„A múltban történt eseményeket nem lehet kitörölni az életünkből. A jót könnyen elfelejthetjük, de a rosszak örökre velünk marad. Sosem hagyja elfelejtetni magát. Mindig történik valami, amiről eszünkbe jut…” (saját)

- Majd lesz rá még alkalom! – feleltem és gúnyosan kacagva kiléptem az ajtón.

  A folyosókon gyorsan haladtam végig, még mindig gonosz vigyorral az arcomon. Magam elé képzeltem, hogy Leon milyen képet fog majd vágni, ha meglát holnap a színpadon. Még jó, hogy nem volt ott, amikor May-jel beszéltem. Már nem az vagyok akit te régen ismertél Leon Oswald!  Igen…ahogy te is mondtad: sokat változtam, mind külsőleg, mind tehetségileg. Sok minden történt mióta találkoztunk… Nélküled is sikerült végrehajtanom a manővert… nem kellesz és nem is kellettél. Fogalmam sem volt, hogy te is itt leszel, de így még érdekesebb lesz a dolog…

  Közben odaértem a limuzinhoz. A sofőr kinyitotta az ajtót, beszálltam és be is csukta mögöttem. Majd ő is beszállt. Meg se kérdezte, hogy hova kell menni, csak beindította a motort és kigördültünk a színpad elől. Én ismét kifele bámultam az ablakon. A tengerpart menti úton mentünk… a Nap éppen lemenőben volt. Gyönyörű látvány volt. Soha életemben nem láttam még olyan szépet: ahogy a Nap lemenő sugarai játszottak a tenger színén…

  Nem sokáig nézhettem ezt a szép képet. Hamar megérkeztünk. A limuzin egy hatalmas barackszínű ház fehér kovácsoltvas kapuja előtt állt meg. Pontosabban egy villánál. A kapu kinyílt és újra elindultunk a házig vezető hosszú úton, majd újra megálltunk a bejárati ajtó előtt levő hatalmas lépcsősornál. Kinyílt a kocsi ajtaja, kiléptem, felmentem a lépcsőn és beléptem új otthonomba. Igen. Ez az én házam volt…

  Amint beléptem a szintén fehér ajtón, egy hatalmas, kikövezett hall jelent meg előttem. Gyönyörűen volt berendezve, kicsit régi stílusú volt, de véleményem szerint illet hozzám. Jobb oldalon egy lépcső kanyarodva vezetett a felső szintre, bal oldalon egy kétszárnyú ajtó vezetett a hatalmas nappalimba, az ajtótól nem messze, pedig egy beépített szekrény a kabátoknak és cipőknek. A lépcső alatt pedig egy kisebb folyosó vezetett az étkezőbe, ahonnan nyílt egy ajtó a konyhára és egy a személyzet számára készült szobára. Amint a földszintet tüzetesen feltérképeztem a szobalány vezetésével, felmentünk a szőnyeggel borított lépcsőn a felső szintre.

   Ott mindent parketta borított. Hatalmas volt. Három szoba is volt. Amint a középsőbe benyitottam, rögtön tudtam, hogy ez lesz az enyém… Hatalmas franciaágy, beépített szekrények, asztal, külön fürdő (bár az a többiben is volt) és ami a legfontosabb: erkélyre nyíló ajtó! Rögtön ki is mentem, és még jobban megtetszett. Az erkély a hátsó kertre nézett, az erkély előtt pedig ott volt a kivilágított medence. Sajnos a kert hátsó részébe nem nagyon láttam el, az csak enyhén volt kivilágítva. Nem tudtam jól megfigyelni.  

   A többi szobát is megnéztem, de azok nem tetszettek annyira. Mire visszatértünk a középső ajtóhoz, a csomagjaim már a szobámban voltak. Gondoltam, nem pakolok ki, majd holnap.

 - Köszönöm kisasszony! – mondtam a szobalánynak.

 - Kérem tegezzen és hívjon Julynak (ejtsd: dzsuli). – kérte zavartan mosolyogva, miközben vállig érő szőke haját birizgálta. – Hisz, ha jól gondolom, nem vagyok sokkal idősebb Önnél.

 - Miért?- kérdeztem meglepve. – Hány éves?

 - 24.

 Kicsit meglepődtem. Egyáltalán nem nézett ki annyinak. Jóval fiatalabbnak néztem.

- Rendben. Tegezni fogom, ha megígéri, hogy Ön is azt teszi. Hívjon csak Sorának!- mondtam, majd elmosolyodtam és kezet nyújtottam neki.

- Rendben Sora. – felelte, majd kezet fogtunk. – Akkor én megyek is, jó éjszakát!- majd elindult kifele.

- Jó éjszakát July! – szóltam utána, miközben ő már a szoba ajtaját csukta be.     

Miután July elment, fogtam magam, lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni. Hamar elaludtam. Nagyon kifárasztott az utazás.

 Másnap July ébresztett.

- Sora! Fel kell kelned!

- Mennyi az idő? – kérdeztem még mindig csukott szemmel, kómásan.

- Fél kettő.

Rögtön kipattantak a szemeim és felültem. Hogy tudtam ennyit aludni?

