A szállásra vissza érve elbúcsúztam Dzsozeftől, s a 100-as szoba felé vettem az irányt. Benyitottam a szobámba, majd becsuktam magam mög9tt az ajtót, levettem a cipőmet s felakasztottam a kabátomat. A könyvet a nappaliban lévő kis asztalra tettem, s a konyhába mentem. A hűtőből egy pezsgős üveget vettem ki, s egy kisebb tál epret, majd a kis szekrényhez sétáltam, s kerestem mellé egy poharat is. S a kanapéhoz sétáltam, majd kényelmesen elhelyezkedtem, s mindent az asztalra tettem. A könyvre néztem...
~ Leon Oswald..Egy különleges ember, különleges gondolatokkal, s érdekes szemmel látja a világot, s az embereket. Azt hittem, csak én nem látom olyan szépnek a világunknak, s csak én nem keresem minden emberben a jót. ~ Kezébe vette a könyvet, s a második oldalra lapozott.
~ Azt hiszed jó ember vagy? Hát nagyon tévedsz, nem vagy az. Hogy is lehetnél az? Azt hiszem taglaljuk kicsit ezt a mondatot: "Soha-soha nem tudsz mással jót tenni, hogy ugyan akkor egy másiknak ne fájjon! " - említettem az előző részben is. Tegyük fel..., hogy orvos vagy. Szíveden viseled, kedves, s nem kedves betegeid sorsát is, - már akinek van - ekkor így szól az egyik beteged:
- Kérlek segíts a másvilágra! - Könyörög, s te a könnyektől megtelt szempárba nézel. Minden végtagja ordít a fájdalomtól. Az arcán látod, hogy gyötrődik, s szenved. Egy pillanatig a semmibe meredsz, s próbálod eldönteni mit tégy. Mivel orvos vagy tudod, hogy az életben maradási lehetősége 50%. Nem tudsz dönteni. A beteg újra megszólal:
- Kérlek... - Ismétli a mondtad elejét, s hangja meg-meg remeg. Nagy levegőt veszel s megteszed amit kér. Azt hiszed most jót tettél. Jön a család, s te még mindig az üres ágyat nézed, melyben egykor, egy idős mosolygós hölgy feküdt, s kedvesen szólott unokáihoz. Ebben a pillanatban a fájdalom szívedbe nyilal, s két kisgyerek rohan be az ajtót. Mosolyogva kérdik:
- Hol a nagyi? - A boldogan csillogó szemekbe nézel. Érzed lábad megremeg, s a torkodra fagy a szó. A gyerekek egyre türelmetlenebbek, még vég kifejlett, belép a két szülő. A szíved hevesen dobog, tudod rosszat tettél, de már hátrálni nem tudsz, megmondod, hogy nem él. Persze nem mondod el, hogy te tetted. Túl gyáva vagy, így nem teszed. Véget vetettél, egy emberi életnek, csak mert azt hitted jót teszel. Máskor gondolkodj, aztán cselekedj.... ~ Véget ért a második oldalon lévő szöveg, s egyet hajtottam, majd tovább olvastam.
~ Pörgessük vissza az időt, s kezdjük ott..:
- Kérlek segíts a másvilágra! - Fordulsz az idős hölgy felé, s könnyes szemeibe nézel. Nem tudod mit tégy. Mélyen gondolataidba meredsz, s csak magad elé nézel. Pár perc múlva ismét megszólal, s könnyes szemmel nézed.
- Kérlek... - Mondja, de te nem tehetsz mást, csak mélyen a szemébe nézel, s egyszerű szavak nélkül, megérteted véle...: Nem tehetem!
Könnyek csordulnak végig az arcán, a fájdalom teljesen eluralkodik rajta. Arc izmai megfeszülnek, s te még mindig nem tehetsz semmit. Az ajtón kifelé indulsz, hogy szólj egy nővérnek:
- Némi gyógyszer kéne a betegnek. - A nővér bólint, s bemegy hozzá. Te addig kint vársz, s jön a család. A gyerekek, ismét kérdezik:
- Hol a nagyi? - Mosolyogva ugrálnak, s közben a válaszodra várnak.
