- Kicsim, reggel van, igyekezz! - Dobogott be édesanyám, s közben felhúzta a redőnyt, majd a konyhába ment. ~ Ó, Istenem egy újabb nap. Eleje van, de vége....? ~ Gondoltam, mint minden reggel, majd felültem az ágyon, arcomat a kezembe temettem. A két kezem mintha egy tátongó fekete lyuk lenne, mellyel minden egyes perccel az életemért küzdök. Ez szinte már nevetséges, de most komolyan. Megakarok halni...akkor miért küzdök? Engedtem a kísértésnek, hagytam, hogy beszippantson, hagytam, hogy "megöljön"....
- Asszonyom, ébredjen! Hamarosan itt vagyunk. - Szólt Begónia, én pedig bólintottam.
Egy bábú vagyok, egy bábú mely mozgatás nélül semmit sem képes csinálni. Élek, és testileg minden rendben, de a lelkem darabokban. Mindenki elhagyott...még a barátoknak nevezett személyek is. És, hogy mi a legszörnyűbb? Hogy ezt az igen hosszú folyamatot még csak észre sem vettem volna, ha az apám nem költöztet Franciaországba, s azon nem kapom magam, hogy nincs senki-senki, akitől elbúcsúzhatnék.....
- Kisasszony lassan leszálunk. - Jött oda hozzám ismét Begónia. Én pedig nagy nehezen kinyögtem egy "rendben"-t. Kinéztem a repülő ablakán, s láttam közeledünk a földhöz.
~ Tényleg így lenne? Nincs senkim? 23 éves vagyok és az életemnek még mindig nincs célja. Még soha sem voltam szerelmes, még soha sem éreztem úgy senki iránt, hogy azt mondjam neki: szeretlek.! De, hogy őszinte legyek, talán nem is akarok senki íránt így érezni. ~
- Segítsek leszállni? - Nyújtott felém kezet a testőröm Dzsozef.
- Nem. - S elindultam lefelé a repülő lépcsőjén. Dzsozef a - nem messze tőlünk álló - limuzinra mutatott. Elindultunk felé, majd odaérve beszálltunk, s már útban is voltunk a szálloda felé ahol az apám szobát bérelt a számomra. Franciaország fővárosában Párizsban, azon belül is a Madam-Carp hotelben szálltunk meg. Az épület román stílusú volt, viszont szinte a korinthosi oszloptól kezdve a rózsa ablakig minden féle stílus-stílus jegyei megtalálhatók voltak az épületen. Egyszerűen csodálatos volt... Csak álltam az épület előtt, s a gyönyörű márvány köveket néztem.
- Kisasszony, jöjjön! - Szólt Dzsozef, mikor már kezdett véges lenni a türelme. Leemeltem tekintetem az épületről, s a lépcső felé vettem az irányt. A bejáratnál két férfi állt szemüvegben, s fekete öltönyben. ~ Hm..Apám emberei. ~
Nem igazán érdekeltek, megszogtam már , hogy mindenhol a nyomomban vannak. Köszönhető az apámnak. Az épület belsejével kapcsolatban sem ért csalódás. A csillárok kívül gyémántokkal voltak díszítve a kupola pedig színarannyal volt befedve. Oldalt, a falak szebbnél szebb pasztel festmények díszítették melyek a királyi családról készültek. ~ Gyönyörűek ~ Gondoltam, s már el is terveztem, hogy....
- Elnézést, segíthetek valamiben? - Állt mellém egy magas, fekete öltönyben lévő, de mégis egyszerű kinézető szőke férfi, s mellesleg nem is volt csúnya.
- Nem köszönöm, csak a festményeket néztem. - Mondtam közömbösen.
- Értem. - Mondta, s lassan kezdett eltűnni a komor arckifejezés, s egy barátságos férfi nézett rám vissza. Akaratlanul is egy pillanatra elmosolyodtam, majd gyorsan vissza vettem közömbös arc kifejezésemet.
- Hogy hívják? - Kérdezte a férfi aki kb 4-5 évvel lehetett tőlem idősebb.
- Sora Naegino. - Láttam a férfi szemében a döbbenetet, és az ijedséget.
- Elnézést kérek a kérdésem miatt. - Tekintetét a földre szegezte, s pár lépést hátrált. A döbbenet kiült az arcomra, ezzel még jobban megijesztve a férfit. Hozzászoktam az efféle megnyilvánulásokhoz, melyet kedves apámnak köszönhetek, de hogy Franciaországban is ismerjék?!