- El fogok késni! Köszönöm, hogy felébresztettél. –mondtam, miközben már a fürdőszoba felé tartottam. Hamar elkészültem. Mivel meleg idő volt, felvettem egy rövid ujjú lila blúzt, egy fehér hosszú szoknyát, egy fehér szandált és hajamat kontyba fogtam. Felkaptam az edzőruhámat tartalmazó sporttáskát és a villához tartozó garázs felé vettem az irányt. A sofőr már előállt vadonatúj autómmal, ami egy fekete Audi volt, ráadásul cabrio. Beszálltam, az anyósülésre tettem a táskám és elindultam a színpadra.

  Csoda volt, hogy nem késtem el. Pontosan kettőskor léptem fel a porondra, immár edzőruhában. A nézőtéren ott volt az összes artista és kellékes. Mindenki izgatottan várta a bemutatómat.

- Sziasztok! – köszöntem mindenkinek.

- Szervusz Sora! – mondta a főnök. – Akkor azt hiszem kezdhetnéd is. Már nagyon kíváncsiak vagyunk.

- Rendben. – bólintottam és az ugróasztal felé futottam. Felugrottam, és elkaptam az egyik trapézt.

- Bemelegítés nélkül?! – kiáltotta el magát May, de rögtön lepisszegték. Elmosolyodtam. Fentről mindenkit lehetett látni. Elkezdtem a gyakorlatokat. Először csak egyszerűeket csináltam, hogy közben meg tudjam figyelni az arcokat, amik rám szegeződtek. És akkor megláttam a szürke szemeket. Hidegen nézett rám, mint mindig. Eszembe jutott a tegnapi gondolatom…újra elmosolyodtam, de ez ugyanaz az sejtelmes ördögi vigyor volt, amit tegnap is magamra öltöttem, amikor évek óta először találkoztam vele.

 - Most figyelj Leon Oswald! – gondoltam magamban és a forgó trapéz felé vettem az irányt. Mikor odaértem, elkezdtem forogni, majd a megfelelő pillanatban elrugaszkodtam. Éreztem, hogy szállok, s mikor elérkezettnek láttam az időt felvettem azt a kecsest pózt, amit nem gyakran lát az ember: ez volt az Aranyfőnix manőver. A visszaérkezést nem szokványosan csináltam, mert ugye ahhoz kellene egy partner, s mivel nekem jelen pillanatban nem volt, ki kellett találnom valami mást. Így a fejjel lefelé elkezdtem zuhanni csukott szemmel, és lábbal kapaszkodtam meg a trapézban, mely pár perce még alattam volt. Átlendültem egy másik trapézra, kézzel fellöktem magam és megcsináltam az Angyalok táncát. Majd befejezésül megcsináltam a Démon spirált, szintén partner nélkül. Levezetésül még csináltam néhány kisebb ugrást, majd levetettem maga az ugróasztalra, onnan pedig talpra érkeztem a talajon. Végignéztem az arcokon. Mindenki le volt döbbenve, kivéve Laylát és Rosettát. Ők már láttak egy párszor szerepelni. Vártam, hogy valaki végre mondjon valamit…

 - Látom, csak még jobban fölém emelkedtél Sora! – mondta Layla mosolyogva. – Hogy foglak így beérni? – kérdezte viccelődve.

 Felnevettem.

 - Sok gyakorlással. – feleltem.

 - Még mindig elképesztő vagy Sora!

 - Köszönöm Rosetta!

Végül a többiek szószólója Kalos lett.

- Azt hiszem, régen volt ilyen tehetséges artistánk!- mondta, majd észbe kapott és elkezdett magyarázkodni. – Layla! Nem úgy értettem!!- mondta zavartan.

Erre persze mindenki elkezdett nevetni.

- Semmi gond Kalos! Elismerem! – mondta még mindig nevetve az érintett.

A jókedvnek azonban hamar vége lett. Hála Leonnak.

- Nocsak, nocsak. Sokat fejlődtél. – mondta. – Tudtam, hogy sikerült az Angyalok tánca, de azt nem hittem volna, hogy partner nélkül is megy.

- Tudod, miután a tanárom lelépett…- kezdtem gúnyosan…-…rájöttem, hogy csak magamra számíthatok, így egyedül gyakoroltam, de partnerrel adtam elő.

Ekkor dühösen rám nézett.

- Jajj! Ne haragudj, elfelejtettem, hogy régen tettél egy ígértet valakinek… Sajnálom… - mondtam színpadiasan.

- Szólhattál volna! Tudtad, hogy mennyire fontos volt nekem!- szólt mérgesen.

- Nem tehetek róla, hogy leléptél. – mondtam hűvösen. – Ezek szerint nem is akartad annyira előadni.

- Nem hittem volna, hogy sikerülni fog neked.

- Arról én nem tehetek. És különben is.. a történtek után… Na mindegy! Hagyjuk! – majd Rosetta és Layla felé fordultam. – Együtt ebédelünk? – kérdeztem mosolyogva.

Egyszerre bólintottak.

- Ahogy látom, van mit megbeszélnünk. – mondta Layla.

- Akkor a kocsimnál találkozunk. – mondtam, majd elindultam az öltözőm felé.

Folyt. Köv.