- Pihen, de most nem mehettek be hozzá. - Mondod együtt érzően, majd félre hívod a szülőket, s megemlíted az előbbi incidenst. Ők könnyes szemmel bámulnak, te pedig csak mesélsz és mesélsz. A mese befejezésével, ott hagyod, a családot, s belépsz a nagymamához. Ő még mindig gyötrődik, s újra és újra meg kér. De te nem tudsz mást mondani, csak azt, hogy nem. Teljes szívedből sajnálod, s ha rá nézel a szíved össze szorul. Még sem ölheted meg, tudod te is, így hagyod hagy gyötrődjön míg a gyógyszer nem hat. Addig kinézel a függönyön, s eszedbe jut egy mondtad: Nem tudsz úgy mással jót tenni, hogy eközben valaki másnak ne okozz fájdalmat... ~ A könyvet az asztalra tettem, s az epret vettem a kezembe. Pár percig csak tartottam míg végre rászántam magam az evésre. Nem sokat ettem, csak egy két szemet, de időm sem volt több, mert az ajtón kopogtak. Felálltam, s az ajtóhoz sétáltam, vettem egy mély levegőt, s ajtót nyitottam. Az ajtó előtt ugyan az a magas fekete öltönyös férfi állt, aki legutóbb megszólított a recepciónál. Szőke haja kissé kócosan hullott az arcába, s most, hogy jobban szemügyre vettem, a bal fülében egy karika fülbevaló lógott. Zöldes barna szeme vadítóan csillogott. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, sosem éreztem még ilyet. Egy dologban azonban biztos voltam...
- Szia. - Mosolygott a fiú, nekem viszont kellett pár perc mire észhez tértem.
- Heló. - Mondtam nyugtalanul, persze alig ha volt észrevehető. Közömbösségem, mint máskor is, most is jelen volt. ~ Mi bajom van? A szívem úgy kalapál, hogy majd kiesik a helyéről. Mikor először találkoztam vele, akkor nem éreztem semmi ehhez hasonlót. Bár akkor nem voltunk egyedül. ~
- Bemehetek? - Kérdezte a srác, ezzel kizökkentve gondolataimból.
- Igen. - Bólintottam, majd utat engedtem a fiúnak. Miután besétált, becsuktam az ajtót, hátamat pedig a falnak támasztottam, ezzel védelmet keresve. A fiú körül nézett a kis szobában, mindvégig háttal állva nekem. Szemem előtt régi életképek jelentek meg. ~ Játszok, 6 éves lehetek talán. Egy labda van a lábam előtt. Belerúgok az meg csak egyre gurult és gurult. Szaladni kezdtek. Az idő lassan pergett mint egy lassított felvétel. Majd nem utolérem a labdát, de az a tóba esett. És vele együtt én is. Kapálózok. Nem tudok úszni. Közben segítségért kiálltok. Nem jön senki. Lassan süllyedek lefelé. Már nem kapok levegőt. Hírtelen nagy csobbanás. Látok valakit. Igen látok. Az arca fekete, nem látok semmit, csak a szájából kifújt oxigénből alakult buborékokat. Kihúz a vízből, és a partra tesz. Egy tincset kivesz az arcomból és rám mosolyog, én vissza mosolygok, majd megölelem. Apáék jönnek. Veszekedni kezdenek. Befogom a fülem és egy zenét dúdolok. A szemem már könnyes. Hírtelen felkiáltok.
- Elég legyen! - Rohanni kezdek a ház felé. Öklömmel pedig a szememet dörzsölöm. A fiú utánam szalad. Leülök az egyik fa tövében. Átkarolom a lábamat, fejemet ráhajtom és sírni kezdek. A srác odalép hozzám. Leguggol és felemeli a fejem. Az arcát még mindig nem látom. Átölel, én pedig a mellkasát kezdem apró ökleimmel ütögetni. Nagyon fázok, a ruhám tiszta víz. Leveszi a pulcsiját és rám adja. Vissza nézek rá.
- Köszönöm. - Mondom halkan.
- Ne aggódj! - Mosolyog.
- Miért? - Kérdezem értetlenül.
- Mert én mindig veled leszek. - Mondja.
- Megígéred? - Kérdem, mire bólint, majd magához húz. Ismét sírni kezdek. Szorosan az oldalába marok, ezzel tudtára adva nem akarom soha elveszíteni. ~ Könnyek gyűlnek a szemembe. Gyorsan megrázom a fejem. A szőke csodálkozva bámul rám.
- Mi a baj? - Kérdi.
- Semmi. - Mondtam nyugodtságot álcázva, de ennek ellenére szó szerint, a víz is kivert, és a gyomrom is borzasztóan fájt. A fiú elmosolyodott, melynek hatására végképp leblokkoltam, mozdulni sem tudtam. Kellemetlen volt a csend, s olyat tettem amit nem sűrűn szoktam.
- Azt hiszem ideje lenne, ha én is tudnám kit tisztelhetek benned. Te már tudod az én nevem, nekem viszont fogalmam sincs a tiédről. - Mondtam mire a srác halkan fel nevetett.
- Ne tégy úgy mint ha érdekelne. Mondta némi gúnnyal a hangjában.
~ Most teljesen másképp viselkedik. Teljesen kifordult magából ~

