|
Egy a végzetünk:
2008.01.05. 10:27
A jónak mondható testvéri viszonyunk, ami eddig kialakult kezd romokban heverni. A legkisebb dolgokon is képesek vagyunk össze veszni. Rosszabb esetben már néha lehet háborús övezetnek nevezni az életünket. Nem gondoltam hogy ilyen lesz együtt élésünk néha napján. Hangulatunk, mint az időjárás hol derül és hol borul. De a viták ellenére is azt érzem, hogy boldog vagyok, hogy vele lehetek itt akár mennyire is nem, tudjuk néha egymást elviselni. Mind a kettőnkben benne van egy érzés, ami előbb vagy utóbb de felszínre fog kerülni és nem lehetelsz neki gátat, szabni. Ami el fogja dönteni a további életünket. Ami lehet egyben a megváltás a vitáinkra vagy éppenséggel maga a pokol. Életem elkövetkezendő legszebb félévét töltöttem Franciaországban. A vacsora utáni estétől kezdve új fejezet nyílt az életünkbe. Az emberek felé továbbra is a régi arcát mutatta. De velem szemben egy 180 fokos fordulatot tett. Időközben felnőttebb és komolyabb lettem. Megfeleltem az el városoknak, amiket vártak tőlem. Mind az emberek a színpadnál mind a közönség és mind vele szemben. Felhőtlen boldogságban életünk nem gondolva, arra hogy ez nem lesz mindig így. A mának éltünk és ezzel ki is merítettük a távolabbi távlatokra való tekintést. Tettünk felelőtlenül ígéreteket, amiket nem biztos, hogy be is tudnunk tartani. Tettünk meggondolatlan és felelőtlen lépeseket, amik következményekkel jártak és kihatottak a további életünkre. Titkolóztunk és a tikok még ma is tikok maradtak. Olyan dolgok várnak még megvilágításra, amit felforgathatja a mindennapjaimat. De itt az ideje, hogy mindenre fény derüljön! Nem tehetek úgy, mintha nem történt volna semmi. Egy elhatározás fogalmazódott meg bennem, amit meg is kell valósítanom. Itt már nem csak rólam van szó. 17 hónap telt el az óta a reggel óta. A mai napig nem tudtam elfeledni. A pokol nem az igazi megfogalmazás lett az életemre. A hajamat megnövesztettem és az arcom is felnőttesebb lett eltűntek róla a kislányos arcvonalak. Ki kellett ábrándulnom a gyerek dajkamesékből. Nem történik, meg hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Vagy legalábbis velem nem történt meg. Nem tudom, hogy miért kellett egyszerre mindent elvesztenem. A szerelembe vetett hitem az álmiam a vágyaimat a szeretett férfit és nem sokkal később a munkámat is. De egy dolog kárpótolt majdnem mindenért egy kis csoda, ami sokkal többet jelentett a további életemre nézve. De most ez is veszélybe került. Rá kellett ébrednem, hogy már alig van valamim, és ha nem vigyázok rá hamarosan azt is, elveszítem. Tehát eljött az ideje hogy cselekedjek. Akármennyit kell is még szenvednem nem, adhatom fel. Ki kell tartanom és a végére járnom, hogy mi történt. Mi miatt jutottunk idáig….
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
