Vadász és Zsákmány

Néptelen tengerpart. Késő éjjel van, még nincs turistaszezon. Ilyenkor csak ritkán járnak
errefelé. A víz szakadatlanul, monoton mormolással ostromolja a fövenypartot és a kissé
távolabb heverő sziklákat. A magával sodort kavicsokkal évezredek alatt apróra őrli a
kemény kőzetet. A Hold fénye kísérteties derengésbe vonja a tájat. A tenger hullámain
kívül nem látszik semmiféle mozgás. Az idő lassan telik. A Hold kerek képe elé néha
felhőket sodor a feltámadó szél. Ilyenkor az égi vándor nem nézheti, mi történik odalent.
Pedig most biztosan lenne mit... A tengerparton valami mozog. Két árny közelít egymás felé,
az egyik mit sem sejtőn, a másik nagyon is sokat tudón...

A hullámok csapkodásának és a szél zúgásának zajaiba hirtelen éles hang hasít bele. Egy
kétségbeesett, sikolyszerű ordítás. A homokon léptek csikordulnak. Tétován, tántorgó
bizonytalansággal futónak a léptei. Egy magányos kóborlóé, aki valamitől rettenetesen
megrémült. A hold fényében fürdő ezüstösen sárga fövenyen meglátszanak nyomai és még valami.
Sötéten csillanó folyadék, amit mohón beiszik a homok, de a sötétbordó nyomai ott maradnak.
Vérnyom. Itt-ott foltokban. A tántorgó léptek által feltúrt talaj mellett a rozsdaszínre
fakuló foltok jelzik a menekülő útját. A parttól kissé távolabb elterülő erdő felé irányulnak.
A biztonságosnak vélt sűrűség, a remélt menedék felé.
Ahogy a sebesült férfi eléri az első fákat, új erőre kapva rohan tovább. Erőt ad neki a hite,
hogy talán elrejtőzhet a sűrű növényzetben az üldözője elől. A fák közé csak néha jut be a
derengő holdfény. A rohanó arcába ágak csapódnak, néha szinte simogatva érintik, máskor
hirtelen, éles fájdalmat okoznak. Ha tüskés szederágak kerülnek útjába, azok pedig vörös,
hosszú sebeket húznak a bőrén, újabb vérző sérüléseket okozva...
A földön kúszó gyökereket kerülgetve, botladozva szalad tovább. Ereje egyre fogy. Néha
megpróbál hátratekintgetni, hogy lerázta-e üldözőjét. Nem lát semmit, de érzi a fenyegető
veszélyt. Fut hát tovább az életéért.
Előtte megritkulnak a fák. Apró, holdfény-sütötte tisztás van előtte.Megsebesítőjét nem látja,
ezért megkockáztatja, hogy a kis nyílt területen átvágjon, ezáltal még messzebb kerülhessen
halálos, iszonytató rémületet kiváltó követőjétől. Kiér a szabad területre, rogyadozó lábait
további erőfeszítésre késztetve.

Hátborzongató, éles kacagás visszhangzik a könyéken, a kiváltója gyorsan közeledik felé -
felülről. Megtorpan,a dermedt ijedtségtől kimeredő szemekkel tekint az alakra, aki - vesszőfutását
a levegőből vigyorogva figyelve - várta az alkalmas pillanatot a támadásra.
Száját újabb ordítás hagyja el, ami rekedt, gurgulázó hörgésbe csap át, majd lassan elhalkul,
ahogy üldözője elölről kitépi agyaraival a torka egy részét. Vére sugárban fröccsen. A férfi földre
rogy. Itt már nincs segítség, remény a számára. Homályosuló szemei még látják, ahogy a gyilkosa fölé
hajol, mosolyogva kivillantja éles, hosszú szemfogait, melyek újból beletépnek nyakába. Végső
pillanatai ezek, majd életének utolsó szikrája is kihuny.
A vámpírnő elégedetten táplálkozik. Hosszú, fekete - ezüst tincses haja csatakos áldozata vérétől.
Kéjesen nyalogatja száját, majd egy apró jelet érzékelve felkapja fejét. Összeszűkült jégkék szeme
kutatóan néz körbe, de a pillanatnyi gyanakvása szertefoszlik, akár a füst a szélben.

Nem veszi észre az imént érkezettet. A tisztás szélén álló hatalmas, öreg fa kényelmes ülést
biztosító, vastag ágára telepedett az árny, alakját a fa sűrű lombja eltakarja. Csak borostyánszínű
szemei csillannak fel néha, ahogy leendő áldozatát figyeli. Kissé felzaklatott, de nyugalmat
erőltet magára. Ilyenkor ez életbevágó.
Nem tudott időben érkezni, hogy a vérszívó áldozatát megmenthesse. Akkor jött, amikor a vámpírnő
élvezettel szürcsölte a még meleg, patakzó vért. A vámpír felkapta a fejét, valószínűleg valami
apróságot érzékelt, bár ő el tudja magát rejteni, idegessége miatt pillanatnyi zavar támadt erejében.
A bujkáló most úgy véli, itt az ideje felfednie magát, és véget vetni a vérszívó tobzódásának.
Nesztelenül, puhán leugrik az ágról a fa tövébe. Alakja a halvány fényben már felismerhetőbb.
Karcsú, kecses, gyors mozgású, pettyes bundájú ragadozó: leopárd...
A táplálkozó vámpír ismét felneszel, megfordulva szembenéz az épp ráugró párduc borostyánsárga
szemeivel, vicsorgó agyaraival... pont úgy, mint az imént az ő áldozata... Így lesz a vadászból
zsákmány...
A vérszopó szemeiben bénult döbbenet és a hirtelen felismerés rettegése. Nem tud semmit tenni, mert a
pettyes nagymacska már rá is ugrik, és lángoló karmait a százéves húsba vájja... A vámpírnő a karmok
és mancsok tüzes erejétől elevenen ég el, halálsikolya sokáig visszhangzik a fák között. Nem marad
utána, csak egy kis halom hamu. Lángolása közben az áldozatául esett férfi maradványai is
megsemmisülnek.

A pettyes bundás ragadozó megkönnyebbülten fújtat, majd egy hatalmas ugrással a levegőbe veti magát.
Pár perc elteltével egy bájos városka villanegyedében, az egyik tengerpart-menti ház zárt kertjében
ér földet. Átalakul emberi alakjára, és eltűnik a szép kis villában.