|
...és egy piros masnival
2008.02.10. 02:58
Ekkor megszólalt Lora mobilja és ő kacagva vette fel, én így magamban mérlegelhettem a helyzetet. A déli szigetre kaptam egy meghívást holnaputánra egy fellépésre, amit elfogadtam. Már nem mondhattam le, mert ha mégis meg tenném, akkor többet nem mehetek a déli szigetre, mert a déliek nagyon haragtartóak és mindig mindenre emlékeznek, sajnos . Ennek ellenére jobban vonzott az amerikai út, bár én nem sokat szerepelhetek a hátam miatt, de már nagyon régóta szeretnék elmenni Amerika cirkuszainak egyikébe, és most itt a nagy lehetőség, amit nem szívesen hagynék ki. Még az is csábít, hogy most egyedül is lehettek Los Angelesben, mert ugyebár Lorának gyakorolni kell, Davidék pedig nem jönnek. Szóval sokkal szívesebben mennék Kaleido színpadhoz, mint le, délre. Lora épp most fejezte be a telefonálást.
- Szóval akkor hová jössz- mész?- kérdezte.
- Megyek veled- jelentettem ki, mielőtt meggondolhattam volna még magam. Lora szó nélkül a kezembe nyomta a mobilját és kikísért a teremből, becsukta az ajtót a hátam mögött. Tárcsáztam, majd miután nem vették fel, bekapcsolt az üzenetrögzítő, felsóhajtottam. De mivel nem volt más választásom, felmondtam arra.
- Szia Lily...képzeld Lora ma jött haza Tokióból és képzeld el találkozott egy amerikai színpadigazgatóval, aki meghívta őt vendégszereplésre...de nem csak őt, hanem engem is...én meg elfogadtam...remélem, hogy nem haragszol és lécci intézd el, hogy a déliek is tudják, hogy nem megyek...bocsánat még egyszer és köszönöm. Sora
Elindultam a szobámba, de mielőtt bementem volna, Lora mobilját bedobtam az ágyára, majd átmentem a sajátomba. Előszedtem a bőröndöket és elkezdtem pakolászni. Ez igazából Liz, a szobalány feladata lenne, de nem szeretem, ha más pakolja össze a holmimat, mert akkor semmit nem találok meg.
Két nappal később a repülőn vitatkoztunk, hogy melyikünk üljön ablak mellé, Lora hamarabb megunta, így én ülhettem kintebb. Nem sokára egy légikisasszony kezdett el beszélni. Már sokszor repültünk Tokióba, emiatt kívülről fújtam a szövegét. Bekapcsoltam a biztonsági övet.
- Szerinted milyen lesz ott, Amerikában?- kérdezte Lora izgatottan.
- Mintha még sose jártál volna ott!
- Menj már, tudod mire gondoltam.
- Hát...- kezdtem bele-, más lesz, hogy Davidék nem lesznek itt. Nem kell minden átkozott kiállítást megnézni. Nem kell minden este jópofit mutatni David munkatársainak. Elég vagy folytassam még?
- Elég- válaszolta mosolyogva-, szerintem is jó lesz, de nem csak amiatt, hogy anyáék nem lesznek itt, hanem mert Leonnal szerepelhetek- Erre mit mondhattam volna, azt, hogy én is kicsattanok emiatt a boldogságtól?, nem akartam túlzottan bunkó lenni, ezért hümmögtem egy sort.
- Én meddig maradhatok?- kérdeztem.
- Jaj, ezt elfelejtettem mondani. Szóval, ha engem leszerződtetnek, akkor maradhatsz még egy kicsit a két hét vendégszereplés után is, és megnézik, hogy mennyit tudsz szerepelni a hátaddal, akár téged is leszerződtetnek. - Ezek után sokkal jobban éreztem magam, lehet, hogy nem kell visszamennem Japánba. Nem mintha utálnám, hanem csak egyszerűen elegem van belőle egy időre. Ekkor végre elindult a gép. Szeretem nézni, ahogy alattam minden egyre kisebb lesz, látom az egész várost és azt, hogy különböző épületek színei milyen ellentétben állnak a város körül lévő erdőkkel. Hamar kiértünk az óceán fölé és elmélyültem volna a beláthatatlan kékségben, ha kedves utazószomszédom hagyott volna.
- Lily mit szólt ahhoz, hogy nem mész fellépni?
- Nem vette fel, az üzenetrögzítőre mondtam, hogy mi az ábra és nem hívott fel azóta.
- Helyében biztos nem ugrálnék örömömben- mondta Lora-, de jól tetted, hogy velem jössz. - jelentette ki egy hatalmas mosoly kíséretében.
Los Angelesben, a reptéren egy helyes, szőke, kék szemű fiú szólított meg minket.
- Önnek nem Miss Monkez és Miss Naegino?- kérdezte reménykedve.
- De, én vagyok Lora Monkez, ő meg- mutatott rám Lora-, Sora Naegino. Nyugaton tegezhetsz minket.
