„Az ember reméli, hogy egy új helyen új életet kezdhet. Bízik abban, hogy a többi ember úgy ismeri meg, hogy nem kell tudniuk a múltban történt hibáiról… de mindig van egy személy, aki ebben meggátolja…” (saját)

  Sora Naegino vagyok. 19 éves, artista. Az artista lét az életem és már 12 éves korom óta a trapézokon ugrálok. Japánban éltem egészen addig, míg Amerikából fel nem hívott a Kaleido színpad igazgatója, Kalos Eido és én el nem fogadtam az ajánlatát.. Az artistaiskolát már jó pár éve befejeztem és azóta egy Japán színpadnál dolgoztam, ahol viszonylag röpke idő alatt lettem sztár. Bár ennek a színpadnak nem volt olyan nagy hírneve, mint ahova tartottam, de azért elég nagy hírnévre tehettem szert.(amit a sok európai szereplésemnek is köszönhetek) Ahogy akkoriban írták az újságok szülővárosomban: „Sora Naegino lett a színpad új sztárja. A fiatal és tehetséges lány alig 1 év alatt feltört a csúcsra és ma már profinak számít….” Hát igen. Ez voltam én akkoriban és azóta csak növekedett a profizmusom. És most újabb kihívást kaptam. Az út elég hosszú volt, de ennek is vége lett, leszálltam a magángépemről és elindultam a limuzinhoz, amit Kalos küldött értem. Beszálltam a fekete autóba és elindultunk. Az ablakon kibámulva elmélyedtem gondolataimba: elhagytam Japánt és vele a régi életemet is. Hiányozni fog, bár ezt az érzés jelen pillanatban elnyomta az izgatottságom. Izgultam, mert nem tudtam, mi lesz a jövőben és vártam az első fellépésemet. Kíváncsi voltam, hogy fogad majd a közönség és a társulat.

- Miss Naegino! Megérkeztünk. – hallottam a sofőr hangját.

- Köszönöm! – mondtam, majd kiszálltam. A színpad hatalmas volt. Kicsit meglepődtem, mert kisebbnek gondoltam… elindultam a bejárati ajtó felé. Mielőtt még kinyitottam volna, észrevettem, hogy az ajtón látom magam. Egy barna szemű, átlagos magasságú, lila, göndör hajú lány nézett vissza rám, aki enyhén ki volt sminkelve és aki egy vajszínű szandált és nyári kosztümöt visel. (Elég jól állt nekem. Kiemelte az alakomat) Elégedetten mosolyogtam, majd kinyitottam az ajtót és beléptem. Kalos irodáját keresve útnak indultam a folyosókon. Szerencsére hamar megtaláltam. Mikor odaértem, bekopogtam.

- Gyere be! – hallottam egy mély férfihangot.

Lenyomtam a kilincset és beléptem. Elég érdekes látvány fogadott. Szemben volt egy íróasztal, ami mögött egy szemüveges, bordós-lilás hajú férfi ült. (Feltételezésem szerint ő Kalos) Mellette volt egy szőke, göndör hajú nő, aki japán harci cuccokkal volt fölszerelve. Elkaptam a tekintetem először balra, majd jobbra néztem. Elég sok ember állt mindkét oldalon. Nekem balra volt egy kanapé, ahol feltételezésem szerint emberek ültek, ugyanis az előtte álló tömeg eltakarta a személyek arcát, így egy-két ruhadarabot láttam.

- Jó napot Miss Naegino! – hallottam az előbbi hangot. – Kalos Eido vagyok, a színpad igazgatója.

- Jó napot! – mondtam, majd odamentem és kezet fogtunk. – Örvendek. Kérném, hogy tegeződjünk. A missezést és a kisasszonyomozást ki nem állhatom. – mondtam nyugodt hangon és halványan elmosolyodtam.

- Rendben Sora. – mondta, majd a tömeg fele mutatott. – Gondolom, szeretnéd tudni, hogy kik ezek az emberek…

- És mi is szeretnénk tudni, hogy ki ő! – hallottam egy gúnyos hangot és odafordultam. A tömeg első sorából jött a hang, egy fekete hajú, két copfos lánytól. Ez a csaj úgy nézett rám, mintha egy leprás lennék, akit most szedtek össze az utcán.

- Te nem hallottál még Sora Naeginoról? – lépett ki egy rövid, barna hajú, nálam fiatalabb lány a tömegből. Rögtön fölismertem az illetőt és megörültem, hogy végre ismerek valakit.

