|
Középiskolai évek
2007.09.11. 11:25
- Annak ellenére, hogy most egy házban kell laknia veled, ő még mindig az én barátnőm. Nah további jó utat. – vetette oda, majd végleg elhagyta a járművet. A kocsi tovább indult én pedig meglepetten bámultam utána, aztán kezdett kínos lenni a csend.
- Hát…öhm…..izé…. – próbáltam valami értelmeset kinyögni, nos nem sikerült. Pedig úgy éreztem, azért illene megmagyaráznom a dolgot, mivel csak a jegyesem, még ha nem is én akartam így, tehát ismét szólásra nyitottam a számat, de ő megelőzött.
- Nem kell aggódnod, emiatt, ha majd az én barátnőm leszel én sem foglak másnak átengedni. – felelte mosolyogva fel nem tett kérdésemre.
- Miért akarod, hogy megkedveljelek? – néztem rá értetlenkedve.
- Mert egy szerelem nélküli házasság borzasztó lehet. – válaszolta.
- Ugyan már, ne mondd, hogy a te szüleidet nem a származásuk alapján válogatták össze. – kételkedtem.
- De velük is így volt, csakhogy valamilyen csoda folytán ők azonnal egymásba szerettek, így nem is ellenkeztek, és az óta is boldogan élnek. – ecsetelte.
- Hiszed te, mert ezt látod, amikor ünnepekkor hazamész a bentlakásos iskoládból, de évközben ugyanúgy gyűlölik egymást mint a többi gazdag, akik így házasodtak össze. – cáfoltam meg történetét.
- Túlságosan pesszimista vagy. – sóhajtott.
- Inkább realista. – javítottam ki, ez után persze megint csendesség lett. Az ablakon kibámulva egy kérdés ütött szöget a fejemben.
- Mondd csak, amikor St.Tropezben találkoztunk, te már tudtad, hogy…. – fordultam felé.
- Nem, én sem tudtam, hogy ki vagy csak egyszerűen megtetszettél, eléggé magam alatt is voltam, mivel tudtam, hogy nem sokára lesz az eljegyzésem, de azt gondoltam jobb így mivel te úgyis visszautasítottál. – vázolta fel a helyzetet.
- Szóval kikezdtél volna velem úgy, hogy tudtad, nem sokára találkozol a menyasszonyoddal, te kis nőcsábász. – löktem oldalba.
- De te vagy az úgyhogy nincs ezzel semmi gond. – mentegette magát.
- Akkor ezt még nem tudhattad, te szoknyapecér. – akadékoskodtam mire mindketten, elnevettük magunkat.
- Tényleg nagyon boldog lettem, amikor megláttalak és kiderült, hogy te leszel a feleségem. – fordította komolyra a szót.
- E…ez most valami vallomásféle akar lenni? – dadogtam.
- Igen, szeretlek, és mindent megteszek, hogy te is így érezz irántam. – nézett mélyen a szemembe. Erre aztán már tényleg nem tudtam, mit mondani, pedig gondolom illet volna, szerencsére már a házunkhoz értünk, így én hamar kipattantam a járgányból és villámsebességgel a szobámba szaladtam és ki sem mozdultam onnan. „Túl sűrű volt ez a mai nap egyszerre két szerelmi vallomást is begyűjtök, ráadásul ez a fura helyzet, hogy ott van Leon, de közben Anthony a vőlegényem, valahogy kissé tisztességtelennek éreztem a dolgot mindkettőjükkel szemben. Nem megy nekem ez a kettős játék, még akkor sem ha tudnak egymásról, ráadásul mi lesz, ha apa rájön? Egyértelműen hatalmas botrány. És ha Marie? Nah az még rosszabb akkor már egyenesen áshatom a síromat. Egek, épp hogy elkezdődött ez az egész, de máris beleőrülök.” morfondíroztam magamban. Aztán unaloműzésként belevetettem magam egy kádnyi melegvízbe, fürdés után pedig magamra vettem hálóingem és aludni készültem. Órákig forgolódtam a párnák között, de valahogyan mégsem jött álom a szememre, végül úgy döntöttem lemegyek a konyhába falatozni egy kis édességet. A személyzet már aludt így azt hittem teljesen egyedül vagyok a konyhában, éppen a hűtőben kutattam fagyi után, amikor hirtelen zajt hallottam, ijedten fordultam hátra és csaptam be magam mögött a frizsider ajtaját.
- Halálra rémítettél. – fújtam ki a levegőt, mikor megláttam, hogy a zajt Anthony okozta.
- Bocs, nem akartam, csak lejöttem egy kicsit nassolni. – mentegetőzött.