- Ó, hát akkor ezek szerint nem túl hihetően csináltam? Pedig nagyon igyekeztem. - Vágtam vissza, miközben a karomat keresztbe tettem. Erre ismét felnevetett.
- Rossz kislány. - Mondta komolyan.
- Miért? - Ijedséget tettetve. - Én csak a fel nem tett kérdésedre válaszoltam. Talán nem tetszett? - Kérdeztem cinikusan.
- Nem igazán. Többet vártam tőled. - Ezen a kijelentésen elég szúrósan nézhettem rá, mert elég érdekes arc kifejezést vágott.
- Sajnálom, hogy nem hódoltam be a smaragd zöld szemeidnek. - Rákacsint.-
- Sajnálhatod is. - Nevet.- Na jó a viccet félretéve, többet mosolyoghatnál. Igazán jól áll. - Mondja kedvesen majd elsétál mellettem, s kisétált az ajtón. Én pedig csak a hűlt helyét bámultam pár percig majd megkönnyebbülten vettem levegőt. Odasétáltam az üvegasztalhoz, majd pezsgőt öntöttem a pohárba s kortyolni kezdtem. Lassan sötétedni kezdett kezdett. Leszedtem a fekete közözőket, és összehúztam a sárga függönyöket. A bőröndjeimet amiket időközben felhoztak, az egyik könyves polc melletti szekrényben szállásoltam el. Kikerestem a pizsamámat ami jelen pillanatban egy csipkés tanga és egy vörös selyem trikó volt. Előkerítettem egy világos zöld törölközőt is, majd a fürdőszoba keresésére indultam. Időközben a konyhából balra nyíló ajtót is észre vettem, amely egy nem túl tágas, de annál szebb fürdőszobához vezetett. A sarokban egy égszín kék sarokkád foglalt helyet. Balra mellette pedig egy egyszerű wc. Az ajtó mellett, egyből jobbra egy kézmosó, felette pedig egy nagy tükör volt. Levettem a ruháimat, amiket mind szanaszét hagytam a fürdőszoba közepén. Kiengedtem a forró vizet, s beleültem a kádba, majd habfürdőt nyomtam a vízbe. Rövid ideig áztattam magam, s elgondolkodtam a mai nap eseményein. Különböző gondolatok keringtek a fejemben, miközben a dolgok valami féle közös tulajdonságot próbáltam megállapítai, ezzel mindent elrendetni a megfelelelő "polcra". Kinyitottam a szemem, s kiszálltam a kádból, majd megtörölköztem és magamra tekertem a zöld törölközőt. Hosszú vörös, fenékig érő hajamat pedig kiengedve hagytam.. A ruháimat a szennyesbe tettem, és a nappaliba sétáltam, majd megittam a maradék pezsgőt. Pár perc múlva az ajtón kopogtattak. A poharat vissza tette a helyére, s az ajtóhoz indult majd kinyitotta.
- Heló. - Köszöntem miközben egyik kezemmel az ajtót támasztottam.
- Heló... - Nyögte ki, miközben tekintetével végig mért.
- Miben segíthetek? - Kérdeztem unottan.
- Mit hozhatok vacsorára? - Érdeklődik mosolyogva. Én pedig végig mértem a férfit, bár öltönyben volt, így alakját nem láthatta teljesen, de elismerően jó képű volt. Rövid barna haja fel volt zselézve, és tenger kék szeme kacéran csillogott. De annyira azért nem voltam oda érte, ugyan olyan közömbösen viselkedtem vele mint a többi férfival.
- Nem kérek semmi. Köszönöm, más valami? - Kérdi.
- Nincs, egyébként Leon... - Kezdte mondani de félbe szakítottam.
- Akkor viszlát. - S csuktam be az ajtót, de fél füllel még hallottam mit mondott. Vissza indultam a nappaliba, s kanapéra ültem. Felhúztam a lábam s átkaroltam a kezemmel. De gondolataim teljesen máshol jártak.