- Köszönöm, ti is engem, egyébként a nevem Ken Robbins. Gyertek, már vár ránk kint a taxi. - Zavartan állt ott, mert nem tudta hirtelen melyikünknek is segítsen, de mire észbekapott, mi már elindultunk miközben nevettünk. Ken pipacsvörös fejjel ért utol minket, de már csak a taxinál tudott segíteni. Beszálltunk hátulra, én természetesen ablak mellé. Lora és Ken elkezdtek beszélgetni, de nem figyeltem oda, mert lekötött a város. Soha nem éreztem még így, szabadon, távol mindenkitől, akik még azt is megmondják, hogy mikor, hogy szabad magadat érezni. Nem sokára a tengerparti úton mentünk és a távolban megláttam a színpadot. Vagyis szerintem a színpadot, mert bár még nem jártan ott, de éreztem, hogy ez nem lehet más, csak a színpad. És nem csalódtam, mert ez az épület előtt állt meg az autó. Kipattantunk az autóból és szájtátva néztük Lorával a nem mindennapi színpadot. Ken nevetése térített magunkhoz.
- Gyertek már, Kalos vár titeket az irodában, utána meg tartotok egy kis bemutatót- szólt ránk Ken. Vonakodva, de elindultam a többiek után. Ken pár perc múlva megállt egy ajtó előtt és bekopogott és benyitott a szabadot hallva. Bent két férfi volt, a vörös hajú az asztal mögött állt, a másik nekünk háttal, az ablak előtt állt. Neki hosszú fehér haja volt és fehéres szürkés jéghideg tekintette, amitől csak még magabiztosabb lettem. Ezután bemutatkoztunk.
- Lora Monkez
- Sora Naegino- mondtam én, ki más.
- Kalos Eido- mutatkozott be az asztalon túli. Várakozva fordultunk a másik felé, akinek a tekintette nem változott, legfeljebb annyiban, hogy jegessége mellé csatlakozott a megvetés is, de végül csak sikerült kinyögni a nevét.
- Leon Oswald- mondta olyan jeges hangon, hogy ahhoz képest a sarkköri jégtáblák tűzforróak. Nagyon zavart, hogy ilyen ellenséges velünk, Ken meglepett arcát látva gyanakodni kezdtem, hogy a hírhedt franciának kifejezetten velünk van problémája. Lora is erre juthatott, mert figyelmeztetően nézett rám. Megpróbáltam visszafogni, hogy lehetőleg minél később adjak hangot nem tetszésemnek.
- Mikor tartotok nekünk egy kis bemutatót? - kérdezte Kalos megtörve a fagyos légkört.
- Ha lehet, akkor egy félóra múlva- válaszolta Lora.
- A csomagjaitokat bevitték már a szobátokba, Ken mutasd meg nekik.
- Igenis főnők.
Mikor hallótávolságon kívülre kerültünk az irodától, halkan kérdeztem Kentől.
- Leon mindig ilyen?
- Hát...- kezdett bele a fiú-, igazából nem. Ennyire fagyosnak még sosem láttam, pedig már sokszor voltam ki téve annak, hogy lássam, milyen az amikor nem tetszik neki valami, de a tekintete akkor sem volt ilyen durva. Találkoztatok ti már vele?- kérdezte, fejrázásunkat látva meg vonta a vállát-, akkor talán a japánokkal van valami baja. Na, itt is vagyunk. Tessék, itt van két kulcs, ha a szállással van valami gond, akkor forduljatok Sarahhoz... majd bemutatlak titeket neki a bemutató előtt vagy után. Húsz perc múlva jövök értetek, hogy megmutassam a színpadot- Ezután magunkra hagyott, Lorára néztem várakozóan.
- Mész vagy menjek?- kérdeztem végül, majd válasz nélkül nyitottam be. Lora nem szeret idegen helyre elsőként belépni, mert nem tudja mire (kire) számítson. Lora óvatosan jött be utánam, vizslatóan nézett körbe minden szobában. A nappaliban kiválogattam a csomagjaimat és elindultam velük az egyik háló felé. Lora a másikat vizsgálta, gondoltam, nem vesszem el tőle, azt a szobát, amit már végig nézett minden szempontból. Fél perccel később már Lora a szobaajtóban állt és kíváncsian nézett körbe.
- Ez se rossz szoba, de a másik mégis csak jobb- jelentette ki hosszas szemlélődés után, közben már előszedtem az edzőruhámat, Lora csodálkozva nézett rám.
- Csak nem akarsz te is bemutatózni?
- Azt mondták, hogy mindkettőnktől várnak, nem azt mondták, hogy csak te mutassál valamit. Siess, mert már csak öt perc van hátra- ránézett az órájára, és már nem is volt az ajtóban. Felvettem a bordó dresszemet és összefogtam a sötétlila hajamat egy lófarokba. Előkotortam a táskámból a cipőmet is, felvettem. Elindultam, hogy előkerítsem Lorát, de csodák csodájára már a cipőjét vette fel.
Az ajtón kopogtattak, és abban a hiszemben, hogy Ken az, egy vidám mosollyal nyitottam ajtót és kezdtem el volna beszélni. De mikor megláttam, hogy ki áll az ajtó előtt, torkomra fagyott a szó.
