|
Középiskolai évek
2007.09.04. 07:56
- Miért nem jár erre busz? – mérgelődött a báty.
- Nem tudom, de neked nem tűnt fel hogy már vagy fél órája ugyan amellett a kerítés mellett kutyagolunk. – panaszkodott a lány is.
- De igen. – morogta Leon.
- Akkor eltévedtünk…. – állapította meg barátnőm.
- Nem, biztos ez az utca az. – cáfolt rá a fiútestvér, majd nem sokára egy kovácsoltvas kapuhoz értek ami mögött egy hatalmas épültet volt, a kettőt kilométer hosszú kocsibejáró kötötte össze. A kapu hamarosan kinyílt ők pedig elindultak a ház felé, vagy fél percig gyalogoltak, mikor végre odaértek, egy öltönyös figura lépett eléjük.
- Jó estét, kérhetném a meghívójukat? – nézett rájuk a férfi.
- Persze. – vette elő Sophie a papirost.
- Köszönöm, jó szórakozást kívánok. – adta vissza az ipse a karton kártyát, miután jól szemügyre vette.
- Erre parancsoljanak. – nyitotta ki a kétszárnyú bejárati ajtót két formaruhába öltözött inas. A hatalmas előtérbe érkezve, a testvérpárnak szinte elakadt a lélegzete, ám nem volt idejük sokáig csodálkozni, mivel az egyik szobalány ismét egy hatalmas bejáró elé vezette őket. Innen egy nagy terembe jutottak, amelyet díszes csillárok világítottak meg, a nők estélyi ruhában a férfiak pedig szmokingban pompáztak, körülöttük pedig egyenruhás pincérek sürögtek-forogtak egy-egy tálca pezsgővel a kezükben. A helység egyik sarkában a zenészek klasszikus zenét játszottak, egy másik zugban pedig az ajándékok sorakoztak fel, ugyan a húgocska szerette volna saját kezűleg átnyújtani meglepetését, de úgy gondolta, ha itt ez a szokás akkor ő sem fog kilógni a sorból, így lerakta azt a többi közé.
- Viv, hogy tudott ilyesmit elhallgatni…. – nézett körül a kishúg.
- Nem tudom, de legjobb lesz, ha megkeressük. – javasolta a báty.
- Nézd, ott van! – szúrt ki a hugica. Éppen a kétoldalas lépcső egyik ágán vonultam le, lila estélyimben, mikor én is megpillantottam őket, lépteimet kissé szaporábbra vettem, amint megláttam barátaimat a tömegben, néhányan csevegni akartak velem, de tovább siettem, mintha észre se vettem volna, azokat akik leszólítottak. „Igazából sejtettem, hogy Sophie a testvérét hozza magával, hiszen barátja nincs és még mindig azon van hogy minket összehozzon, bár még mindig rettentően haragszom rá, azért egy kicsit jól esik, hogy itt van, meg különben is, ez a szülinapom, most nem akarok veszekedni, ma este még elviselem.” határoztam el magam útközben.
- Sziasztok, jó hogy itt vagytok. – köszöntöttem a testvérpárt mikor végre eljutottam hozzájuk.
- Azért erről szólhattál volna. – jegyezte meg Leon, mire én már szólásra nyitottam a számat. „Mi az hogy szólhattam volna, ugyan ki ő nekem, hogy magyarázkodnom kelljen neki, na nem, ráadásul meg se hívtam, csakis a húga miatt tehette be ide a lábát, de most megmondom neki a magamét!!!!” fortyogtam magamban.
- Klassz a ruhád. – terelte a témát a lánytestvér, ezzel egy veszekedést megakadályozva.
- Köszi. Kértek pezsgőt? – emeltem le kép poharat az egyik mellettünk elhaladó pincér tálcájáról és meg sem várva válaszukat, a testvérek kezébe nyomtam.
- Te nem iszol? – kíváncsiskodott az ezüsthajú srác.
- Nem, itt lesz az apám is, és hát ki tudja, mikor látom legközelebb, szóval szeretnék minden pillanatra emlékezni. – ecseteltem.
- Ajaj. – néztem osztálytársamék mögé.
- Mi az? – lepődtek meg.
- Közeledik Marie, bármit mond, ne is figyeljetek rá. – suttogtam és valóban, már oda is ért. Kívülről mondhatni egészen szép asszony volt, díszes kontyba rendezett búzaszínű haja, barna szemei és karcsú finom alakja miatt, melyet egy halvány árnyalatú alkalmi ruhába bújtatott. Első látásra egészen megnyerőnek tűnt, ám amikor megszólalt, azzal a tömérdek gúnnyal a hangjában, mindenkit ledöbbentett.