- Maradjunk a Soránál. - Hagytam ott a döbbent férfit, s elindulta a recepciónál álló Dzsozefhez. Közben az ismeretlen férfi is megfordult s egy alig észrevehető mosolyt küldött.
- Megvannak a kulcsok? - Vetettem oda gúnyosan a fiúnak. Ő csak bólintott, miközben a recepciós nő próbált jó benyomást kelteni.
- Üdvözlöm... - Kezdte a csinibaba mély hangvétellel.
- Üdv. - Köszöntem, nem valami barátságosan, hiszen miért is lennék az, ha mindenki úgy néz rám, mint valami szívtelen elkényeztetett csitrire, aki ráadásul nem is emberi teremtmény. De egy biztos, ezt még megkeserüli a drága jó apám. Majd Dzsozeffel elindultunk felfelé.
- Igaz milyen beképzelt ez a csaj?! - Mondta a recepciós tünemény.
- Őszintén? - Kérdezte a fekete öltönyös férfi, mire a lány csak bólintott.
- Szerintem összekevered magaddal. - S mosolyogva tovább sétált, miközben a lány felháborodva folytatta tovább a férfiak stírölését.

~ Hm? Ebben a fiúban van valami különleges, akaratom ellenére is mosolyt varázsolt az arcomra. De ez miért is bűn? Miért is...? Mindenki olyat hisz, gondol rólam, mely nem igaz. Hisz mit is gondolhatnának a maffia milliomos apámból kiindulva, aki a Naegino üzletlánc vezetője is?! Istenem, miért kínzol, mond miért? Könnyeim már hullanának, ha nekem lenne, de a sors megkeményített, s az összeset elvette. Könnyek? Mi is az? A boldogság, s a szív fájdalmának tükrei. Boldog én soha nem leszek, mert én nem szeretek. Ha én nem szeretek, hogy várhatnám el mástól, hogy azt érezze amit én sajnos nem... ~
- Ez lesz a szobája. - Dzsozef a velünk szemben lévő 100-as szobára mutatott.
~ Miért pont 100-as? ~ Tettem fel a kérdést magamban, melyre választ persze nem kaptam. Bólintottam köszönés képpen, majd közelebb léptem a szoba ajtajához, s kezemet a kilincsre akartam helyezni, de a fiú megfogta, s szembe fordított magával. ~ Hát ez meg? ~
- Kisasszony... Nem tegeződhetnénk? Oly régóta testőre vagyok már. E sok év alatt rájöttem, maga az apjához nem hasonlítható. Maga egy angyal aki teljesen véletlenül a pokolba született, de ha ön nem utasítja vissza a kezet, mely az alvilágba lenyúlt önért, s engedi, hogy segítsen, szíve újra megnyílik, hogy újra szeressen... - Mondta a férfi reménykedve, s halvány mosolyom láttán választ kapott a kérdésére. ~ Nem hiszem el, ma már másodszor mosolygok. ~ S újra közömbös arckifejezést vágtam.
- De..Dzsozef. - Mondtam. - Most már esetleg bemehetünk? - Kérdeztem kicsit türelmetlenül. A fiú bólintott, majd bementünk a szobába, s gyönyörködve néztem körül . Néztem a napsárga függönyöket melyek fekete szalaggal voltak összekötve. Levettem a cipőmet, s a puha gyapjú szőnyegre léptem, s elindultam egyenesen, így a nappaliba értem. Velem szemben egy üveg asztal foglalt helyet, mögötte pedig egy fekete bőrkanapé néhol fehér beütéssel. A nappaliból - jobbra - a konyhába lehetett menni, melyet a nem választott el semmi a nappalitól. Néhány szekrény soron kívül két szék, s egy kisebb fenyőből készült asztal is helyet foglalt a sarokban. A konyha tanulmányozása után a hálószoba felé vettem az irányt, mely a nappali bal oldalán volt, s szintén szabad átjárás nyílt a nappaliból. Középen egy óriási baldahinos ágy foglalt helyet mely kék selyemtakaróval, s néhány szív alakú párna volt az ágy végén, stílusosan elrendezve. Ahogy jobban szemügyre vettem a szobát, bal oldalt, közvetlenül az ágy mellett, egy éjjeliszekrény volt, rajta egy kis lámpával, jobb oldalt pedig az egész szekrénysorral volt kirakva. Mindegyiken könyvek foglaltak helyet. A sok könyv közül volt régi, s új is. Némelyik puha, másik kemény borítású. Közeledtem a polcok felé, s már távolról kiszúrtam egy poros, vastag kötésű, szép borítású könyvet. Levettem a polcról, leporoltam a tetejét, s a címére koncentráltam.
