|
Középiskolai évek
2007.09.08. 09:38
- Az elején. – felelte.
- Mennyire? A családi drámára is kíváncsi vagy, vagy csak a tényekre? – kérdeztem némi keserűséggel a hangomban.
- Mindenre. – nézett mélyen a szemembe.
- Hát rendben…. – fordultam ismét a kerítés felé.
- Szóval az apám Bernard Régis a híres Succulent étteremlánc tulajdonosa, már biztos hallottál róla. Anyám Isabelle Gabine egy egyszerű, de szép lány volt, apámék házában dolgozott szobalányként, persze apának egyből megtetszett és udvarolni kezdett neki, annak ellenére, hogy már Marie férje volt és a bátyám is ott totyogott a lábuk alatt. Gondolom sejted, hogy ez a házasság sem a szerelemről szólt, ahogy a családunkban egyik sem. Az öregnek valahogyan sikerült elérnie, hogy anya belészeressen, és hát fiatal volt még és óvatlan szóval történt, ami történt. Mondanom sem kell, hogy az eset Marie előtt sem maradt titokban és azonnal kirúgta anyát, ráadásul elintézte, hogy csak a legócskább munkát kapja meg. Nem sokkal később kiderült, hogy anyu várandós, eleinte titokban akarta tartani, de apám sosem volt az a fajta ember, aki elől bármit is el lehet hallgatni. Amint megtudta, hogy lesz egy másik gyereke is azonnal pénzt küldött édesanyámnak, aki persze büszkeségből nem fogadta el, azt hiszem ezt tőle örököltem. Aztán megszülettem, anyu mindent megtett hogy megfelelő körülményeket teremtsen számomra, fizette a zene és balett órákat, drága magániskolába járattatot, hogy később ne lógjak ki a társaságból, agyondolgozta magát, de apa támogatását továbbra is visszautasította, eltiltani azonban nem akart tőle, így sokszor találkoztunk. Egy idő után anyu is nehezen viselte a sok munkát és beteg lett, amilyen makacs volt, még mindig nem fogadta el a segítséget és még többet dolgozott, amitől állapota egyre csak rosszabb lett. Tíz éves korom körül, kórházba került én pedig apámhoz, folyton azt mondogatta, hogy tanuljak, mert ha orvos lesz belőlem, akkor meggyógyíthatom és minden rendben lesz. Akkor még valóban elhittem, hogy van gyógymód a betegségére és naponta bejártam hozzá elújságolni, milyen osztályzatokat kaptam, az egyik délutánon aztán nem volt már a kórtermében, apámnak elmondták az orvosok, hogy aznap délelőtt elhunyt. Egész hazaúton kérdezgettem apámat, hogy hol van anyu, de ő nem válaszolt, ahogy senki, sem akit anyuról faggattam, az összes szolgáló csak lehajtotta a fejét és válasz nélkül hagyott néhányan egy két sajnálkozó pillantást is vetettek rám. Az egyetlen, aki hajlandó volt elmondani az igazat az Marie volt, röhögve a képembe vágta, hogy anyám meghalt és hogy soha többé nem jön vissza. Azóta utálom őt…. – meséltem és egy percre elhalkultam, amíg kitöröltem a szemembe gyűlt könnycseppeket.
- ….Ezek után persze drága mostohám igyekezett pokollá tenni az életemet, ami többé-kevésbé sikerült is neki, mivel apa sokat utazott a cég ügyei miatt, egyetlen mentsváram a bátyám volt Pierre, ő mindig a védelmébe vett. Aztán néhány évre rá Pierre szerelmes lett egy lányba, apámék természetesen eltiltották tőle, mivel már előre le volt vajazva, hogy kivel kell majd összeházasodnia. Úgy tűnt bele is egyezik és tűrte, hogy anyja körülötte sündörögjön és hasznos házassági tanácsokkal lássa el. Az eljegyzés bejelentésének napján azonban megszökött, amivel nem kis felháborodást keltett, akkor szerintem még bele sem gondolt abba, hogy ezzel mit zúdít a nyakamba. Egy darabig keresték, de nem akadtak a nyomára, utána Marie elő állt pompás ötletével, hogy amíg a fia elő nem kerül, adjanak férjhez engem. Apa persze hallani sem akart róla, ahogy én sem, bár tudtuk, hogy ez az egyetlen megoldás, hogy fenntartsuk a család hírnevét. De végül is annyiban maradt a dolog, és én nem is gondoltam, hogy valaha szó lesz ilyesmiről, hiszen nem én vagyok a Régis família büszkesége. Úgy látszik apám meggondolta magát, és az lett belőle, amit a partin láttál. Kábé ennyi. Nos ennyi új infó birtokában mit gondolsz? – tettem fel a kérdést monológom végén és egy kicsit féltem a választól, még soha senkihez nem voltam ilyen őszinte, valahogy mindig féltem kiadni magam másnak, rettegtem, hogy ha túl sokat árulok el magamról akkor könnyen bánthatnak.
