- Nem igazán érdekel a végeredmény. – húztam el a csíkot. Otthon csak magamra zártam a szobám ajtaját és elmélkedtem, nem igazán értettem mi van velem. „Miért érzem ilyen hülyén magam? Csak nem féltékeny vagyok Leonra? Nem, nem az nem lehet meg amúgy is ő egyáltalán nem bírja az ilyen Colette féle kiscsajokat. De mi van, ha ez a kis fruska valahogy mégis az ujja köré csavarja? Most hogy egy kicsit össze is vesztünk, nem lenne nehéz dolga, végül is Leon is csak férfiból van. Mit tegyek? Lehet hogy most is éppen enyelegnek…” láttam rémeket, végül nem bírtam magammal és tárcsáztam a testvérek számát. Kicsöngött, közben végig azon gondolkoztam, hogy mit mondok, ha az idősebb testvér veszi fel.

- Tessék, Oswald lakás. – hallatszott barátnőm kellemes hangja.

- Szia, Viv vagyok. – szóltam bele én is a kagylóba, és egy kicsit megnyugodtam, aztán megint járni kezdett az agyam „Nem Leon vette fel, lehet hogy nincs is otthon, lehet hogy most is éppen azzal a kis libával hetyeg valahol.” aggódtam.

- Képzeld megnyertük a meccset, nem sokon múlott de sikerült, igazán klasszak voltak a srácok, kár hogy nem maradtál… - csacsogta osztálytársam.

- Leon otthon van? – szakítottam félbe a lelkes beszámolót.

- Igen, azt hiszem a szobájában van. Szeretnél vele beszélni? – kérdezte a húgocska.

- Nem, nem csak… - tiltakoztam.

- Aha, persze, mindjárt szólok neki, hogy keresed. – incselkedett osztálytársam.

- NE, NE MONDJ SEMMIT!!!! – kiabáltam a készülékbe.

- Jó, jó csak ne kiabálj, mert megsüketülök. – sóhajtotta a fehér hajú lény.

- Sophie….ö szeretnék kérdezni valamit… - dadogtam.

- Kérdezz csak nyugodtan. – várta kérdésemet a kisebbik tesó.

- Szóval izé, hát….öhm Leon egyedül van? – böktem ki végre.

- Hát persze miért kivel lenne? Várjunk csak, te féltékeny vagy… ezt nem hiszem el VIVIEN RÉGIS FÉLTÉKENY AZ ÉN BÁTYÁMRA!!! – kiáltozta ki.

- Nem igaz én nem, ez hülyeség….. na mindegy, szia. – csaptam le a telefonkagylót, mert semmi jó kifogást nem tudtam találni. A nap további részében azon morfondíroztam, hogy a kishúg vajon elpletykálta-e testvérének a telefonbeszélgetésünket. Ahogy sorra vettem eddigi tetteit annak érdekében, hogy összehozzon minket, nos ez már igazán csak egy apróságnak számított. Estig sem tudtam eldönteni, hogy vajon mi vár rám a következő napon így inkább ágyba bújtam és elmerültem az álmok világába. Másnap reggel jött a szokásos készülődés a suliba, aztán Anthonyval együtt szálltunk be a kocsiba, ami elfuvarozott minket úti célunkhoz.  A testvérek már a kapuban vártak ránk.

- Sziasztok. – köszöntünk egyszerre.

- Hello. – köszöntött minket jó kedvűen a húgocska.

- Jó reggelt. – vigyorgott önelégülten Leon persze ebből, azonnal rájöttem, hogy tud a tegnapi kis telefonos csevelyről.

- Gyere Sophie, beszélnünk kell! – rángattam magammal osztálytársamat.

- Mi az? – értetlenkedett a fehér hajú lány.

- Ezt én is kérdezhetném, te képes voltál elmondani a bátyádnak, hogy miről cseverésztünk tegnap?!!! – vontam kérdőre.

- Nem, esküszöm egy szót sem szóltam, bár egy kicsit hangosan mondtam azt, hogy féltékeny vagy rá, szóval lehet, hogy meghallotta. – mentegetőzött barátnőm.

