|
Középiskolai évek
2007.09.12. 08:53
- Hmm…Colette. – húztam össze a szemeimet.
- Tudhatnád, hogy itt gyorsan terjednek a hírek. – fűzte hozzá a báty.
- Jah tényleg, egy hülye kis csitri félreért valamit és egy óra múlva már az egész suli erről pletykál. – morgolódtam.
- Szóval nem igaz? – kérdezett rá végül a fivér.
- Miért szerinted igaznak kéne lennie? – feleltem kérdéssel és felpattantam a helyemről, úgy látszik ez most sem volt a legjobb választás, mert ismét megrogytak a lábaim és majdnem el is estem.
- Vigyázz…. – kapta el ismét derekamat Anthony, Leonnak nyílván ekkor esett le hogy mit is láthatott a göndör hajú lány, hiszen, most is éppen úgy néztünk ki Anttel, mint akik ölelkeznek.
- Köszi, de most már megy egyedül is. – bontakoztam ki a zöld szemű srác karjaiból.
- Rendben. – szólalt meg a fiútesó, majd elindult a termek felé.
- Csak ennyi? Nem gondolod, hogy bocsánatok kéne kérned, amiért ilyesmit feltételeztél rólam? – kiabáltam utána, persze ő jó szokása szerint rá se bagózott. Vőlegényem segítségével valahogyan bebotorkáltam az osztályterembe és végigültem három órát, a szüneteket is bent töltöttem, Sophie pedig aggódva figyelt engem. Az ebédszünetre már muszáj volt kimennem az udvarra, mivel a teremben nem lehet kajálni, szerencsére a lábam addigra sokkal jobban lett, így egyedül is ki tudtam vánszorogni, bár némileg lassabban, ment mint általában. Étkezés közben aztán vidáman odalépkedett hozzánk a „kis spicli”, nah ettől meg aztán én nem lettem túl vidám.
- Sziasztok. – köszönt lelkesen.
- Talán kérdezhetnél, mielőtt jár a szád. – támadtam le egyből.
- Bocsánat én csak megijedtem és szóval mivel ti jegyesek vagytok, én azt hittem hogy….. De ígérem most már előbb inkább kérdezek, tehát mikor lesz az esküvőtök? – mentegetőzött és tette fel angyalian, nem kívánt kérdését „Ilyen ez ki akar engem készíteni, különben is honnan tud ez a jegyességről? Jah persze el is felejtettem a suli szuperfejlett pletykahálózatát.” válaszoltam meg magamban kérdésemet.
- Tudod mit inkább egyáltalán, meg se szólalj. – vetettem oda válasz helyett.
- Viv, már lassan kezdesz te is olyan lenni, mint Leon. – rivallt rám a húgocska.
- Hát inkább hasonlítok rá, minthogy egy behízelgő kis spion legyek, aki ha rajtakapják csak édesen megrebegteti a szempilláit. – háborodtam fel.
- Ugyan már, biztos nem akart semmi rosszat. – védte a lánytestvér ez elsőst.
- Jah, persze, Hasfelmetsző Jack se akart rosszat, meg a Texasi Láncfűrészes se, csak érdekelte őket az anatómia. – piszkálódtam.
- Vivien, elég! – emelte fel a hangját Sophie, nah erre aztán nem számítottam, hogy pont ő és pont velem szemben.
- Úgy látom, jobb, ha ma egyedül ebédelek, legalább jut hely a kis dögnek. – szedtem a sátorfámat, majd elvonultam.
- Nem mész utána? – nézett Ant vetélytársára.
- Minek? A te menyasszonyod nem? – felelt kérdésre kérdéssel osztálytársa.
- Igen. – állt fel jegyesem és arrafelé sétált, amerre engem látott eltűnni. Jó szokásom szerint ismét a tetőn kötöttem ki, nem tudom miért, de ez volt az iskola legnyugisabb helye.
- Hát te? – néztem kíváncsian az érkezőre.
- Hé, a menyasszonyom vagy, meg kell védelmeznem téged és fel kell hogy vidítsalak, ha szomorú vagy. – ült le mellém.
- Kell? – döbbentem meg.
- Na jó, nem kell, csak akarom. – felelte kicsit halkabban.
- Akarod? – néztem mélyen a szemébe.
- Igen, akarom, nagyon akarom. – hajolt közelebb hozzám és hüvelykujjával végigsimított ajkaimon.
- Akkor tedd meg. – suttogtam a szájába, mire ő felbátorodott, már majdnem megcsókolt mikor egy kérdés villámként hasított elmémbe „Mit csinálsz?” talán a lelkiismeretem volt vagy valami más, nem tudom, de szerencsére megakadályozott abban, amit tenni készültem.
