|
Középiskolai évek
2007.09.11. 11:27
- Hát….ö…. – haboztam és közben bizonytalanul jövendőbelim felé néztem, nem látszott rajta, hogy nagyon ellenezné, így már majdnem beleegyezetem, csakhogy Leon megszólalt.
- Mi van most már engedélyt is kérsz tőle? Gyere már! – sürgetett a báty, nah ezt nem kellet volna. „Mégis mit képzel ez magáról, hogy csak csettint egyet és én azon nyomban az hanyatt vágom magam neki? Hát nem!!!!” kaptam fel a vizet.
- Kösz, nem. – vágódtam be a kocsiba és durcásan becsaptam az ajtót.
- Induljunk már! – mordultam rá a sofőrre, Anthony jobbnak látta, ha meg sem szólal. Egész délután morcos voltam, sőt még este is, aztán csak elnyomott az álom. A következő nap reggelén később keltem, így jegyesemmel együtt fuvaroztattam be magam az iskolába. Éppen hogy beértünk a csengőre, igazából én húztam az időt otthon, mert nem akartam a testvérekkel összefutni reggel. Jah igen futás, ismét tesi órával kezdtünk, persze ismét én ismét csak a büntetőköreimet róttam az udvaron, hát igen ez a sorsa annak, akit nem szívlel a tesi tanár. Fent a harmadikon megint csak Leonéknak volt órájuk és valahogyan éreztem, hogy már megint engem bámul, nah akkor lett elegem a dologból.
- Nem fejeznéd be, tudod így is elég szívás, hogy itt kell rohangásznom, erre te még ki is röhögsz, ha olyan nagyfiú vagy akkor gyere le és futkározz te itt! – kiabáltam felfelé mikor már miden türelmemet elvesztettem.
- Régis mit képzelsz? – ordított rám a tesitanár, mire én úgy meglepődtem, hogy összeakadtak a lábaim és egy hatalmasat zakóztam. Mindezt az égész végzős osztály figyelemmel kísérte, beleértve Anthonyt és Leont is. Ant felpattant helyéről és szó nélkül kiviharzott a teremből.
- Hé, nem szaladhatsz csak úgy ki az óráról!- szólt az éppen őket tanító tanár.
- Utána megyek. – jelentette ki a fiútestvér és ő is elhagyta az osztálytermet. Közben én meg éreztem, hogy a két térdem és a tenyerem iszonyatosan fáj, meg a könyököm is, de annyira, hogy még a könnyem is kicsordult, pedig ritkán szoktam sírni.
- Jól vagy? – rohant oda hozzám vőlegényem, ami azt illeti elég gyors volt.
- Auu….- csak egy nyöszörgés volt a válaszom.
- Ne játszd itt a hadirokkantat Régis, azonnal állj fel, most nem intézed el hogy lóghass az órámról!!! – üvöltözött a tornatanár.
- Maga nem látta, hogy mekkorát esett? Különben is, nem beszélhet így egyik diákjával sem, főleg nem az én menyasszonyommal. – villantak meg dühösen Anthony szemei, aztán ölebvett és elcipelt az orvosi szobáig, mindenki döbbenten nézett utánunk egyrészt a hallottak miatt, másrészt pedig azért, végre valaki szembe, mert szállni az edzőbával. „Nah csodás, most már mindenki megtudta, hogy milyen kapcsolatban is állok Anttel, aki pedig netán nem hallotta volna meg, az a suli pletykafészkeinek köszönhetően, hamarosan informálódik az eseményekről.” mire gondolatmenetem végére jutottam, már be is értünk az orvosiba, ott Anthony óvatosan letett az egyik ágyra, persze az doki most sem volt sehol.
- Hmm elég csúnyának látszik… - méregette Ant sérüléseimet.
- És ha még éreznéd is, mennyire fáj. – panaszkodtam, mire ő nem szólt semmit csak kötszereket bányászott elő meg némi fertőtlenítőt, tudtam, hogy most jön a legrosszabb része.
- Ez most csípni fog. – figyelmeztetett, majd elkezdte tisztogatni a térdemen lévő sebet egy fertőtlenítővel átitatott gézlappal, iszonyatosan fájt, de meg sem szólaltam csak összeszorítottam a fogaimat, mikor végzett a többivel is megcsinálta ugyanezt, és mindegyikre kötést helyezett. Nah igen úgy látszik rajtam kívül mindenki figyelt biosz órán.
- Sajnálom, tudom hogy nagyon fájt….. – nézett rám bűnbánóan dolga végeztével és kitörölte a szemembe gyűlt könnycseppeket.
- Milyen meghitt pillanat, bocs hogy megzavarlak titeket, de a tanár keres. – intézte szavait ápolómhoz az ajtóban álldogáló Leon.