~ Sorstalanság ~ Olvastam el magamban a címet, majd kinyitottam a könyvet, s az első oldalra lapoztam.
~ A sorsodat Te alakítod, csak is Te! Mások akadályoznak, vagy éppen segítenek célod elérésében. Ha van célod, van sorsod is. Ha nincs célod, nincs miért élned. Hát halj meg! S szüless újjá hamvaidból, a földből, a természetből. S légy jobb ember mint aki most vagy. Mások boldogságát helyezd a tiéd elé, s adj neki erőt, kitartást, hogy elérje amit akar! Ha így teszel, ő is így tesz, s segít neked. Ha nem teszed meg mindezt, egyedül maradsz. Egyedül-e nagy világban, ahol mindenki az életéért küzd. Nem érdekli senki más boldogsága, csak a sajátja... Az ember a leggonoszabb, leghitványabb lény a földön mit Isten teremtett. S igen te is az vagy, mint én. Kimondani mondja mindenki, de tenni nem teszi. Másokat használ arra, hogy boldog legyen, nem törődve azokkal kiket tapos el eközben. Soha-soha nem tudsz mással jót tenni, hogy ugyan akkor egy másiknak ne fájjon! Senki sem tökéletes, de vannak olyan emberek akik valamiben kiemelkedőbb teljesítményt nyújt mint a másik, s amint ezt észreveszi a "másik" mindig a hibát fogja benne keresni. Ő lesz az Angyal és a Démon... A Démon féltékeny az Angyalra mert ő szebb, csinosabb, kedves, s emiatt többen szeretik. Mit tesz ekkor a Démon? Az első adandó alkalommal elrabolja az Angyalt. Megkínozza, megveri, elcsúfítja, szárnyát eltöri. Az Angyal könnyeit hullatja, a Démon neveti. Majd egy barna szemű, barna hajú 5 éves kislány közeledik. Megsimogatja az Angyal arcát, szorosan öleli, a Démon értetlenül néz, s a düh majd szét veti. Nem érti miért, miért az Angyalt szeretik? Pedig már csúnya, s szerencsétlen. Ekkor az Angyal így szól:
- Nem érted igaz? - Mosolyog, fájdalmai ellenére. - Nem azért szeretnek mert szép vagyok, s tehetséges, hanem mert ha kell segítek, de legfőképpen szeretek. Nem a külső alapján, vagy tehetsége miatt kell szeretni... - A Démon értetlenül áll mindezek előtt, majd az Angyalhoz lép, felsegíti, s azt mondja:
- Ne haragudj!
Igen ám, de az ember önző, mindent magának akar, így nem, hogy felsegítené az Angyalt, hanem megöli. Ezek vagyunk mi, az önző, kegyetlen lények, kiket Isten teremtett, csak egy baj van...., hogy nem így teremtett... ~
Olvastam végig a könyv első oldalának utolsó mondatát. Majd becsuktam a könyvet, s az ágyra tettem. ~Van benne némi igazság... ~ Állapítottam meg magamban.
- Dzsozef, az apám mit tervez mára számomra? - Törtem meg a csendet.
- Öhm... - Sóhajtott, majd felém fordult. - Rám bízta. - Válaszolt kérdésemre, bár ettől azért többet vártam.
- Értem. - Bólintottam közömbösen. Majd végig feküdtem az ágyon, s a falat bámultam.
- Nem akart.... vagyis nem akartál ideköltözni, igaz? - Kérdezte, vagyis inkább kijelentette.
- Az elején nem, de így mindent összevetve nem olyan rossz. - Fordítottam felé a fejem, s hidegen válaszoltam, majd újból a könyv jutott az eszembe, s a kezembe kaptam. Gyorsan elkezdtem nézni, a borítót, s a könyv belsejét is, de mindössze ennyi állt benne: Ismeretlen író.
- Dzsozef! - Szólaltam meg hírtelen. - Mond csak, ha egy könyvön nincs rajta a szerző neve, akkor honnan lehet kideríteni, ki írta?- Érdeklődtem.
