Sora úgy érezte, egy világ omlik össze benne. Ő itt a sztár, keményen készült a bemutatóra, és a főnök most még sincs vele megelégedve. Nem értette, hogy mit csinált rosszul. Mindent megtett, ami tudott, elérte a célját, és boldogságot hozott.
Szinte menekült a szobájába. Végig azon gyötörte magát, hogy mit ronthatott el, és szinte pár perc múlva álomba sírta magát.
Este fél tizenegykor ráébredt, hogy szorítja a jelmez, ugyanis a főnök miatt még csak át sem tudott öltözni Ott feküdt az ágyában, mozdulatlanul, egy szál átlátszó ruhában, csak néhol volt rajta egy-egy eltakart rész. De most nem is ez zavarta a legjobban. Tudni akarta, hogy mi nem tetszett Kallosnak, de mivel nem merte feltenni neki ezt a kérdést (már csak azért sem, mert félt a választól), egyvalaki jutott az eszébe: Leon. Mi lehetett az a valami, amit titkoltak előtte? Talán Leon nem tette meg ezt, és a főnöknek szemetszúrt? Nem tudta a válaszokat, és ez dühítette. A szemét újra könnyek borították el. Fantom hiába próbálta vigasztalni, nem sikerült. A lány fájdalma egyre mélyebb lett. Végül felugrott, csak úgy, ahogy volt, és kirohant a szobájából. Fantom az ágy felett jóslásba kezdett. Amikor végzett, titokzatosan elmosolyodott.
- Itt az idő...




Sora könnyeivel küszködve rohant Leon lakása felé. Nem érdekelte, hogy már lassan éjfél lesz, az sem, hogy nagyon fázik, látni akarta a partnerét. Még sosem járt nála, a pontos helyet sem tudta, hogy hová megy. Csak szaladt, nem is gondolkodott el azon, hogy mit csinál. Látni akarta, és kiönteni neki a szívét.
Megérkezett a fiúk szállása elé. Állt egyhelyben, elkábultan, de végül eldöntötte, hogy már nincs visszaút. Csak reménykedni tudott benne, hogy Leon otthon van.
Csendesen lépett be az épületbe, alig hallhatóan osont, s ügyelt minden zajra. Úgy tudta, partnere az emeleten lakik. A lift túl feltűnő lett volna, ezért inkább lépcsőt mászott. Arra is figyelnie kellett, hogy visszatartsa kitörni készülő sírását. Nem láthatta itt meg senki, abból botrány lett volna. És pont most ez nem hiányzott.
Lassan haladt előre a sötét folyosón, csak egy kis lámpa égett a falon, az is a folyosó végén. De Sora ebben a helyzetben még ennek is nagyon örült. Úgy tudta, Leon a folyosó legvégén lakik. Csak egyszer hallotta, amikor a lányok azt tárgyalták:
"Nem is csoda, hogy bedugták az emelet sarkába, így legalább nem zavar olyan sok embert. Na, persze azóta örülnek a földszintiek."
Most nem foglalkozott senkivel és semmivel. Előre félt attól, hogy esetleg máshoz kopog be, és akkor mindennek vége. Csak a saját emlékező- képességében bízott, és a vak-szerencsében. Megtalálta a folyosó végét, ami egyben a emelet sarkában volt. Gyorsan átgondolta a kockázatokat. Talán más nyit ajtót, mint akire számít, de ha mégis Leon lesz az...? Akkor valószínűleg megkérdezi, hogy mit keres itt. És arra mit feleljen? Döntött. Egy szó nélkül bekopogott. Mivel nem érkezett válasz, újra megtette. És akkor... Bentről zaj szűrődött ki. Egy halk koppanás, és sok értelmezhetetlen furcsaság. Sora szíve összeszorult, mikor az ajtó kinyílt. Leon állt előtte, hiányos, éjszakai öltözékben. Az arckifejezéséből látszott, hogy nem tudja: álmodik-e vagy ez a valóság. A lány nem bírta tovább visszatartani az érzelmeit és a könnyeit. Szorosan átölelte a megdöbbent férfit, aki nagy ámulatában meg sem bírt szólalni.