Hét nappal karácsony előtt..

A nő megint megjelent. Ugyanolyan üdén, selyempuhán és édesen illatozva. Az álmomban Leandra mindig ugyan azt az alakot öltötte magára. A férfi úgy érezte, tökéletes az egyetértés közöttük. Mintha még a mozdulatiak is összhangban lennének. hallotta ahogy nevetésük  egymásba olvad ugyanúgy ahogy a testük a hosszú forró éjszakákon. Aztán a gyönyörű jelenség egyszerre csak kint táncolt a friss porhóban és valamit suttogott neki. Hangját azonban elnyelte a fagyos éjszaka. A Következő pillanatban már a kajaiban tartotta, de ez a kép is hamar eltűnt. Mint valami filmben úgy váltakoztak a helyszínek és az események. Az a hálószoba jelent, meg amelyet Leandrával osztott meg rövid és viharos kapcsolatuk idején. A férfi óvatosan letetett a nőt az ágyra. Leandra csillogó vörös haja bársonyként omlott a párnára. Megint suttogott valamit de Leon nem értette. A nő szeretettel mosolygott rá. Olyan mosollyal amilyet a férfi még nem látott ezelőtt a lány ajkán. Mennyei boldogságot ígérő meleg pillantása mágnesként vonzotta s lassan a gyönyörű testre ereszkedett. Nem tudott ellenállni neki elemi erővel kívánta. Szüksége volt rá. És a nő készségesen az övé lett.

Leon ház körül sétált, talpa alatt ropogott a hó, a fütyülő szél szolgáltatott hozzá kísérő zenét. Már egy jó ideje kint lehetett elmerült a gondolataiba és a különös álmain merenget, nagy levegőt vett majd kifújta és felpillantott a fenyegetően sötét égboltra. Hamarosan hóvihar lesz, állapította meg. Mint ha csak igazolni akarná az időjárás, máris megjelent az első kövér hópelyhek a háza és a házat körülvevő erdő rész fagyos talaján. Leon ólmos fáradságot érzett a tagjaiban. Minden reggel úgy ébredt, mint akit kerékbe törtek. És egyre tanácstalanabb lett. Nem tudok elmenekülni az éjszakai képek elől sem az érzésektől, amelyek a nyomukban maradnak. Dühösen emelte meg a lábát baj belerúgott egy nagyobb hókupacba, azon levezetve a felgyülemlett feszültséget. Miért ilyen későn jelentkeznek a kísértő álmok? Miért kínozza Leandra emléke? A csontig hatoló hidegben verejtékcseppek ültek ki a homlokára. Döbbenten meredt maga elé, dühében ismét emelte a lábát és a hóbuckába rugót bele. Majd visszaindult a házhoz. Már az út jó részét megtette, amikor egy gyenge de annál kellemesebb csengésű hang szólította meg.

- Elnézést!

Mintha nagyon távolról hallotta volna a hangot. Azt a hangot, amely annyira ismerős volt számára. Nem messze tőle egy nő állt és őt figyelte. A karjában jókora összegöngyölt takarót tartott, amely csaknem egész alakját elfedte. Lilás hajára csillogó hópelyhek telepedtek. Nagy barna szemivel és tündérszép arcával szívet melengetően nézet ki. Leon alig tudta tartozatni magát, hogy nehogy elmosolyodjon.