*
- Eszméletlen. - Áradozott Leonárd. - És a legjobb benne az, hogy az enyém lesz. - Hencegett, közben bejött a titokzatos szőke hajú srác.
- Álmodozz csak Leonárd. - Vágta is rá egyből, s közben letett két üres tálcát az asztalra, majd egyik kezével annak támaszkodott a másikat a csípőjére tett, és lábát is keresztbe tette majd kérdőn nézett Leonárdra.
- Mi van? - Kérdezte a szőkétől.
- Tudod te azt jól. - Mosolygott gúnyosan. - Na, a karjaidba omlott? - Érdeklődött mosolyogva.
- Hát, hogyne. Elalállt a gyönyörtől, s a karjaimba nyögött. - Mondta egy diadalittas mosollyal a szája szélén.
- Rád csapta az ajtót, mi? - Kérdi vigyorogva.
- Aha. - Mondta, de a mosoly levakarhatatlan volt róla.
- Tudtam. Tudtam. Tudtam. - Nevetett, és a levegőbe bokszolt. - Hát majd legközelebb barátom. - Még mindig nevetve, majd elindultak recepcióhoz.
- Leonárd nézd csak! - Mutatott a recepciós nőre. - Ez a neked való. Van annyi IQ-ja, hogy kielégít az ágyban. És még jól is jársz vele, ha netán rajta kapna egy másik hölgyeménnyel. Egy spontán jött hazugsággal elhiteted neki, hogy a lány a rokonod és ennyi... - Mondja. -
- Jajj de hülye vagy te. - Nevetni kezdenek mindketten. -
- Sziasztok. - Köszön rájuk Rebeka.
- Heló. - Mondja a szőke. és jókedvűen, de a következő "értelmes" beszélgetéshez, ami Leonárd és Rebeka között jön létre nem nagyon volt ínyére. Így elindult a nem sokkal távolabb álló lányhoz Roxánához.
- Szia Cica. - Mosolyogva köszön a lánynak, aki letette a kezében lévő kulcsokat, és a fiú felé fordult.
- Hm.. Hát így kell illedelmesen köszönni? - Tréfálkozik. A szőke kihúzza magát, kezet nyújt a lánynak. -
- Örvendek kisasszony. - Mondja. -
- Na azért szívem. - Mondja majd nevetni kezd. Tekintete Leonárdra és Rebire téved.
- Na, mikor vallod már be, hogy tetszik neked? - Vigyorog, mire a lány rá néz.
- Ki? A Ribi vagy Leo? - Viccelődve.
- Leonárdra gondoltam, de ha a Ribi tetszik azt is bevallhatod. - Mosolyog.
- Hát leszbikus nem vagyok. - Mondja Roxy. - Hajolj közelebb. - Néz rá csunyin, majda fiú közelebb hajol és a lány a fülébe súgja.
- Nem tetszik Leo. Egy picit sem, nagyon meg végképp. - Válaszolt a srác kérdésére és az elkövetkezőre is.
- Oh a franc. - Kezdett volna káromkodni, amiért Roxy így átlátott rajta. A lány csitítólag a fiú szájára tette a kezét, majd mindketten nevetni kezdtek.

