|
Középiskolai évek
2007.09.05. 07:37
Nah persze nekem minden évben vigyorogva el kellett játszanom, hogy mennyire örülök a sok álajándéknak, ami azt illeti minden évben igyekeztem kibújni ez alól és többnyire sikerült is ám most túlságosan kíváncsi voltam, hogy vajon mit szán nekem, így beleegyeztem.
- Rendben, akkor essünk túl rajta. – mondtam unottan.
- Egy kis figyelmet kérnék, Vivien szeretné kibontani az ajándékait. – szólalt fel apu, minek folyamán minden tekintet rám szegeződött. Megcsillantottam bájvigyorom, minden egyes csomag leleplezése után, bár már torkig voltam az egésszel, mégis játszanom kellett ezt nevetséges szerepet, kezdtem úgy érezni magam mint azok a lányok a lottó sorsoláson, akik felmutatják a labdákat. A sokadik ékszer után már kezdtem feladni a reményt, amikor is észrevettem egy apró, kevésbé hivalkodó borításút a többi között, egyből lecsaptam rá, azt gondoltam, hogy ez biztos Sophieék ajándéka lesz, és végre valami normális dolgot kapok. A piciny ládikában azonban egy slusszkulcs hevert, csalódottan vettem tudomásul, hogy ez sem a testvérektől van.
- Oh, köszönöm, elnézést, de egy kicsit fáradt vagyok úgyhogy inkább kicsit később folytatom. – mentettem ki magam és máris iszkoltam osztálytársamékhoz.
- Nahát egy Maserati, egyesek milyen bőkezűek. – jegyezte meg gúnyosan a fiútestvér mikor meglátta az ezüstszínű emblémával ellátott indítókulcsot nálam.
- Tessék, neked adom, úgy sincs jogsim. – nyomtam Leon kezébe a kulcsot.
- Most pedig következzék az én meglepetésem…. – terelte figyelmünket apám a bejárat felé, és már nyílt is a bejáró. „Ilyen nincs, biztos valami nagyon szépet kapok, vagy ha nem az se baj, legalább gondolt rám. Talán…. Igen lehetséges, hogy egy póni lesz az, amire gyerekkorom óta vágyom, bár már kinőttem belőle, de a fontos hogy igyekszik az öreg, még ha pár évvel le is van maradva. Éljen, kapok egy pónit… lesz egy saját pacim, amit az apukámtól kaptam és csakis az enyém lesz!!!” lovaltam bele magam, ám mikor kinyílt végre a kétszárnyú ajtó a legnagyobb döbbenet fogott el.
- Ez nem póni, ez egy pasi. – állapítottam meg, mikor felfedeztem a szmokingban álldogáló alakot.
- Te, ő az a srác a st.tropez-i kikötőből. – ismerte fel a húgocska.
- Oké papa, most tényleg megleptél, bár ami azt illeti stílusosabb lett volna, ha egy nagy tortából ugrik elő, de azért díjazom az erőfeszítésed. Csak azt nem tudom mit kezdjek vele. – tréfálkoztam és közben egy pohár pezsgőt vettem magamhoz, amibe menten bele is kortyoltam.
- Vivien, ő itt a vőlegényed Anthony Guénolé. – jelentette be édesapám.
- Pffff…..tessék? – köptem ki a számban lévő szénsavas italt.
- Kérlek üdvözöld… - folytatta apukám.
- Mi van? Nekem erről valahogy elfelejtettél szólni, nincs vétójogom vagy ilyesmi? – akadékoskodtam.
- Ne tégy úgy, mintha nem tudtál volna a dologról. – dorgált meg az öregem.
- De úgy teszek és jogom van hozzá, az hittem csak viccelsz, mégis mit gondoltál, hogy elhiszek neked bármit amit csak kiejtesz a szádon, kiskoromban azzal etettél, hogy a dolgozó szobádban egy mumus van. Halálra rémítettél csak, mert egy kicsit kíváncsi voltam, mégis hogy hihetnék egy ilyen apának? – reklamáltam és a nézők számára kezdett egyre komikusabbá válni a helyzet, bár a magam részéről ez tragédia volt.
- Ne csinálj ebből viccet, ezzel megsérted Anthonyt. – mennydörgött a szülőm.
- Szerintem túlteszi magát rajta, de én most lelépek. – zártam le a beszélgetés és siettem fel szobámba, a vendégsereg pedig megrökönyödve figyelte az eseményeket.