- Csukd be a szád, mielőtt leesik- szólt rám fagyos hangon ki más, mint Leon-, problémák adódtak, emiatt nem tudott Ken jönni. - magyarázott nagylelkűen, amire csak bólintani tudtam.
- Mindjárt jövök, csak szólok Lorának- evvel gyorsan ott hagytam, mire Lora szobájához értem már feldolgoztam a sokkot.
- Gyere már Lora- mondtam hangosan, majd halkan hozzátettem-, Leon jött, nem Ken. - Lora értetlenkedve nézett rám, nem értetette meg a hadarásomat, de már nem volt időm megismételnem magam. De mikor az ajtóban meglátta Leont, rögtön megértette.
- Szia Leon- köszöntette Lora kedvesen, de erre a válasz csak egy dühös pillantás volt. De mostohanővéremet ez nem túlzottan zavarta, és gyorsan Leon után futott, aki nagy léptekkel indult el. Magamban átkoztam őket, még az ajtó zárásával is kellett vesződnöm. Futva értem őket utol.
-... semmi közöd hozzá- válaszolt valamire Leon ridegen miközben, még jobban megszaporázta a lépteit.
A teremben elkezdtünk bemelegíteni, nagy figyelmet fordítottam a hátamra, ha jól csinálom, akkor komolyabb következmények nélkül megúszom az egészet. Hamarosan egy kisebb fajta népcsoport jött be az ajtón, akik kíváncsi pillantásokat küldtek felénk. Ken kivált a csoportból és odajött hozzánk.
- Bocsánat lányok, de nem tudtam én menni értettek.
- Semmi baj- válaszoltam-, bemutatnál a többieknek?
- Majd utána, a főnök két másodpercen belül itt van. - végszóra meg is jelent Kalos Leonnal, Yurival és Laylaval együtt.
- Ha már mind összegyűltünk, akkor valamelyikkőtök el is kezdhetné- mondta Kalos. Erre Lora elindult, majd felmászott az egyik trapézra és elkezdte a mutatványát, a Haldokló Hattyút. Az elején még melegítettem, mert azt annyira nem szeretem, de a végén minden idegszálammal figyeltem, mert azt nem mindig sikerült neki megcsinálni. Egy pörgő- forgó rész után esni kezdett, mint egy szárnyaszegett madár, hogy lejjebb a lábával elkapjon egy trapézt, átlendüljön alatta és újra felfelé szálljon utoljára. Ez a felfelé szállás nem szokott sikerülni neki. Úgy láttam, hogy most minden rendben lesz, de a látszat csalt, mert, bár sikerült elkapnia a trapézt, nem szállt fel, hanem leesett a hálóba. Megtapsolták a rontása ellenére. Kalos intett nekem, hogy most én jövök. Elindultam a létra felé, de amikor meghallottam, hogy valaki feláll és elindul kifele megtorpantam. Hátra fordultam, ekkor már többen is felálltak.
- Leon!- szólt rá Kalos és Yuri is-, miért mész ki?- kérdezte Yuri.
- Mert nem érdekel, hogy ez, mit bénázik a trapézon!- mondta unott hangon.
- Mit szólsz le, ha még nem is láttál?- kérdeztem dühösen, egy fél pillanatig tanakodtam azon, hogy magázzam-e, de mikor meghallottam utolsó mondatát, nem éreztem azt jónak, hogy én magázzam, míg ő semmibe vesz engem.
- Elvileg ő a jobb- bökött Lora felé, egyre jobban ment fel bennem a pumpa-, és ő sem volt túl nagy szám az esésével. - láttam, hogy Lora is egyre idegesebb lesz, de ő nem vesztette el még a fejét velem ellentétben-, és ha ő sem tudott lenyűgözni, akkor miért hiszed azt, hogy neked sikerülhet, vagy a hátfájásodban reménykedsz?- kérdezte gúnyosan a legvégét. Végén már egymás szemébe néztünk. Úgy gondoltam, hogy nem kéne túlzottan feszegetni a húrt, de nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
- Legalább adj egy esélyt!- kértem (vagy szólítottam?) föl. Egy fél percig még egymás szemébe néztünk, gonoszul elmosolyodott és megszólalt.
- Rendben- egy kicsit megkönnyebbültem, de nem sok jót ígért a tekintette-, két napod van arra, hogy megtanult az Arany Főnixet. - Valami ilyesmire számítottam, de nem akartam az ördögöt a falra festeni. Erre már nem tudtam mit mondani, de Layla igen.
- Leon, nem várhatód el tőle, hogy két nap alatt megtanulja, még nekem is több időmbe telt- vett védelmébe a sztár.
- Legyen két hét, de nem az Arany Főnix megtanulására, hanem...- Leon élvezettel nézett körbe, hogy mindenki feszülten figyel. A szívem a torkomban dobogott, és magamban csak egyet kértem, hogy ne azt kérje, hogy megtanuljam...-... az Angyalok Táncát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