- Nos... Talán az állami könyvtár oldaláról, de most jut eszembe, itt is van egy nagyobb könyvtár. - Épp, hogy befejezte a mondatot, már fel is ugrottam, s a cipőmet húztam fel, majd kezembe kaptam a könyvet, s magamra vettem a kabátom.
- Mehetünk. - Mondtam ellent nem tűrés hangon.
- Hova? - Tette fel nem tudomsággal , mire én csak legyintettem, s magam után húztam.
- Viszlát. - Köszöntünk a recepciónál, majd kimentünk, ahonnan limuzinnal indultunk tovább. Dzsozef egész úton kérdésekkel bombázott, ami természetesen mind a könyvvel voltak kapcsolatosak, én pedig csak igennel, s nemmel válaszoltam. Szerencsémre másfél óra múlva odaértünk a könyvtárhoz.
- Jónapot! - Köszönt ránk az épp ajtóban álló hölgy. Elsőlátásra szimpatikusnak tűnt, de tudtam, hogy ha kiakarok vele jönni, először kikell érdemelnem a megbecsülését.
- Önnek is. - Bólintottam, majd elfogadtam a hölgy kéznyújtását.
- Brigitte vagyok. - Mutatkozott be, s kicsit feszült lettem mert semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról.
- Én pedig Sora. - Próbáltam én is a közömbösség határát súrolni, ami egyébként nem esett a nehezemre, de ez most más volt.
- Segíthetek valamiben? - Tette fel a kérdést.
- Igen. Ennek a könyvnek - adtam a kezébe - szeretném megtudni a szerzőjét. - Figyelmesen bámultam mire valami válasz félét nyögött ki.
- Mindjárt utána nézünk. - Mondta majd a telefonhoz sétált.
- Szia Sylvia. Gyere át egy picit. - Telefonált át a szomszéd könyvesboltba. Pár percen belül megjelent Sylvia egy sötétbarna hajú kedves lány. Ő is kezet nyújtott nekem.
- Helló, Sylvia vagyok. - Mosolygott, majd én is bemutatkoztam. Brigitte arcát nézve, teljesen megváltozott, a szavai, az arc kifejezése, s a hozzá állása is teljesen más, a dolgokhoz.
~ Vajon milyen kapcsolat lehet a két lány között? Sylvia szemmel láthatóan 1-2 esetleg 3 évvel fiatalabb, anya-lánya kapcsolat kizárva, marad az, hogy barátnők, vagy testvérek. ~
- Nővér.. Akarom mondani Brigitte. - Javította ki magát a lány. - Lehet találtam valamit. - Hívta oda a nővérét.
~ Ezek szerint testvérek. De még most sem értem Brigitte miért változott meg egyik pillanatról a másika. Ennyire mások lennénk egy idegennel, s a szeretteinkkel szemben? Én még sosem láttam ilyet... Mire képes még a szeretet? ~ Merült fel bennem a kérdés, hiszen szemmel látható dolgokat tapasztaltam.
- Sora egy pillanatra gyere! - Szólt Sylvia, én pedig odaléptem a géphez, s az ujja vonalát követtem.
- Az író neve, Leon Oswald. - Mondta Brigitte.
- Köszönöm, de gondolom ő már nem él. - Jelentettem ki, cseppnyi készségek nélkül. Sylvia mélyen belemerült a monitorba, s szemével, keresgetni kezdett.
- De él, s nem is... Vagyis egyáltalán nem öreg, 26 éves. - Mosolygott Sylvia.
- Hát ez érdekes.- Alig halhatóan jelentettem ki.
~ 26 évesen ilyen könyvet ír... Nagyon nem szeretheti az embereket, de legalább van bennünk valami közös. ~
- Segíthetünk még valamiben? - Kérdezte Brigitte.
- Talán megtudnák mondani nekem hol lakik? - Tettem fel a kérdést.
- Sajnáljuk, de ez az információ nincs, nyilvántartva a számunkra. - Válaszolt Sylvia.
- Értem. - Mondtam majd elköszöntem.
- Viszlát. - Köszöntek a lányok is, majd Dzsozeffel kimentünk az ajtón, s a limuzinba ültünk.
- Mit gondolsz Soráról? - Tette fel a húgica a kérdést eljövetelünk után.
- Érdekes....

Folytatás köv.