A sors keze


Az előadás után- mikor végre átjutottak az újságírók tömegén- Leon félrehúzta Sorát. A tekintete már komoly volt és határozott.
- Figyelj, Sora! Te miért nem tudsz engem komolyan venni?
- Talán azért, mert te sem vagy komoly.
- Ezt gondolod?
- I...igen.
Leon átölelte a derekát és megcsókolta.
- Pedig a szándékaim nagyon is komolyak.
Sorának már a lába is remegett, és csak attól félt, hogy mi lesz, ha Leon elengedi.
- Én még csak tizenhét vagyok. Nem lehetek a feleséged. Még szeretnék... Élni és... Szórakozni...
- Mondtam én, hogy mikor akarlak elvenni?
- Nem...
- Amikor te készen állsz rá. Egyébként teljesen őrült vagy.
- Miért?
- Ki mertél állni mindenki elé egy szál semmiben?!
- Csak te láttad. Senki más.
- Honnan tudod?
- Előre el volt tervezve. Téged valami más zavar, ugye?
- Nem erről van szó.
- Most jut eszembe! Honnan volt neked annyi pénzed, hogy ezt a méregdrága nyakláncot megvedd?
- Azt majd esetleg akkor fogod megtudni, amikor hozzámjössz.
- Ennyire szeretnéd?
- Mindennél jobban.
- Nem ismerek rád. Te sose voltál ilyen érzelgős.
- Most sem vagyok az! Csak...
Gyorsan elfordult, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie.
- Valld csak be, hogy mennyire szeretsz engem!
- Nem nyilvánvaló?
Szembefordult vele. A tekintete szinte szikrázott.
- Nem kell ennyire felhúznod magad.
- Annyira gyerekes vagy, hogy az már idegesítő.
- Épp azért szeretsz, nem?
- De igen.
Még ott, helyben egymásnak estek. Már épp indulni készültek Leon lakására, amikor összetalálkoztak Kennel. Szegény fiút az ájulás kerülgette, amikor meglátta a boldogan csókolózó párt. Sora más esetben megpróbált volna valamiféle magyarázatot adni, de most túlságosan el volt foglalva Leonnal.


Az egész éjszakát azzal töltötték, hogy minél többet nyújthassanak a másiknak. Végül mosolyogva aludtak el, és újra végigélték a nagy sikert, amit először a közönségnél, utána amit egymás között arattak. Nem is gondoltak arra, hogy az életük a következő héttől teljes mértékben meg fog változni.

A Rózsaszirmok minden este tökéletesre sikerült. De egyik előadás után már folyamatosan egymást érték a bonyodalmak. Az egész azzal kezdődött, hogy Sorának percenként hangulatingadozásai voltak, és mindenkit lehordott a sárga földig. Ebben az volt a legérdekesebb, hogy ez a fajta viselkedés tőle mindig is távol állt. Következő nap majdnem le kellett fújni az előadást, mert annyira elkezdett szédülni, hogy kétpercenként összeesett. Szerencsére még épp időben jobban lett. Kallos sokkal kedvesebb volt vele, mint általában (bár ezt a lány a történtek után nem sokra tudta értékelni), viszont Leonra gyakran gyilkos pillantásokat vetett. Volt egy új hír is: Shara gyereket várt. Mindenki gratulált neki, persze Kallos ettől még mogorvább lett, mint eddig. A színpad dívája már sokkal kevesebb szerepet kapott, pedig csak énekelnie kellett volna. Kallos még ennyit sem engedett neki.
Egyik előadás után Sora összeesett. Mindenki kétségbe volt esve, de végül úgy gondolták, biztosan csak túlhajszolta magát. Mikor már a láz és az émelygés is beállt Sora különös tüneteinek sorába, Leon felhívta Kate-t, hogy vizsgálja ki.
Pár nappal ezután a szerelmes pár együtt ment be a kórházba. Leon egy fél órát idegeskedett rajta, hogy vajon nem-e súlyos a probléma (persze ezt Sorának nem mutatta ki). Mikor végre sorra kerültek, egymás kezét megszorítva mentek be a leletekért.
Bent a doktornő szívélyes mosollyal köszöntötte őket. Aztán mivel látta, hogy nagyon idegesek, úgy döntött, hogy nem fogja sokáig húzni az időt.. Minden kertelés nélkül közölte velük, hogy gyerekük lesz. Először meg sem bírtak szólalni, de Leon valahogy csak összeszedte magát, és megbeszélte az orvossal, hogy mi a teendő.
A kórterem ajtaja előtt Sorából kitört minden. Hangos sírásba kezdett, és öntudatlanul csapkodott maga körül.
- Nem akarom! Leon! Nem!
Leon már a szíve mélyén régóta sejtette, hogy ez a helyzet. Most, a vége felé már csak titokban reménykedni mert benne, hogy erről van szó, és nem valami komoly betegségről. Szeretetteljesen átölelte szerelmét.
- Nyugodj meg... Nem lesz semmi baj.
- Hogy... mondhatsz ilyet...? Még csak... tizenhét vagyok! Mit fogok... így csinálni...?
- Majd megoldjuk. Mint eddig mindent.
- Ez más... ezt nem lehet...
Most még hangosabban kezdett zokogni. Leon megelégelte.
- Szedd már össze magad! Mi lett azzal a Sorával, akibe beleszerettem? Ő soha nem adta fel, és mindig rátalált a megoldásra.
- De ez most más!
- Nem más! Itt vagyok veled, és próbálok segíteni. Ez neked semmi?
- Nem, de... A szüleim... mit mondok majd nekik?
- Az igazat. Hogy nemsokára unokájuk lesz.
Sora erőltetetten elmosolyodott.
- Mihez kezdenék nélküled...
- A válasz egyszerű...
Szorosan ölelték egymást. Tudták, hogy ezt is át fogják vészelni együtt. Most már hárman.




Este, előadás után Sora felhívta a szüleit, és elmondta a nagy hírt. Először azt hitték, csak viccel, de miután rájöttek, hogy nagyon is komoly, ráparancsoltak, hogy amint tud, menjen haza. Sora megtudhatta, hogy a kis Yume már egész szavakat ki tud mondani, és már nehezen, de járkál is. Észrevette, hogy már rég telefonált haza, és azóta igencsak sokminden történt.


Két nappal az utolsó előadás után felültek a repülőre Leonnal, és Japánba utaztak. Sokat voltak mostanában együtt, legtöbbször a jövőt tervezgették. A sorsuk megpecsételődött. Most már semmiképp sem kerülhették el a végzetet, és ez így volt rendjén.