- Sajnálom én nem is tudom, hogy mi ütött belém csak…. – hátráltam.
- Nem ez az én hibám, túlságosan türelmetlen vagyok. – sóhajtott Ant. „Méghogy ő türelmetlen, akkor Leon micsoda?” futott át az agyamon.
- Nahát, hogy most is milyen jól elbeszélgettek. – hallottunk egy hűvös hangot, és csak most figyeltünk fel gazdájára, az idősebb testvér volt az, és hogy mióta állhatott, ott arról fogalmam sincs, de nem is mertem megkérdezni.
- Leon… - suttogtam, csodálom, hogy nem látszott a leheletem, olyan fagyosnak éreztem a légkört.
- Gyere. – cipelt magával az ezüsthajú srác, nem sokára egy takarító szekrényben kötöttünk ki.
- Minek rángattál ide? – néztem körül a szűk helységben, ahol épp, hogy csak elfértünk.
- Fejezd be a játszadozást végre, döntsd el hogy mit akarsz, ha velem akarsz lenni, akkor legyél csak velem és másra rá se nézz. – hadarta a báty.
- Mi? – bámultam rá értetlenül.
- De, ha neked ez nem megfelelő akkor legjobb lesz, ha szakítunk. – fejezte be mondanivalóját, én meg hirtelen fel sem fogtam a szavait.
- Hogy? – kérdeztem vissza, valahogy nem jutottak el teljesen az agyamig mondatai.
- Gondolkozz el ezen. – hagyott egyedül az idősebb testvér, még vagy fél percig álldogáltam ott, mire felfogtam az előbbieket, aztán megint csengettek én pedig bevonszoltam magam az osztálytermünkbe. A hátralévő tanítási időben csak néztem magam elé, mint valami zombi, nem is hallottam, amit a tanítók magyaráztak, de ha hallottam volna se érdekelt volna, túlságosan lekötöttek Leonnal kapcsolatos eszmefuttatásaim. Az órák végeztével éppen kifelé tartottam a suliból, amikor Sophie megállított.
- Várj Viv, kérlek ne haragudj azért mert ebédnél úgy kiakadtam, talán igazad volt, végül is azt a csajt alig ismerem te meg már jó ideje a barátnőm vagy, szóval sajnálom. – kért bocsánatot a hugica.
- Rendben van, nem haragszom. – mosolyogtam rá.
- Oké akkor induljunk a meccsre… - rángatott magával osztálytársam.
- Hová? – meresztettem rá nagy szemeket.
- Hát a fiúk kosármeccsére. – világosított fel a fehér hajú lány.
- Az ma lesz? – képedtem el.
- Igen és ha nem sietünk elfoglalják a helyünket. - vonszolt a tornacsarnokba a kishúg, hát a helyünket nem foglalták el, talán örülnöm kellett volna ennek, de nem voltam túl lelkes. És ez az érzés csak erősödött bennem, mikor Colette letelepedett mellénk.
- Hát nem nagyszerű, végre megint láthatjuk játszani a csapatot. – csicseregte a göndör leányzó.
- De, csodás majd ki ugrok a bőrömből. – zsörtölődtem, Colie már éppen reagálni készült valamit mikor bejöttek a hajrálányok és elkezdtek ugrabugrálni.
- Milyen jók, bárcsak én is ott lehetnék közöttük. – ábrándozott a világoskék szemű lány.
- Illenél is oda, az értelmi képességeid alapján. – piszkálódtam, ez után végre csendben maradt. Kis idő elteltével a csapatok is bevonultak és megkezdődött a játék, szokás szerint nem igazán kötött le a dolog, főleg mert mi vezettünk már jó pár ponttal, aztán szünet következett, személy szerint én ennek örültem a legjobban. A szokásoktól eltérően a csapat tagjai ezúttal nem az öltözőben pihentek, hanem a büfénél, a „földi halandók” között. Természetesen Colie egyből odarohant a csapatkapitányhoz.
- Tessék, biztosan szomjas vagy. – nyújtott át a sztárkosarasnak egy üveg, hideg ásványvizet, mire az szó nélkül elvette és belekortyolt.
- Neked volt igazad, ez a kiscsaj tényleg ráakaszkodott a bátyámra. – mutatott feléjük a lánytestvér.
- Aha. – bólogattam.
- Nem teszel semmit? – kíváncsiskodott Sophie.
- Dehogynem, haza megyek. – vettem a kijárat felé az irányt.
- Mi? Nem mehetsz, még nincs is vége a meccsnek. – akadékoskodott a fiatalabbik tesó.
- Nem igazán érdekel a végeredmény. – húztam el a csíkot.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