- Vivien hová mégy? Hallod Vivien, azonnal állj meg!!! – szólt utánam apukám mire én ügyet sem vetettem.
- Szerinted utána menjük? – interjúvolta meg testvérét az ezüsthajú srác.
- Nem lenne túl jó ötlet. – felelte a hugica így a helyükön maradtak.
- Ostoba kölyök. – mérgelődött apám, majd utánam indult, már csak szobám ajtajának csapódására ért oda, persze ez csak mégjobban felidegesítette.
- Mégis mit képzelsz, hogy ilyen jelenetet rendezel? – rontott be a helyiségbe.
- Bocs, de az ÉN életemről van szó, amiről csakis ÉN dönthetek. – hangsúlyoztam ki a szavakat.
- Igazad van, de ugyanakkor felelősséggel tartozol a családod iránt. Meg kell őrizned a Régisek hírnevét és azt, hogy az üzletünk továbbra is virágozzék – magyarázta apám.
- Oh szóval erre megy ki a játék, képes vagy eladni a saját lányod csak azért, hogy még több pénzed legyen, mintha már nem lenne így is elég. – ripakodtam rá.
- Itt nem erről van szó, az összes ősünk meghozott egy ilyen apró áldozatot a családja érdekében. – ecsetelte apukám.
- Apró áldozat? Felfogtad, hogy egyáltalán miről beszélsz? A lányod vagyok és nem a középkorban vagyunk egy rabszolgapiacon, nem kereskedhetsz velem kényedre-kedvedre. – rimánkodtam.
- Nem tűröm, hogy ilyen hangot üss meg velem szemben, hozzámész és kész, erről nincs vita! – mondta ki az utolsó szót apám majd elviharzott. Eközben lent a bálteremben is történtek eseménynek, Sophieék éppen azon tanakodtak, hogy mit tegyenek, mikor Marie lépett oda hozzájuk.
- Ti még mindig itt rontjátok a levegőt? – gonoszkodott a mostohám.
- Mi csak, Vivet várjuk…. –magyarázkodott a húgocska.
- Nahát ti tényleg azt hiszitek, hogy törődik veletek, hát ez megható, csak kár, hogy félreismeritek. Szerintetek, ugyan mit láthat bennetek, ami őt érdekelheti, hiszen mindene megvan, csak unaloműzése vagytok jók, de egy idő után már belefárad a játszadozásba és elhajt titeket. – „kedveskedett” nekik mostohám.
- Nem vagyunk kíváncsiak a véleményére. – szólalt meg határozottan barátnőm.
- Oh ez igazán mókás, kezdem megérteni Vivient a hozzátok hasonló földönfutók önhittsége rendkívül szórakoztató. – nevetett fel a vörös hajú nő.
- Gyere Sophie, menjünk. – húzta maga után kishúgát Leon.
- Ha nagyon akartok egy kis maradékot haza vihettek, a kutyák úgy sem tudnak ennyit megenni. – gúnyolódott még Marie, de erre már nem érkezett felelet a testvérek villámgyorsan elhagyták a házat. Az este további részében a vendégek szórakoztatták egymást, én ki sem mozdultam a szobámból egész hétvégén, nem akartam összefutni sem apámmal sem mostoha anyámmal. Hétfőn viszonylag hamar felkeltem és miután elkészültem már indultam is a suliba. A bejárat előtt találkoztam a testvérpárral.
- Sziasztok. – köszöntem.
- Jé még szóba állsz velünk csórókkal, most érezzük magunkat megtisztelve? – támadt nekem az idősebbik testvér.
- Figyelj borzasztó hétvégém volt és most nincs kedvem veled veszekedni. – feleltem unottan.
- Szóval most már arra sem vagyok méltó, hogy vitázz velem? Hát akkor szórakozz csak a hitelkártyáddal! – folytatta a báty.
- Nem fejeznéd be? Mégis honnan a francból jött ez a hülye kisebbségi komplexusod? – kaptam fel a vizet én is.
- Ne is figyelj rá, csak kicsit durcás, mert a mostoha anyukád a partin nem volt túl kedves velünk. – magyarázta osztálytársam.
- Mondtam, hogy ne hallgassatok rá. – sóhajtottam nagyot.
- Nem csak erről van szó, hazudtál. – durcázott Leon.
- Micsoda? – kerekedtek ki a szemeim.
- Vagy te minek neveznéd, azt hogy elhallgattad előlünk ki is vagy valójában? – vont kérdőre az ezüsthajú srác.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
