtuk.

Jómagam, ha a tükörbe néztem, természetes szépségű, az átlagnál picit magasabb, párductestű lányt láttam, akin alapból, smink és parfümhegyek nélkül is megakadtak azok a bizonyos szemek. Hosszú, búzaszínű, egészségesen fénylő hajam nem igényelt minden harmadnap fodrászollót, hajlakkot; ívelt szemöldököm magától volt elegáns vonalú, és nem a kozmetikus csipeszétől; szemem halványzöld ragyogása nem szorult rá, hogy festékkel tegyem kontrasztosabbá.

Szépségszalonok helyett tehát úszni és röplabdázni jártam; a szórakozásom az önvédelmi edzésekben és a lovaglásban rejlett. Emellett tavasszal és ősszel rengeteget túráztam, kirándultam, hol kirándulócsoportokkal, hol egyedül. Nyáron a szüleimmel rendszerint a tengerpartra utaztunk, ahol a vízi sportoknak hódolhattam, télen pedig a Francia Alpokba, ahol viszont síelni lehetett sokat.

Nem, mintha megszállottja lettem volna a sportoknak, dehogy! Sosem vágtam volna bele semmilyen divatos, trendi aerobicba, alakformáló tornába; megvetettem a kondigépező puhányokat, és a testépítőket is, akik izomkolosszussá titanizálták magukat; ez utóbbi csaknem olyan visszataszító volt számomra, mint az elhízott tehenek, akiken hurkákban lóg a háj.

Tehát nem a sportokat, csak az egészséges mozgást szerettem. Ennek értelme volt, nem pedig mondvacsinált indokai, célja volt, nem csak az időt csapta agyon, és reális ereje volt, nem pedig hazug álmai.

Nem voltam magányos sem, noha az ezzel az életformával járó kapcsolatok picit másképp néztek ki, mint tizenéves kortársaimé. Voltak barátaim, barátnőim; igaz, nem sokan, de ők legalább istenigazán, nemcsak alkalmilag. Nem voltak vihogós összebújások, sutyorgás a lányvécében; nem jártunk semmittevős babazsúrokra. Rendszerint összejöttünk valamelyikünknél, vagy találkozót beszéltünk meg valahol, és beszélgettünk; de valahogy sosem az volt a téma, milyen színűre festette a körmét a suli legmenőbb csaja, vagy hogy a héten ki veszítette el a lányságát egy kocsi hátsó ülésén mozi után, és most vajon terhes marad-e? A mi köreinkben is voltak deviánsok, akikről ordított, hogy nem saját jókedvükből, hanem tehetős szüleik pénztárcájának jókedvéből kerültek oda; közöttünk is történtek izgalmas dolgok, pezsgett az élet, volt miről beszélni – mégis, a felszínes pletykákat ösztönösen kerültük, és elhúztuk a szánkat, ha ilyet hallottunk.

Esti szórakozóhelyeink sem diszkók és pubok voltak, hanem színház és balett a szüleinkkel. Nem voltam felvágós sznob, de igenis szerettem nézni a balett- táncosok munkáját: elegáns, káprázatos táncukat, ívelt mozdulataikat, tökéletes testük hajlékonyságát, ahogy teljes összhangban mozdulnak a zenével. Elbűvölt a színművészet is. Számomra az igazi sztárok nem azok voltak, akik a plakátokon ragyogtak egy- egy nagy költségvetésű, különösebb tehetséget nem igénylő, jórészt trükkökből álló film okán, hanem azok, akik vásznon vagy színpadon, de mindenképp hitelesen adták vissza a rájuk bízott szerepeket.  

Ezenfelül szerettem a zenét és a jó könyveket, bár az olvasásnak egyéb elfoglaltságaim miatt nem hódolhattam túl sokat. Nem is volt sok könyvem otthon; ha csak tehettem, könyvtárba jártam.

Ó, a könyvtár…

Nem ismerjük fel azokat a pillanatokat, amelyek megváltoztatják az egész életünket. Az én ilyen pillanatom sem ragyogott ki a többi közül. Egyszerű, hétköznapi találkozás volt egy könyvtárban, semmi több; jött és elmúlt, mint annyi más. Nem szenteltem nagyobb jelentőséget neki, mint bárminő átlagos történésnek, és később sem vertem a fejemet a falba, amiért nem ragadtam meg a lehetőséget…  

De az igaz, hogy az ezt követő években gyakran gondoltam arra, hogy ha ott és akkor nem mentem volna el mellette, minden, minden másképp alakult volna.

Nem változott volna pokollá az egész életem.