- Anthony? – néztem bele a zöld szemekbe.

- Miért sírtál? – érdeklődött kedvesen.

- Mondd csak, eljönnél velem randevúzni? – jöttem elő kérdésemmel, ami jelenleg nem igazán illett ide.

- Igen, de…. – egyezett bele vőlegényem és még mondani szeretett volna valamit, de azt már nem hagytam.

- Köszönöm. – öleltem át, mire jól meg is lepődött. Szokásom szerint persze most is a legrosszabb pillanatot sikerült kiválasztanom erre, mivel Sophieék éppen akkor tűntek fel.

- Bocsánatot kell kérned tőle. – rángatta magával testvérét a kishúg.

- Szerintem pedig nem kell. – állt meg Leon, mikor megpillantott minket.

- De hát ez….., az előbb még miattad sírt. – döbbent meg a húgocska.

- Nos úgy látom, talált valakit, aki megvigasztalja. – fordult vissza a báty.

- Ez is biztos csak egy félreértés, biztosan jó oka van rá, hogy…. – mentegetett volna osztálytársam.

- Hát persze, mindig csak félreértés. – kételkedett az idősebbik tesó.

- Leon de ugye nem fogsz találkozni Colieval? – aggódott a fehér hajú lány.

- Légy szíves ne avatkozz bele a magánügyeimbe, azzal randizok, akivel csak akarok. – szólt hűvösen testvéréhez.

- De mindent elrontasz. – akadékoskodott barátnőm.

- Szerintem ezen már nincs mit elrontani. – vette az irányt az udvar felé a báty, és mivel ehhez már Sophie sem tudott mit hozzáfűzni, csak hangtalanul követte testvérét. Anthony és én is a suliudvar felé tartottunk, mire mi kiértünk Sophieék már a szokásos helyünkön ücsörögtek, Colette társaságában.

- Gyertek, együnk együtt. – integetett nekünk a göndör hajú lány, aki most a szokásosnál közelebb húzódott Leonhoz. Hát mit mondjak, nem sok kedvem volt most bájcsevegni ezzel a kis kígyóval, meg az idősebb testvér társaságára sem vágytam, de barátnőm könyörgő szemmel nézett felém. Gondolom ő sem volt már úgy oda Ceolieért. Végül, kizárólag osztálytársnőm megmentése céljából, helyet foglaltunk mi is a padon, egy darabig szótlanul étkeztünk mikor aztán, a világoskék szemű lány megtörte a csendet.

- És mit csináltok hétvégén? – kíváncsiskodott a kiscsaj, bár szerintem őt egyáltalán nem az érdekelte, hogy mi hogyan töltjük a hétvégénket, csak el akart dicsekedni azzal, hogy ő bizony az idősebb tesóval fog randevúzni.

- Holnap a Paris Centre-be megyünk. – feleletem.

- Mentek, úgy érted te és Anthony? – döbbent le a hugica, mire én csak bólintással válaszoltam.

- Nahát, mi is éppen ott fogunk találkozni Leonnal, szervezhetnénk dupla randit. – lelkesült fel Colette. „Ez a kis dög most azt hiszi, hogy kifogott rajtam, de nem, Vivien Régis nem futamodik meg ilyen könnyen, ha duplarandit, akar akkor meg is kapja!” határoztam el magamban.

- Tőlem. – rántottam vállat.

- Micsoda? – rökönyödött meg az ezüsthajú srác, vélhetőleg azt hitte, hogy nem fogok belemenni a dologba.

- Talán van valami kifogásod ellene? – néztem a fiútestvérre.

- Nem, nincs. – köszörülte meg a torkát Leon.

- Rendben, akkor találkozzunk kilenckor a bejáratnál. – fixálta le az időpontot a babaarcú lányzó és ez volt a végszó mivel, becsöngettek, így órára kellett mennünk. Sophienak és nekem például történelem óránk következett, persze ez is unatkozással telt, mint az utána következő kettő. A tanítás végeztével a dráma terem előtt gyülekeztek az iskolai színdarab válogatására várakozók köztük a mi négyes csapatunk és Colette is. Az előző évhez képest most feltűnően sok lány megcsillogtatni tehetségüket, gondolom főként az motiválta őket, hogy Leon és Anthony is feliratkoztak a listára. A válogatás körülbelül negyed óra múlva elkezdődött, mindenkinek egy rövid részletet kellett felolvasnia a darabból, bár én sem vagyok valami nagy tehetség, de volt néhány borzalmas alakítás. Majdnem két óra telt el mire az összes jelentkezőt meghallgatták, ezután a zsűri vagyis a tanárok visszavonultak egy rövid időre, aztán Mrs. Reine lépett a színpadra.