- Vivien ideje, hogy foglalkozz a vendégeiddel! – utasított a szőke hajú nő.
- Éppen azt teszem, ők az én vendégeim, a többi idiótát csak te hívtad meg szóval, azokkal bájologj csak te! – feleltem.
- Mióta abba a közönséges iskolába jársz, egyre rosszabb a modorod, és beszélj velem tisztelttel! – lett kissé ingerült mostohám.
- Ez nem a suli miatt van, hanem azért mert mindig is utáltalak. – jelentettem ki olyan természetességgel mintha csak az időjárásról témázgattam volna.
- Hogy merészeled, te kis fattyú? – dühödt fel mostoha anyám.
- Minek neveztél? – kérdeztem vissza türelmemet vesztve, mire a testvérpár csak kapkodta a fejét.
- Jól hallottad, egy szégyenfolt vagy a családunk becsületén, már a születésed is megbocsáthatatlan bűn. Nálad csak azt a ribanc anyádat gyűlölöm jobban, még jó hogy megdöglött! – csöpögtette szavait méregként a fülembe Marie, ezt már én sem tűrhettem, szemeim szikrákat hánytak és már lendült is a kezem, hogy arcon üssem, persze amint a pofon elcsattant mindenki ránk figyelt és halálos csend lett, még a zenészek is abbahagyták a játékot.
- Nem beszélhetsz így róla, ha mégegyszer a szádra veszed én esküszöm…. én….. én…. – kiabáltam, amitől visszhangzott az egész terem, éppen ebben a pillanatban érkezett meg édesapám. Magas, termetes ember volt, haja az egyémhez hasonló színű volt, néhány ősz tinccsel keveredve, szemei általában zöldes-barnás színben játszottak, ám mikor dühös volt, mint például most is, akkor méregzölden villantak meg.
- Vivien, már megint összevesztél anyáddal? – vont kérdőre apa, bár ő nem látta az arculcsapást, de érezte a levegőben uralkodó feszültséget, no meg az én hangomat is nehéz lett volna nem meghallania.
- Ez a nő nem az anyám. – jelentettem ki határozottan és hangosan, hogy az összes jelenlévő megtudja.
- A kis szuka megpofozott. – panaszkodott volna mostohám.
- Vigyázz a szádra, amikor a lányomat említed. – nézett rá szigorúan apukám, mire én diadalittasan elmosolyodtam.
- Nem fogsz sokáig örülni. – távozott tombolva Marie, mire az emberek újra elkezdtek duruzsolni és a muzsika is megszólalt.
- Papa, úgy hiányoztál! – ugrottam volna apucikám nyakába.
- Mi volt ez az előbbi kis közjáték? – fogadta hűvösen közeledésem.
- Az a nő, rosszat mondott anyáról. – motyogtam.
- Majd beszélek vele ez ügyben. – sóhajtott gondterhelten apám.
- Sajnálom, hogy megint gondot okozok. – sütöttem le szemeimet.
- Te a lányom vagy és meg foglak védeni, akár a feleségemmel szemben is, mert ez a kötelességem. Ne aggódj semmi miatt ez a te napod, csak ünnepelj és mosolyogj. – próbált felvidítani szülőm.
- Igyekszem. – bólogattam.
- Talán segít, ha elárulom, hogy van számodra egy meglepetésem. – csigázott fel apukám.
- Igen és mi az? – élénkültem fel kissé.
- Megtudod, miután kibontottad az ajándékaidat. – húzott csőbe apukám. Tudta, hogy utálom az egész macerát, amikor táldíszített dobozokat kell nyitogatnom, amikben használhatatlan giccses kacatok rejtőznek. Igazából nem is zavart volna, hogy mit kapok, ha szívből adják, de ezek az emberek csak azért jöttek ide, hogy apámnál bevágódjanak és az üzleti kapcsolataikat erősítsék, nem pedig engem ünnepelni, a sok vacakot is csak azért vették, hogy megmutassák ők mennyire elkötelezettek a családunk irányában. Nah persze nekem minden évben vigyorogva el kellett játszanom, hogy mennyire örülök a sok álajándéknak, ami azt illeti minden évben igyekeztem kibújni ez alól és többnyire sikerült is ám most túlságosan kíváncsi voltam, hogy vajon mit szán nekem, így beleegyeztem.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
