|
In the school
2008.02.11. 17:39
Kb. 10 perc múlva Jason, Leon és Sophie futottak be. Odajöttek hozzám, de hogy mit is kéne mondani, ők sem tudták.
- Nem kellett volna bejönnötök... - mondtam végül halkan.
- Hülyéskedsz?! Nem hagyhattunk magadra így! - háborodott fel Leon.
- Félek... - szóltam ismét.
Jason, aki eddig mellettem ült, most megölelt. Arcomat vállába fúrta, ezzel eláztatva könnyeimmel, de őt ez nem zavarta.
- Jennifer... - hallottam Sophie félénk hangját.
- Igen? - fordultam oda.
- Matt... kicsoda?
- Mármint nekem kim? A neve Matthew Morgan, a bátyám... És hogy mit keres itt? Azt sajnos én sem tudom... Én azért kerültem új iskolába, mert a szüleink elváltak... Én anyunál, Matt apunál maradt... De a szomszéd városban... Elvileg...
- Sajnálom - szólt Sophie.
- Ez nem a te hibád... Csak az enyém... Ha valami baja lesz, én azt nem élem túl...
- Nem lesz semmi baj... - mondta Leon.
- Aha... - bámultam a földet magam előtt. - Jason!
- Igen? - fordult felém a szőke srác.
- Nem lehetek a partnered, sajnálom...
- Miért?
- Még... mikor azt sem tudtam, ki lesz a párom, megkértem az igazgatót, hogy akárkivel is leszek, megtaníthassam neki az Ezüst Liliomot... és ezzel is vehessünk részt a verseny iskolai fordulóján, ha pedig továbbjutunk, az országoson is. Nem vagyok hajlandó egy könnyebb mutatvánnyal indulni, ezt pedig nem fogjuk előadni.
- Miért ne adhatnánk elő?
- Nem akarom még egyszer átélni a trapézon, azt, amit ma... Ti még nem láttátok, de én már igen, hogy nem fogja elérni a rudat... Tudtam, nem tehetek semmit, nem tudom elérni, nem menthetem meg...
- Jennifer... Ha kell, én éjjel nappal gyakorolni fogok, de é ezt meg fogom veled csinálni!
- Én nem fogom veled!
Még sokáig elvitatkoztunk volna ezen, ha nem jön ki az egyik orvos Matt szobájából.
- Melyikkőjük hozzátartozó? - kérdezte, mire felálltam.
- Én, a húga vagyok. Jennifer Morgan, üdvözlöm - mondtam.
- Jöjjön velem, kérem - hívott a fehér köpenyes.
Elindultunk a folyosón.
- A nevem dr. Shon Williams - mutatkozott be a meglehetősen fiatal doki. - A bátyjának eltörött két bordája, 3 csigolyája, a jobb bokája és a bal karja. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de orvosi csoda lenne, ha újra tudna járni.
- Értem...- feleltem gondolataimba mélyedve. - Bemehetek hozzá?
- Még hátra van pár vizsgálat, majd szólok, ha meglátogathatja - felelt a rövid, fekete hajú orvos.
- Rendben... Köszönöm...
Dr. Williams visszament Matt szobájába, én pedig ismét helyet foglaltam a folyosón. Egyetlen emlék járt a fejemben.
* Én feküdtem a kórházban, szüleim és Matt pedig a szoba előtt vártak. Az orvosom akkor azt mondta: - Kisasszony, csoda, ha maga valaha még lábra fog állni... Sajnálom *
- Mit mondott az orvos? - kérdezte Sophie visszahozva a jelenbe.
- Hogy... Rendbe fog jönni, csak... eltört a karja, meg... a bokája... - mondtam.
- Jen, nem ezt mondta, ugye? - szólt Leon.
Megráztam a fejemet.
- Csoda lesz, ha újra járni fog... És tudod, mi fáj a legjobban? Ezt a mondatot mér hallottam... és Matt is...
- Mi történt?
- 2 éve... Már 2 éve volt - kezdtem. - 2 éve próbáltuk utoljára az Ezüst Liliomot. Még mindketten gyengébben voltunk, nyilvánvaló volt, nem tudjuk megcsinálni... Én leestem... A kórházban azt mondták, nem fogok tudni lábra állni... És mégis itt vagyok... És újra megpróbáltuk megcsinálni... Hülye voltam, hogy ezt akartam előadni.. pedig tudnom kellett volna, nem megy...
- Kisasszony! Bemehet hozzá! - jött ki a doki.
Én felálltam és lassan besétáltam bátyámhoz.
- Kísérteties, nem? Mintha ugyanezt hallottam volna 2 éve is - szólt Matt mosolyogva.
- Sajnálom...Nem kellett volna megint szóba hoznom az ugrást - mondtam szomorúan.
- Jenny! Fel fogok innen kelni és megcsináljuk az Ezüst Liliomot! Jasonnel pedig csináld meg a Kék Tündért! Csak a kedvemért! Kérlek...
- Rendben... Csak gyógyulj meg! Ígérd meg!
- Megígérem... Húgi, menj haza és aludd ki magad!
Bólintottam, majd kimentem a többiekhez.
- Jason! Kék Tündér... Kezdhetsz edzeni! Ez sem lesz egy könnyű menet!
Jason felállt és felkapott. Pördült velem egyet a levegőben.
- Nem tudom, mi történt ott bent, de köszönöm...
- Jól van, nyugi... - nevettem el magam őszintén. - Menjünk haza... Holnap nehéz nap lesz. Elkezdünk készülni a versenyre.
- Jen! - szólt Leon. - Nem kéne szólni a szüleidnek a dologról?
- Apámnak, ha akarnék, se tudnék... Nem tudom a számát... Anyám meg valószínűleg épp egy fontos tárgyalás közepén ül a világ másik végén, úgyse érne rá velem foglalkozni...
- Nem is vele laksz? - kérdezte Sophie.
Megráztam a fejemet.
- Nem mintacsaládban élek, ez van, hozzászoktam...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