- Figyelem, figyelem nos igen nehéz volt döntenünk, mivel mind nagyon ügyesek voltatok de végül is meg kellett keményítenünk a szívünket és döntöttünk. Tehát a szereposztás a következő, Rómeó szerepét Leon Oswald kapta, Júliáét Colette Vinciane, Júlia dadája Sophie Oswald lesz, Paris: Anthony Guénolé… - sorolta a neveket, nos szomorúan vettem tudomásul, hogy nekem itt bizony már nem terem babér.

- Hát hiába, úgy látszik nem vagyok elég tehetséges. – kámpicsorodtam el és már éppen indultam volna hazafelé, a többiekkel egyetemben, akiket nem választottak ki, amikor az irodalom tanár megállított.

- Vivien kedvesem várj, bár nem kaptál szerepet a darabban, de úgy gondoltuk nagyon tehetséges vagy és találtunk egy fontos feladatot számodra. – szólt utána az idős tanárnő.

- Igen? – pördültem meg.

- Hát persze, te leszel a súgó. – közölte velem Mrs. Reine.

- Ez... öhm.. hát ez nagyszerű. – próbáltam lelkesedést színlelni.

- Örülök, tehát akkor elvállalod, remek akkor már mindenki megvan. – nyugtázta az idős tanár majd, hirtelen eltűnt a tömegben.

- Várjunk csak, van választásom? – kaptam észbe.

- Már csak volt. – jegyezte meg Leon.

- Nagyszerű, magolhatom be az egész szövegkönyvet. – zsörtölődtem.

- Ugyan már, ne morogj örülj neki, hogy te is részt veszel a darabban, az rosszabb lett volna, ha egyáltalán nem kapsz szerepet. – próbált jobb kedvre deríteni Sophie.

- Mondja ezt az, aki normális szerepet kapott. – nyafogtam tovább, osztálytársnőm megint rákontrázott volna, de nem tehette mivel az egyik tanár elkezdte magyarázni a darabbal kapcsolatos dolgokat, a próbák időpontját és hasonló fontos információkat. Mielőtt szélnek eresztettek kaptunk egy-egy példányt a forgatókönyvből. Az iskola kapujában aztán ötös csapatunk is szétválni kényszerült, amit nem is bántam.

- Hát akkor, holnap a plázában, sziasztok. – búcsúzott lelkesen Colie.

- Szia. – integettem neki kelletlenül, na az utóbbi időben nem ő volt a szívem csücske.

- Öhm…Viv beszélhetnénk egy kicsit? – rángatott magával barátnőm pár méterrel arrébb, miután a göndör hajú csaj látótávolságon kívülre ért.

- Mi van? – néztem a kisebbik testvérre.

- Ezt én is kérdezhetném, mi a fene van veled? Mi ez a duplarandi izé, azzal a kis libával meg bátyámmal?! – fakadt ki a hugica.

- Hidd el én sem vagyok túl lelkes Colette ötletétől, de mégis mit mondhattam volna neki? – kérdeztem vissza.

- Hát mondjuk azt, hogy menjen a francba, és hogy szálljon le Leonról! – dühöngött a fehér hajú lány.

- Ezt te is megmondhattad volna neki, egyébként meg nem akarom elrontani a drága bátyuskád boldogságát, mert úgy látszik nagyon is jól elvan ezzel a kis csitrivel. – mérgelődtem.

- Ez nem igaz… ő csak… - magyarázkodott volna a kishúg.

- Sophie gyere, induljunk már! – sürgette tesóját a szürke szemű fiú és hogy szavainak nyomatékot adjon tett is néhány lépést.

- Nah jó most megyek, de kérlek gondold át ezt a randi dolgot mégegyszer. – köszönt el barátnőm és az idősebb testvér után iramodott. Ezek után Anttel együtt beszálltunk a suli előtt már körülbelül negyed órája várakozó limuzinba, majd a járgány elkezdett gurulni hazafelé.

- Figyelj, ha meggondoltad magad a délelőtti dologgal kapcsolatban, akkor csak szólj nyugodtan. – hozakodott elő a témával vőlegényem.

- Nem, nem gondoltam meg magam, holnap el fogunk menni randizni és kész. – jelentettem ki.

- De…. – akadékoskodott volna tovább a zöld szemű srác.

- Hacsak te meg nem gondoltad magad. – vágtam közbe.

- Nem, dehogy, csak nem lesz ez a helyzet neked kellemetlen? – puhatolódzott jövendőbelim.

- Miért lenne? Talán Leon miatt, mert ha erre céloztál, akkor elárulom, hogy engem nem fog érdekelni, hogy ő ott van-e vagy sem. – szögeztem le.

- Még ha tudom is, hogy ezt csak azért mondod mert dühös vagy rá, akkor is jól esik. – mosolyodott el Anthony. Nos ehhez már tényleg nem tudtam mit hozzáfűzni, ha ellenkeztem volna, akkor azt úgyse hitte volna el, helyeselni pedig eszem ágában sem volt, szóval ezután csak csendesen haladtunk a házunk felé.

folyt. köv.