- DE ÉN NEM VAGYOK FÉLTÉKENY LEONRA!!! – ordítoztam, erre minden tekintet ránk szegeződött.

- Öhm….izé csak nem kaptam meg a reggeli kávémat és egy kicsit ingerült vagyok. – magyarázkodtam az engem bámuló diákseregnek. Szerencsére becsengettek és mindenki ment a dolgára. Az első óránk irodalom volt, nem történt rajta semmi érdekes csak Mrs. Reine áradozott arról, hogy mennyire boldog, hogy a mi osztályunkból is jelentkeztek az iskolai színdarabban való szereplésre. Ezzel persze rám meg Sophiera célzott, bár szerettem, ha dicsértek, de ez már nekem is sok volt, alig vártam, hogy megszólaljon a kicsöngő. Szegény barátnőmet még ott tartotta egy darabig a tanárnő, valami „izgalmas” olvasmányt ajánlgatott neki, tehát egyedül kellett bóklásznom a folyosón. Nem sokáig maradtam magányos, mivel egyszer csak feltűnt mellettem Leon.

- Szóval féltékeny vagy rám. – állapította meg a fiútesó.

- Nem, nem vagyok. Egyáltalán honnan veszed ezt a baromságot? – kérdeztem vissza.

- Hallottam. – vetette oda az ezüsthajú.

- Hát akkor rosszul, hallottad. – akadékoskodtam.

- Nem hiszem, a húgom úgy kiabált tegnap a telefonba, hogy a fél kerületet felrázta vele. – közölte teljes nyugalommal.

- Akkor sem igaz, Sophie téved, engem egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinálsz. – próbáltam hűvös maradni.

- Tehát akkor az sem fog zavarni, ha elmegyek Colettel kávézni. – feltételezte.

- Micsoda? – döbbentem le.

- Szóval mégiscsak érdekel, hogy mi van velem. – mosolyodott el.

- Nem, egyáltalán nem, mondtam már, hogy azt csinálsz, amit akarsz. – durcáztam be.

- Értem, de ha esetleg mégis zavarna, akkor csak meg kell kérned rá, hogy nem menjek. – ecsetelte.

- Nem fogok könyörögni neked. – dühöngtem.

- Nem, azt kértem, de mindegy. – hagyott végül faképnél Leon.

- Tudd meg, ha te elmész azzal a kis csitrivel, akkor én is randizni fogok Anthonyval! – szóltam utána, mire hirtelen megtorpant, de nem fordult vissza. Az elkövetkezendő tanórákon végig az járt a fejemben, hogy a drága kis Colie miként próbál majd rámászni az én Leonomra. Mit az én Leonomra, hiszen már nem is az én Leonom, csak simán Leon. Oszálytársnőmnek persze egyből feltűnt, hogy a szokásosnál is bambább vagyok és amint elérkezett a szünet egyből faggatni kezdett.

- Mi van veled? – érdeklődött a kishúg.

- Semmi, csak szakítottam a bátyáddal. – feleltem búskomoran.

- Már megint, ilyen nincs folyton összekaptok. Egyébként nem kell aggódnod, ahogy titeket ismerlek, nem sokára megint egymás karjaiban fogtok kikötni. – nyugtatgatott a fehér hajú lány.

- Randizni fog Colettel. – motyogtam és közben ereszkedett szemeimre.

- Ez hülyeség, ő nem szereti az ilyen kis álszenteket, sose kezdene egy ilyen megjátszós libával. – magyarázta barátnőm.

- De igen, ő mondta, hogy találkozni fognak. – szipogtam.

- Még csak az kéne, ne aggódj, majd én beszélek a fejével. – viharzott el a lánytestvér.

- Sophie várj ez nem egészen ilyen egyszerű..... – figyelmeztettem volna, de már rég a folyosó végén járt. Én teljesen magamba roskadva nézem a padlót és dőltem neki az egyik falnak, nem igazán érdekelt hogy iskolatársaim elég furán néznek rám.

- Vivien, jól vagy? – szólongatott egy ismerős hang.

- Mi? – tekintettem fel könnyes szemmel.

- Hé, mi baj? – törölte ki szememből a könnycseppeket Ant.

- Anthony? – néztem bele a zöld szemekbe.

folyt. köv