- Veled mi lesz? – fordult felém a zöld szemű.
- Megleszek, köszi. – mosolyodtam el.
- Majd én figyelek rá. – szögezte le az idősebb testvér.
- Rendben. – bólintott Anthony, majd elhagyta a helységet.
- Mi volt ez? – meredt rám az ezüsthajú, hangjából csak úgy áradt a féltékenység.
- Csak segített nekem, ellentétben veled, aki miatt elestem. – válaszoltam durcásan.
- Nem miattam estél el, hanem azért mert képtelen vagy a lábad elé nézni. – cáfolta meg állításom gúnyosan.
- Ha így gondolod, akkor minek vagy egyáltalán itt, nincs is szükség rád. – támadtam neki.
- Igen azt az előbb nagyon jól láttam, na szia. – vágta be maga mögött az ajtót dühösen.
- Idióta! – kiabáltam még utána. Nem tudom, hogy hallotta-e de nem volt túl jó kedvű mikor végigcsörtetett a folyosón, a terem előtt még összefutott vetélytársával, aki éppen arra készült hogy visszatérjen az órára.
- Menj vissza, téged akar. – vetette oda osztálytársának, majd benyitott a tanterembe és belépett, majd az ajtót becsukta maga után. Anthony egy darabig megdöbbenten álldogált, majd a betegszoba felé vette az irányt.
- Hagyj békén, hülye bunkó! – vágtam egy párnát az éppen nyíló ajtó felé.
- Ne haragudj, nem akarlak zavarni csak gondoltam mégis jobb, ha nem egyedül unod magad itt halálra. – jött be a helységbe Ant.
- Oh, nem rád számítottam. – mosolyodtam el.
- Akkor nem rám haragszol, ennyire. – következtette ki vőlegényem, majd leült mellém.
- Nem, ez Leon miatt van, olyan hülyén viselkedik. – sóhajtottam.
- Csak féltékeny. – világosított fel Anthony.
- Huh féltékeny mi? Persze pont ő a suli bálványa, akit minden lány körbeugrál, jah majd pont ő lesz féltékeny rám, baromság! – kételkedtem.
- Nem számít hányan vannak oda érted, ha aki neked kell az más karjaiban van. – magyarázta.
- Hű de bölcs lettél hirtelen. – gúnyolódtam.
- Tapasztalat, asszem’ jobb, ha most megyek. – indult neki.
- Várj, nem úgy gondoltam, bocs. – pattantam fel én is a helyemről, ami nem bizonyult túl jó ötletnek, mivel lábaimba belenyilallt a fájdalom és bizonyára el is estem volna, ha a zöld szemű srác nem fordul még idejében hátra és kap el. Ez elég kínos helyzetet idézett elő, mivel egy kívülálló úgy láthatta volna, hogy éppen ölelkezünk. És pechemre nem csak láthatta volna, hanem látta is, méghozzá nem is akárki, már csak a távolodó léptek zaját hallottam és azt hiszem talán Colette sziluettjét láttam eltűnni, hirtelen nem tudtam hogy mi dolga akadhatott ott, aztán rájöttem, hogy már szünet van.
- Nah ilyen az én formám, azt hiszem ezzel megdöntöttem az „Akit a legtöbbször láttak meg hülye helyzetben” guinness rekordot. – méltatlankodtam, majd visszaültem az ágyra. Eközben a göndör hajú lányzó a folyosón loholt és naná, hogy pont az idősebb testvérbe ütközött bele megint.
- Mondtam már, hogy figyelj oda jobban. – mordult rá az ezüsthajú srác.
- Bocsánat én csak….csak – magyarázkodott volna Colie.
- Mi van? – türelmetlenkedett a fiútestvér.
- Hát izé….a….az….orvosiban. – dadogta a kékszemű lány.
- Jó hogy említed, Viv ott van még? – szegezte neki kérdését a báty.
- I….igen csak most nem kéne odamenned, mert szóval….elfoglalt. – hebegte ismét Colette.
- És ugyan mivel? – vált egyre idegesebbé a szürke szemű srác, nem szerette volna itt vesztegetni az idejét.
- Anthonyval. – vágta rá a kiscsaj, majd egyből el is iszkolt, mire Leon vérnyomása az egekbe szökött és mérgesen lépkedett a betegszoba felé.
- Ti meg mit csináltok? – nyitott be dühösen az idősebb tesó.
- Amint látod, beszélgetünk. Miért szerinted mit kéne csinálnunk? – kérdeztem vissza szemtelenkedve.
- Ahha és gondolom az előbb is csak beszélgettetek… - célozgatott az ezüsthajú.
- Hmm…Colette. – húztam össze a szemeimet.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
