|
Középiskolai évek
2007.09.08. 09:41
- Bocsi. – sajnálkozott a fehér hajú lány, ezek után ő is elvonult. Hála Anthonynak sikerült megoldanom a házit sőt még meg is dicsértek, hogy milyen ügyes voltam, hát igen mázli, ha az ember vőlegénye félig angol. A következő két óra csupa unalom volt, Sophieval a teremben töltöttük a közöttük lévő pár perc pihenőt. Aztán eljött az ebédszünet, a helyszín ismét a folyosó most éppen az udvarra tartott kis csapatunk, a megszokott padunkhoz, amikor is egy kiscsaj beleütközött Leonba és hanyatt esett, miközben könyvei szétszóródtak. Első éves volt, alacsony, babaarcát világosbarna göndör haja keretezte és nagy világoskék szemei voltak no meg kicsi pisze orra, első ránézésre tényleg olyan volt mint egy kis porcelánbaba, az a tipikus „édes ártatlan kislány” volt.
- Bocsánat. – szabadkozott miközben széthullott tankönyveit szedegette össze.
- Legközelebb nézz a lábad elé. – morogta Leon. „Hehh ez nem jött be kiscsaj, nála az ilyen trükkökkel semmire se mész.” mosolyodtam el magamban.
- Én igazán sajnálom, legközelebb jobban figyelek. – nézett fel bűnbánóan, nagy kék szemeivel az idősebb testvérre.
- Jaj bátyó, lehetnél egy kicsit kedvesebb, szegényke elesett. – dorgálta meg testvérét Sophie és leguggolt a lányhoz, hogy segítsen neki szanaszét heverő könyveit és papírjai összegyűjteni.
- Mondd csak jól vagy? – kérdezte kedvesen a húgocska.
- Igen, köszönöm szépen. – felelt a barna hajú lány, majd eliszkolt, mi pedig tovább folytattuk az utunkat törzshelyünk felé. Ebéd közben aztán megint szóba került a kiscsaj.
- Leon olyan goromba voltál azzal a lánnyal, pedig szegényke csak véletlenül beléd ütközött. – kezdte megint a lánytestvér.
- Jah persze véletlen, orra bukik előtted és szétdobál egy csomó papírt, aztán nagy boci szemekkel rád néz, mire te megsajnálod és segítesz neki, aztán a következő pillanatban meg már a torkodban van a nyelve. – jegyeztem meg szarkasztikusan.
- Csak nem féltékeny vagy? – vigyorodott el az ezüsthajú.
- Dehogy, csak ismerem ezt a módszert. – szögeztem le. És akkor hirtelen feltűnt az előbbi csajszi, ebédjével a kezében, szemmel láthatólag ülőhelyet keresett, de sehol sem talált.
- Szegény, nem talál sehol helyet, hívjuk ide. – vetette fel Sophie.
- Aha és akkor én kinek az ölébe üljek? – akadékoskodtam.
- Hát két tippem is lenne. – vigyorodott el a lánytesó.
- Nagyon vicces. – vágtam grimaszt, mire Anthony illemtudóan felállt, hogy azért mégse nekem kelljen.
- Gyere ide nyugodtan. – szólt osztálytársam az elsősnek.
- Köszönöm szépen, igazán nem akarok zavarni. – fogadkozott, de azért lehuppant. „Már megtetted.” Zsörtölődtem magamban.
- Hogy hívnak? – kérdezte a fiatalabbik testvér.
- Colette Vinciane a nevem, de mindenki csak Colienak szólít. – mosolygott negédesen a göndör hajú leányzó.
- Én Sophie vagyok, ő a bátyám Leon, mellette Vivien, az ott pedig Anthony. – mutatta be sorban a csapatot a húgocska.
- Tudom, már hallottam rólatok, te és Vivien voltatok a bálon a szépségkirálynő és az udvarhölgye, Leon pedig a kosárcsapat kapitánya, Anthonyról meg csak annyit tudok, hogy most jött az iskolába. – ecsetelte Colette.
- Hmm elég jól informált vagy első éves létedre. – jegyeztem meg.
- Itt gyorsan terjednek a hírek. – vigyorgott ismét Colie.