- Szeretlek. – ölelt át és súgta a fülembe, hát mindenre számítottam csak erre nem, egyszerre öntött el a határtalan boldogság és mélységes bánat érzése. Egyrészt az egekbe repített a tudat, hogy valóban velem akar lenni és csak engem lát, másrészt fájdalmasan rántott vissza a földre az a tény, hogy én valaki másnak a menyasszonya vagyok.
- De… - fordultam felé és tiltakozni akartam, mire ő lágyan megcsókolt. Hogy is tudtam volna ilyesminek ellenállni, hát sehogy és nem is tettem, hasonló gyengédséggel viszonoztam ajkainak érintését. Nyelvünk édes táncot járt egymás szájában, a külvilág megszűnt létezni számunkra.
- Végre kibékültek! – lelkendezett Sophie mikor meglátott minket, persze mi döbbenten ugrottunk szét és pislogtunk a megérkezőkre.
- Helyes. – bólintott Anthony.
- Jajj bocs, nem úgy értettem vagyis ez neked rossz hír…. Mit is mondtál az előbb? – kérdezett vissza a megzavarodott húgocska.
- Most végre egyenlő esélyekkel indulunk. – jelentette ki a zöld szemű.
- Egyenlő esélyekkel mihez? – értetlenkedett továbbra is a fehér hajú lány.
- El fogom érni, hogy Vivien engem szeressen. – határozta el vőlegényem, nah hát erre tudtam volna én is egy pár dolgot mondani, de csendben maradtam mivel úgy gondoltam, ha ő nem ordította le a fejemet azért, mert egy másik fiúval látott csókolózni, holott ő a leendő férjem, akkor én sem szólhatok egy szót sem.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. – nézett farkasszemet Leon a másik sráccal, ehhez már senkinek nem volt hozzáfűzni valója így hallgatásba burkolóztunk.
- Hát ideje lenne órára mennünk. – szólaltam meg végül.
- Szünet van. – közölte jegyesem.
- Még mindig? – lepődtem meg.
- Már megint. – felelt mosolyogva barátnőm.
- Akkor nyomás, megint nem írtam angol házit, és most az jön. – indultam meg mire a többiek követtek.
- Javíthatatlan vagy. – sóhajtott Leon.
- Dehogy csak időnként szétszórt. – védekeztem.
- Úgy érted folyamatosan. – javított ki az idősebb testvér.
- Na kinek van egy kitöltött munkafüzete? – villantottam harminckét fogas mosolyt a testvérekre.
- Felejts el. – nyilatkozott a fiútesó.
- Olyan fukar vagy. – morogtam.
- Te meg lusta. – dorgált meg az ezüsthajú.
- Sophie? – néztem könyörgő szemekkel osztálytársamra.
- Bocs, de nem, hetedszerre egymás után már túl feltűnő lenne. – ecsetelte a kishúg.
- Ilyen nincs, bele fogok fulladni az ellenőrzőmbe írt karók tengerébe és nem tehetek semmit ellene. – drámáztam.
- Talán tanulnod kellene. – jegyezte meg Leon.
- Az se segítene. – estem egyre jobban kétségbe.
- Honnan tudod, ha még nem próbáltad? – incselkedett tovább az idősebbik testvér.
- Nem szorulok rá a tanácsaidra. – öltöttem ki rá a nyelvem.
- Azt hiszem egyre jobbak az esélyeim. – súgta oda Anthony a hugicának.
- Áh, ők mindig ilyenek. – legyintett Sophie.
- De a munkafüzetemre igen. – gonoszkodott ismét az ezüsthajú.
- Tudod mit, kend a hajadra. – sértődtem meg.
- Majd én segítek. – lépett mellém vőlegényem.
- Köszi, Ant ugye szólíthatlak Antnek? – hálálkodtam és közben egy diadalittas mosolyt küldtem Leon felé. „Lehet, hogy a végén még élvezni is fogom a helyzetet, hogy két pasi harcol a kegyeimért? Hmm… minden bizonnyal.” válaszoltam meg saját kérdésemet.
- Persze. – felelt a kérdezett és már ballagtunk is az osztálytermembe, ahol előbányásztam a feladatot.
- Hát elkezdődött… - elemezte ki a helyzetet a hugica.
- Egyszerű házi feladat írással még nem fogja levenni a lábáról Vivet. – jelentette ki a báty.
- Azzal nem is, de nagyon jóképű és okos is meg kedves szóval…. – sorolta barátnőm.
- Hé, azt hittem te velem vagy. – szólt rá testvére.
- Bocsi. – sajnálkozott a fehér hajú lány, ezek után ő is elvonult.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