- Én is. – vigyorodtam el, majd a frigóból előhalásztam egy nagy vödör jégkrémet és a fiókokból, pedig kanalakat, aztán az egészet letettem a konyha asztalra.
- Melyik felét kéred? – bontottam ki a hűs nyalánkságot.
- Nekem mindegy. – felelte.
- Jó akkor enyém a vanília. – kanalaztam bele.
- Hogyhogy ilyenkor még fent vagy? – kíváncsiskodott.
- Csak nem tudtam aludni, ez az egész helyzet olyan hülye….szóval tudod nekem ott van Leon, de te meg, hát szóval érted…… és közben meg ott van apa is meg Marie, akik ha tudnák ezt, biztosan kinyírnának, meg különben is az ilyesmi nem az én stílusom szóval…. – hablatyoltam össze-vissza és közben evőeszközömmel hadonászva próbáltam nyomatékosítani mondanivalómat, nem tudom Ant mennyit értett meg belőle, de tény hogy igazán igyekezett nyomon követni.
- Nyugodj meg, a szüleidnek egy szót se szólok, a többi meg majd megoldódik. – próbált csitítgatni. „Azt hiszem, egészen jó fej ez a srác, hiszen azt is megtehetné, hogy bemószerol a mostohámnál meg apánál és akkor ki sem tehetném a lábamat a házból, nem hogy a szerelmemmel lehessek.” jutottam következtetésemre.
- Köszi, hát akkor én most már megyek is aludni, jó éjt. – vonultam ki a helységből.
- Neked is. – köszönt el. Talán Anthony szavai nyugtattak meg, vagy csak egyszerűen fáradt voltam, azt nem tudom, amint az ágyamba dőltem egyből sikerült elaludnom. Másnap reggel ismét korán keltem és gyalog mentem suliba, még mielőtt vőlegényem felkelt volna. Ugyan most már nem volt semmi kifogásom az ellen, hogy együtt jöjjünk suliba, de azért mégse akartam feltűnést kelteni. A testvérekkel megint csak a kapuban futottam össze, áldottam az eszem, hogy nem Anttel jöttem, mivel Leon csókkal köszöntött és hát előtte azért mégiscsak ciki lett volna, már az előzőnapi búcsúnál is majdnem lesült a képemről a bőr. Végül aztán ő is befutott, órák alatt nem történt semmi különös, a nagyszünetben aztán megint a szokásos helyünkön telepedtünk le kajálni.
- Képzeljétek, beválogattak a kosárcsapatba. – újságolta Anthony.
- De csak, mert most már kellett valaki Oliver helyére. – tette hozzá az ezüsthajú.
- Tényleg, amióta elment nem is játszottatok egy meccset sem. – állapítottam meg.
- Igen, de csütörtökön megint játszunk, elég könnyű ellenfelet kapunk. – mondta a báty.
- Ki volt az az Oliver? – tette fel a kérdést jegyesem.
- Egy idegesítő alak, aki egy darabig Sophieval kavart, de közben Vivienbe volt belezúgva. – adta meg a választ a mögöttünk álldogáló Jacqueline. Fogalmam sem volt honnan bukkanhatott elő, de nagyon irritált.
- Köszi a választ szöszi, most már húzz el! – küldtem el nem túl kedvesen.
- Te nekem nem parancsolgathatsz. – húzta fel az orrát a hajrálány.
- Bocsáss meg, de szeretnénk beszélgetni. – ismételte meg kérésemet kissé udvariasan a zöld szemű srác, mire a pompommaca elhúzta a csíkot.
- Csodálom a türelmed. – sóhajtottam, majd ismét nekiláttam ebédemnek szünet végéig a többiekkel egyetemben el is fogyasztottam azt. A hátralévő tanórák a szokásos hangulatban teltek. A tanítás végeztével aztán együtt vonultunk ki az épületből, már éppen szálltam volna be Anthony mellé a limóba, amikor a fiatalabbik testvér utánam szólt.
- Viv nincs kedved átjönni hozzánk? Úgyis régen aludtál már nálunk. – kérdezte a kishúg. „Várjunk csak Sophieéknál aludni, vagyis Leonnal tölteni az éjszakát, hát nem is olyan rossz ötlet, de a mostani helyzetben, ez egy kicsit fura. Főleg azok után, amit tegnap Ant mondott nekem, azt hiszem, nem lenne tisztességes nyíltan a képébe vágni, hogy én bizony ma este valaki mással bújok ágyba.” szólalt meg lelkiismeretem.
- Hát….ö…. – haboztam és közben bizonytalanul jövendőbelim felé néztem, nem látszott rajta, hogy nagyon ellenezné, így már majdnem beleegyezetem, csakhogy Leon megszólalt.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