- Az meg mi? – vettem észre a papírost, amit a világoskék szemű lány szorongatott.
- Ez az idei iskolai eladásról szóló szórólap, a Rómeó és Júliát fogjuk előadni, pénteken lesz a szereplőválogatás, gondoltam elmegyek, hátha kapok valami kisebb szerepet. – magyarázta.
- Csodás, mindig is szerettem volna Júlia lenni. – lelkendeztem.
- Miért, nem drámázol eleget a való életben? – gúnyolódott Leon.
- Fogd be, neked nincs érzéked a művészethez. – szóltam le.
- Mintha neked lenne. – vágott vissza a báty.
- Ne veszekedjetek már megint! – utasított rendre minket a kishúg.
- Jól van na. – hajtottuk le a fejünket mint két kisgyerek, akiket az anyjuk leszidott.
- Tudjátok mit, menjünk el mindannyian a válogatásra, mókás lenne, ha játszanánk a darabban. – vetette fel a fehér hajú lány és ezzel mindenki egyet is értett. Hamarosan a kajaszünet is véget ért, a következő három tanóra megint unalommal telt, tanítás után egyszerre léptünk ki az iskola kapuján, Anthonyért már ott is volt a fekete limuzin, amit a diáksereg ismét megcsodált.
- Váo, klassz ez a kocsi. Viv te miért nem ilyennel jársz? – kérdezte Sophie.
- Mert nekem nincsen feltűnési viszketegségem. – vágtam rá.
- Na jó mi megyünk, sziasztok. – indult el Leon, húga kíséretében és én is úgy gondoltam jobb, ha hazabattyogok.
- Nem szállsz be? – kérdezte vőlegényem.
- Minek? – néztem rá furán.
- Hát úgyis egyfelé megyünk, hiszen nálatok lakom. – közölte Ant.
- Micsoda? – kerekedtek ki a szemeim, mire már a fiútestvér is hátra fordult, nem volt még olyan messze, hogy ne hallja az előbbi mondatot.
- Még nem említettem, ezt is a szüleink döntötték el. – felelte.
- Milyen jó, hogy nekem erről egy szót se szóltak. Nah mindegy, veled megyek, de csak ha őket is hazadobjuk. – mutattam a testvérek felé.
- Tőlem. – vonta meg a vállát Anthony és mindannyian beszálltunk. A kisebbik tesó érdeklődve vizslatta körbe a berendezést, miközben mi unott fejjel ücsörögtünk.
- És mondd csak a szüleid miből kaparják össze a zsebpénzre valót? – fordultam végül jegyesem felé.
- Szállodaipar, Guénolé Hotels. – válaszolta.
- Azokról már hallottam, nagyon drága helyek és ha jól tudom minden nagyobb városban van egy. – osztotta meg velünk tudását a lánytestvér, mire Anthony csak bólintott.
- Nah szép saját szállodalánca van, de azért nálam csövezik. – méltatlankodtam, mire Leon szélesen elmosolyodott.
- Azt hittem tudtál róla. – felelte jövendőbeli férjem.
- Már az üzletetekről, hallottam már róla, de a partin, amikor találkoztunk valahogy nem azon járt az agyam, hogy honnan ismerős a vezetékneved. – szögeztem le.
- Chhö…szálloda és étteremipar együtt tuti biznisz. – jegyezte meg epésen az ezüsthajú srác, mire gyilkos pillantást vetettem rá, több szó nem esett köztünk, pár perc múlva az autó megállt, mivel megérkeztünk a testvérek lakásához.
- Hát akkor, sziasztok. – búcsúzott Sophie és kiszállt az autóból. Őt bátyja követte, azt hittem már arra sem méltat, hogy elköszönjön, de hirtelen visszahajolt az ajtóból és forró csókot lehelt ajkaimra, aztán Ant felé fordult.
- Annak ellenére, hogy most egy házban kell laknia veled, ő még mindig az én barátnőm. Nah további jó utat. – vetette oda, majd végleg elhagyta a járművet. A kocsi tovább indult én pedig meglepetten bámultam utána, aztán kezdett kínos lenni a csend.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