- Akkor nem szólok az érdekedben semmit, és nézhetjük továbbra is Ribit és Leonárdot. - Mondja cinikusan, és odafordítja fejét.

*

Még mindig nem tudtam elaludni. Gondolataim három férfi körül keringtek. A szőke idegen, de még sem srác. Leon Oswald, és Leon körül.
~ De mi van ha a két Leon egy és ugyan az? ~ Kérdeztem magamtól, bár nem sok esélyt láttam rá, hogy a két személy megegyezzen, de még sem hagyott nyugodni ez a tudat. Kipattantam az ágyból, felvettem egy köntös, beleléptem a papucsomba, majd kiléptem az ajtón. Magam után kulcsra zártam, és elindultam lefelé a recepcióhoz
~ Dzsozefet azóta még nem is láttam.. ~ Fordult meg a fejemben.

A recepcióhoz érve, egy csókolózó párt láttam akinek hímnemű tagja nem más mint Leon. Már akkor biztos voltam benne, hogy a két férfi nem egy és ugyan az. Az enyelgő párossal nem foglalkoztam, inkább tovább sétáltam a már ismerős szőke sráchoz.
- Ki ez a lány? - súgja Roxy.
- Sorának hívják, de a nevemet kérlek ne említsd neki. - Mondja, mire a lány bólintott.
- Jó estét! - Köszöntem odaérve hozzájuk, és szorosabbra húztam magamon a köntöst.
- Magának is. - Mondta - az akkor még, számomra - ismeretlen lány. A szőke csak bólintott, s ismét kivert a víz mikor rápillantottam, és a szívem a torkomban dobogott. Érzelmeimet nem mutattam ki. Közömbösen álltam előttük. A szőke srác a vesémbe látóan pislogott rám, mely számomra kezdett kellemetlen lenni.
- Dzsozef Hilton szobájának számát szeretném elkérni. - Mondtam, majd a még mindig enyelgő párosra pillantottam.
- Csak nem tetszik? - Kérdezte a srác gúnyosan. Ránéztem, s valami frappáns vissza vágáson törtem az agyam.
- Szívesebben járnák az első szembe jövő férfivel mint, hogy három percnél tovább kelljen őt néznem. - Mondtam mire a srác ismét megszólalt.
- És abban az három percben mit csinálsz? - Kérdi sunyin.
- Három perc pontosan elég ahhoz, hogy elmondja a nevét és én sikeresen rácsapjam az ajtót. - Mondtam rejtett célzással, mire az elnevette magát.

