„A legnehezebb dolog szeretni valakit, hagyni, hogy hibázzon, és ennek ellenére tovább szeretni őt.” (Idézet a Lagzi-randi című filmből)

Szóval megígértem, hogy elmondom, milyen darabot is talált ki Mia. Hát, íme:

- Az új darab címe: Az elemek harca. – kezdett bele mondandójába. – A történet arról szól, hogy a világon négy nép él. Ezek a népek egy-egy őselemet képesek az irányításuk alá vonni. Az őselemek, mint tudjuk: a tűz, a víz, a levegő és a föld. A tűznép királya harcra hívja népét a víznép ellen. A tűzherceg egy alkalommal találkozik a víz népének hercegnőjével és azonnal beleszeret, a lány viszonozza a szerelmet. Mindketten szembeszegülnek apáik akaratával: nem harcolnak egymás népe ellen. Éjszakánként a fiatalok kiszöknek palotáikból és egy erdő tisztásán találkoznak. Egyik este az apák kilesik gyermekeiket és egy testőrgárdával utánuk erednek. Mindketten egyszerre érnek a tisztásra ellenkező irányból és meglátják az éppen csókolózó párt. Egy ideig döbbenten nézik, majd támadnak egymás gyermekeire. A kardok ugyanabban a pillanatban fúródnak a herceg és a hercegnő hátába. A pár egyszerre hal meg egymás karjaiban, de lelkük felszáll a mennybe, ahol végre harc nélküli boldog életet élhetnek együtt. Ez a jelenet lenne a darab csúcspontja. A manővert pedig a párnak kell kitalálnia. – fejezte be a mesélést és elégedett vigyorral vizslatott minket. Kíváncsian néztünk vissza rá, mire elszomorodott.

- Mi a baj? – kérdezte letörten.

- Mia… a szereposztás…- emlékeztette Kalos. Erre Mia zavarba jött és elkezdett hadarni.

- Jaj! Bocsánat! A főszereplők természetesen Sora és Leon lesz, a vízkirály Yuri, a tűzkirály szerepére pedig vendégelőadó érkezik. A mellékszereplők a következők…- kezdte volna a felsorolást, de félbe szakítottam. Csak most jutott el az agyamig, hogy mit is mondott az imént… Hogy én Leonnal szerepeljek? És méghozzá szerelmespárt kell játszani? Na azt már nem!!!!

- Álljon meg a menet. – mondtam.

- Nem tetszik a darab Sora? Átírom, ha…- mondta kicsit zavartan Mia.

- Dehogy!  A darabbal semmi baj. – feleltem egy bátorító mosoly kíséretében, ami egy pillanat alatt hűvös tekintetté vált. – De nem vállalom a szerepet, ha Leon lesz a partnerem.

  Mindenki megdöbbent, csak Leon mosolyogott gúnyosan és mi van? feladtad? képet vágott. Mia segélykérően nézett Kalosra, Kalos pedig kérdőn rám.   

- Ez esetben… –kezdte Kalos. – Layla lesz a főszereplő.

- Bocs Kalos… Broadway….szóltam… - emlékeztette az érintett.

- Ja, tényleg. Rosetta se fog ráérni…- gondolkodott hangosan. – Akkor azt hiszem…

Erőteljes, figyelemfelkeltő köhentés Maytől.

- May. – fejezte be a főnök.

- Na végre! – mondta elégedetten az újdonsült hercegnő, de öröme nem tartott sokáig. Leon lépett elő.

- Akkor pedig én nem vállalom a szerepet! – mondta határozottan.

Kész… Kalosnak itt durrant el az agya:

- Most mit hisztiztek? A szerep Soráé és Leoné! Nincs vita, különben mehettek innen! Tegyétek végre félre a csatabárdot és felejtsétek el a történteket! Kezdjétek újra ott, ahol abbahagytátok....– ”kedves” főnököm itt jött rá, hogy enyhén elszólta magát. Bár nem túlzottan érdekelt. Nem titok a múltam, de nem is szeretném mindenkinek kiteregetni. Leonnal hűvös tekintettel meredtünk Kalosra. A nagy csöndet végül én szakítottam meg.

- Rendben. A szerepet vállalom. –mondtam ridegen és elindultam kifele. Az ajtóból visszafordultam és főnökömre néztem. – De nem kérheted, hogy felejtsem el azt, ami akkor volt. Ha ő mondta el neked a történteket, akkor még a felét se tudod, ugyanis a baleset után lelépett… – s ezzel kiléptem az edzőteremből. Az öltözőm felé vettem az irányt. Nem tudom pontosan, mit éreztem akkor… Fájdalmat és szomorúságot, hogy elhagyott vagy dühöt és megvetést, hogy ilyen szánalmasan viselkedik velem, ráadásul ok nélkül. Nem tudom…

 Gyorsan átöltöztem, majd elindultam a folyosón a parkolóba. Mikor elhaladtam az edzőterem ajtaja előtt, Josh hangját hallottam bentről. Megtorpantam.

- Mit akarhat? – gondoltam. Kinyitottam az ajtót és beléptem. Josh háttal állt nekem és Leonhoz beszélt. Hátul a társulat többi tagja kíváncsian figyelte az eseményeket.