- Szia Rosetta! Te is itt vagy? Nem is tudtam… - mondtam, majd odamentem hozzá és egy öleléssel és két puszival üdvözöltem. – Rég találkoztunk! Majd mesélj, oké?

- Persze!- válaszolta lelkesen.

- Mi?! Ti ismeritek egymást? – esett le az álla az előbbi lánynak. – Valaki adjon már választ a kérdésemre! – mondta egy kicsit idegesen.

- May! Ennyire ostoba még te se lehetsz! – hallottam egy számomra nagyon ismerős női hangot. A hang irányába fordultam és láttam, hogy valaki feláll a kanapéról és még mielőtt kilépett volna a tömegből, fölocsúdtam:

- Layla! – mondtam megdöbbenve, majd odaléptem hozzá és Rosettához hasonlóan üdvözöltem.

Na ha eddig le volt esve a csaj álla, akkor most el is süllyedt az, ami az előbb csak leesett… hogy eleget tegyek kérésének odaléptem hozzá.

- Szia May! Sora Naegino vagyok! – mondtam és kezet fogtam vele. – 19 éves vagyok, artista. Eddig Japánban éltem és egy ottani színpadnál dolgoztam.

- A sztárja volt. – vetette közbe Layla.

- És most itt leszek artista.  Laylával és Rosettával Európában ismerkedtem meg tavaly, mivel mindhárman sokat szerepeltünk ott tavaly… Kérdés? – mivel nem jött válasz Kaloshoz fordultam, aki időközben kikészítette a szerződést, amit alá készültem írni. Oda mentem az asztalhoz és anélkül, hogy elkezdtem volna olvasni, elkezdtem aláírni a megadott helyeken. Miközben írtam, újra hallottam May suttogó hangját és mivel síri csend volt a szobában, én is hallottam a kérdést:

- Vajon mennyire jó?

Én pedig válaszoltam is neki, miközben még mindig a szerződést lapozgattam, újabb helyek után, ahol alá kellett írnom:

- Hát az attól függ, hogy neked mennyire jó az angyalok tánca, az aranyfőnix és még sorolhatnám…

- Mi lenne, ha tartanál egy bemutatót?- kérdezte Kalos.

Közben befejeztem az írást, fölegyenesedtem és átnyújtottam új főnökömnek a szerződésem.

- Mit szólnál a holnap kettőhöz? Nagyon elfáradtam. Amerika, nem a szomszéd faluban van…- feleltem.

Kalos bólintott, hogy rendben. Épp szólásra nyitottam a számat, de valaki megelőzött:

- Csaknem nemet mondott a nagy Sora Naegino? – hallottam egy férfi gúnyos és hűvös hangját az ajtóból. Nem kellett hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki az.

- Nahát Leon Oswald! – mondtam gúnyosan és gyűlölködve. – Te is itt vagy?! Nem tudtam, ki hiányzik!

- Sajnálom Kalos, hogy késtem. Nem állt szándékomban lemaradni egy ilyen fontos eseményről. – mondta még gúnyosabban.

Ekkor megfordultam és szememmel végigmértem az ajtóban álló férfit. Ő is ugyanígy tett.

- Látom sokat változtál Sora.

- Ellenben veled, Halálisten. – a „Halálisten” szóra mindenki elkezdett sugdolózni.

Mindkettőnk hangjában és szemében ott volt a mérhetetlen utálat. Nem is tagadhattuk volna, hogy gyűlöljük egymást.

- Kalos a házzal kapcsolatban… – fordultam főnökömhöz.

- Amit megbeszéltünk. – mondta.

- Rendben. Akkor holnap kettőkor a színpadon. – mondtam és nyugodtan, emelt fővel elindultam az ajtó felé, hogy végre hazamehessek és ledőlhessek aludni. Teljesen lehiggadva mentem el Leon mellett anélkül, hogy rá néztem volna. Épp a kilincset nyomtam le, mikor megszólalt:

- Csaknem tényleg megfutamodsz?!

- Ez nem csata… - mondtam nyugodtan.

- De lehet! – mondta és egyre idegesebb lett. Látszott, hogy idegesíti higgadtságom.

- Majd lesz rá még alkalom! – feleltem és gúnyosan kacagva kiléptem az ajtón.

Folyt. Köv.