- Segíthetek valamiben? - Kérdezte Roxy.
- Igen, de már mondtam. - Hűvösen, mire a lány észbe kapva bólintott, s az előtte heverő könyvbe pillantott.
- Naaa ne hagyj itt! - Könyörgött Ribi.
- Oda megyek Roxyékhoz. - Mondja majd elindult felénk, s ahogy meglátott kicsit összerezzent.
- Heló. - Mondja, és közben egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. Mire mi csak bólintottunk.
- Hűha Leonárd.. Nagyon megy már a smárolás. - Mondja nevetve a srác mire tekintetem rám szegezte.
- Leonárd? - Kérdeztem és magamban jót mosolyogtam.
- Igen. - Bólint. - Miért, csak nem elfelejtetted a nevét időközben? Vagy esetleg másikat mondott? - Kérdi gúnyosan.
- A neve felének elmondása után becsaptam az ajtót. - Mondtam mire Roxy és a szőke egymásra néztek, s nevetésben törtek ki.
- Oké gyerekek. Akkor most már terelődhet másra a szó? - Kérdezte Leonárd, miközben megigazította fekete ingét.
- Jajj Leo, ne aggódj. Biztos nagyon tetszel Ribinek. Efelől akár biztosíthatlak is. - Mondta a lány cinikusan.
- Óó édesem! Sajnálom, hogy ilyen fájdalmat okozok neked azzal, hogy Ribivel vagyok. De ha gondolod ezen változtathatunk. - Mondta kaján vigyorral a szája szélén. Hisz valóban nagyon csinos és szép lány ez a bizonyos Roxy.
- Isten ments. - Mondta a lány mosolyogva. - Inkább feküdnék 5 percen keresztül egy büdös görény mellett mint melletted egy percig is. - Mondta cinikusan.
- Hát sajnálhatod. De ha te ilyen öhm... perverz vagy, hogy egy görénnyel akarod csinálni. Akkor hajrá! - Rákacsint, s meg sem várva Roxy válaszát elsétál. A lány ökörbe szorítva kezét vágott az asztalba, mivel ezt a szócsatát nem ő nyerte.
- Aúú... - Mondta s közben megrázta a kezét.
- Idióta! - Nevetett a szőke.
- Roxana Wigner vagyok. - Nyújtott kezet nekem a lány ámbár eléggé nehezére esett.
- Sora Naegino. - Mondta, és a srácra nézett majd nyelvet nyújtott neki. Leo jelent meg ismét.
- Chris, telefon! - Kiabált a lépcső széléről, a srác össze rezzent. Gyors lépésben elindult. Belekapaszkodtam a karjába és vissza rántottam.
- Mi a neved? - Szegeztem neki a kérdést remegő hangon, és mellkasom vészesen emelkedni kezdett.

*

- Vissza mész még a könyves boltba? - Érdeklődött Brigitte a hugától.
- Vissza menjek? - Kérdezte Sylvia, Brigitte pedig könyörgő tekintettel válaszolt. - Akkor maradok. - Mosolygott.
- Nincs kedved belenézni abba a könyvbe?
- Melyikbe? - Kérdezte a Húgica miközben egy pohár vizet öntött magának.
- A Sorstalanságba. Azt hiszem ez a címe. - Válaszol nővére.
- Igen az. - Bólint, majd keresgélni kezd a polcokon. Pár perc után megszólal. - Nem találom. - Mondja, s közben a fejét kezdi törni.
- Megnézem az elkülönített részben. - Mondja Brigitte és elindul hátra.
- Oké, bár nem hiszem, hogy ott van. - Mondja, közben Brigitte szorgos keresgélések után végre elér az s- betűig. Két könyvet talált az egyiket Sugár címmel a másikat Sorstalanság címmel. A Sugárt vissza tette a helyére a másikat pedig kinyitotta a kezére eső oldalon.
"Ha az ember szeret valakit, mindent könnyűnek talál. A nap fényesebb, a virágok szebbek, az emberek jobbak" (Charles Ferdinand Ramuz)
- Megvan! - Kiállt húgának, majd elindul vissza. - Mehetünk haza? - Kérdi, mire Sylvia bólint. Még párszor körbe néznek. Felöltöznek. Bekapcsolják a riasztót, s elindulnak haza.

*

- A nevedet kérdeztem... - Ismételtem meg remegő hangon, az előttem álló férfi szemeibe nézve.

Folytatás köv.