- Hol van Sora? – kérdezte bátyám.

- Josh! – szóltam neki. Megfordult. – Mit keresel itt? Csaknem van valami a lovakkal?

Elmosolyodott.

- Nem. Semmi baj nincs velük. Vigyázok rájuk. De most, hogy mondod Esperanza egy kicsit sántított, úgyhogy pár napig mellőzzük az edzéseket. Versenyig biztos rendbe jön.

- Hál’ Istennek! – könnyebbültem meg. – De akkor miért jöttél?

- Tudtam, hogy el fogod felejteni…. – felelte. Több se kellett, eszembe jutott.

- Te jó ég! Siessünk különben a doki le fogja szedni a fejemet…. – mondtam és kirángattam a teremből, magunk mögött hagyva a döbbent arcokat. Siettünk a parkolóba, ahol Josh és az én autóm pont egymás mellett állt. Megálltunk.

- Köszi, hogy szóltál, de nem kell elkísérned.

- Biztos?

- Persze. Egyszerű rutinvizsgálat. – feleltem és beszálltam az autómba. Beindítottam és a kórház felé vettem az irányt. Szerencsére nem volt messze, így hamar odaértem. Gyorsan leparkoltam, kipattantam és már szaladtam is. Egy cetlit szorongatva mászkáltam egy szintről a másikra és végignéztem az összes ajtót. Végül a harmadik emelet utolsó ajtaján levő felirat végre megegyezett a cetlin lévővel: Dr. Kate. Bekopogtam. És benyitottam. Egy fehér köpenyt viselő, barna hajú nő várt odabent.

- Jó napot! – köszöntem. – Elnézést, hogy késtem, de egy kicsit elszaladt az idő.

- Jó napot! Semmi baj! – mondta mosolyogva. – Ismerem ezt az érzést. Na akkor lássunk is hozzá. A volt orvosa átküldte a leletét, de őszintén szólva még nem olvastam bele. Bocsánat, de mostanában egy kicsit el vagyok havazva. A Kaleido orvosának sok dolga van, ráadásul még itt is… - sóhajtott, majd leült a gépe elé és elkezdte olvasni a leletemet. Egyszer csak döbbenten feltekintett.

- Ez hihetetlen Naegino kisasszony…- kezdte.

- Kérem, tegeződjünk!

- Rendben. Tudod, nem sok ilyen esettel találkoztam. Elképesztő. Hogy sérültél meg, ha szabad tudnom?

- Persze. Nem titok: leestem a trapézról.

- Trapézról? – lepődött meg.

- Igen. Artista vagyok, most jöttem ide a színpadhoz.

- És hogy sikerült felépülnöd? – tette fel az újabb kérdést, de még morgott hozzá egyet: - Ilyeneket mért nem írnak bele a leletekbe? Így nem lehet igazán megismerni a beteget…

Felnevettem.

- Ezt ne tőlem kérdezd!

- Bocs, csak egy kicsit felháborító… Szóval?

- Lovas terápiával.

- Várj csak! – mondta elgondolkodva. – Nem te vagy az új, híres díjugrató? Aki sok versenyt nyert már meg?

- Elképzelhető… Hol hallottad?

- Japánban. Meglátogattam a kiköltözött rokonaimat és ők mondták.

- Akkor ez én leszek. – mondtam mosolyogva.

- Gratulálok!

- Köszönöm!

Aztán elkezdődött a vizsgálat, ami kb. 15 percet vett igénybe. A doktornő alaposan megvizsgált: vért vett, röntgenezett, stb.…stb.….

- Holnapra meglesznek az eredmények. – mondta Kate, mikor befejezte. -  Mész holnap a színpadra?

- Persze.

- Remek. Akkor az ottani rendelőmben találkozzunk. Egész nap ott leszek, tehát mindegy, hogy mikor jössz.

- Köszönöm! Akkor holnap. Szia! – mondtam, majd kiléptem a kórház kihalt folyosójára és elindultam a kocsimhoz. Mikor odaértem, beszálltam és elhajtottam. A hazafele vezető úton elgondolkodtam. Kicsit aggódtam az eredmények miatt, mert sokat fájt a derekam és a hátam. Lehet, hogy túlzottam megerőltettem.

- Vissza kéne fognom magam egy kicsit, bár nem lesz egyszerű. –gondoltam.

Egy fekete limuzinnal egyszerre értünk a kapum elé. Rögtön tudtam, ki lehet benne, ezért gyorsan kinyitottam az elektromos kaput egy gomb segítségével, beelőztem és beparkoltam a garázsba. Kipattantam, felkaptam a sporttáskámat és vendégem üdvözlésére siettem. A limuzin a bejárati ajtó előtt állt meg. Pont akkor értem oda, mikor nyílt az ajtaja. Egy fekete, rövid hajú, barna szemű, 22 év körüli srác szállt ki. Megállt előttem ás várakozóan nézett rám. Csupán egy fél fejjel volt magasabb nálam. Elmosolyodtam, ledobtam magam mellé a táskám és a nyakába ugrottam.

- Na végre! – nevetett fel, miközben visszaölelt. – Hiányoztam?

Folyt. Köv.