|
Középiskolai évek
2007.09.04. 07:53
...Ilyen könnyen át lehet taposni rajtam?” kérdéseimre most sem érkezett válasz, de ugyan ki is felelhetett volna nekem, mikor én se nyitottam ki a számat, még lakótársammal is alig beszéltem. Önkéntes száműzetésem azonban az utolsó napon vége szakadt, ennek oka nem volt más, mint az ügyességi verseny, amin mindenkinek kötelező volt a részvétel, természetesen a parton tartották, ha már szenved az ember ugye, akkor már a tűző napon csinálja, mert úgy az igazi. Valahogyan próbáltam kibújni eme kötelességem alól, de nem ment, így a vetélkedőben én is tagja voltam a hat csapat egyikének, amelyeket színek jelöltek. Jómagam a pirosaknál voltam és valamilyen csoda folytán Sophie is hozzánk került, ezt kicsit furcsálltam, mivel a tagok kiléte sorsolással dőlt el. A megmérettetés jórészt sport feladatokból állt, amelyekben nem igazán remekeltem, de hála a többieknek, minden számban előkelő helyen végeztünk. A vetélkedő végén, mikor már csak egyetlen próbatétel volt hátra, holtversenyben álltunk a kék csapattal, akiknek díszes társaságát a fiútestvér egészítette ki.
- Figyeljetek, jön az utolsó próba, válasszatok ki egy-egy főt a csapatotokból, aki majd végrehajtja a feladatot! – utasított minket az egyik felügyelő tanár.
- Menj te Viv! – tolt ki a sorból Sophie.
- Nah jó ennyi volt, már biztos vesztettünk. – hallottam a hátam mögött a sugdolózást, mondhatom szép kis csapat.
- De én nem… - tiltakoztam volna.
- Ugyan, tudom, hogy sikerülni fog, érzem. – bíztatott a hugica, további ellenkezésre már nem volt időm, mivel a másik társaságból is kiválasztottak valakit, így a tanárnő ismét beszélni kezdett.
- Nos, ez az utolsó tennivaló egy kicsit eltér az előbbiektől, mivel most nem a gyorsaságotokra, vagy a testi erőtökre kell építenetek, hanem a kézügyességetekre és a tehetségetekre. Egy portrét kell rajzolnotok az ellenfél csapatának valamelyik tagjáról, természetesen ezt is sorsolással döntjük el. – vázolta fel a tanítónő. Már előre örültem, végre valami, amiben én is jó vagyok, aztán sorsoltunk és egyből elszállt a boldogságom, ugyanis Leont kellett lerajzolnom. Elképzelésem sincs, hogy jöhetett ki pont ez, de nem akartam reklamálni, elhatároztam, hogy gyorsan húzok néhány vonalat és kész. Ehhez a feladványhoz már bevonultunk a hotel előterébe, mivel csak ott voltak székek, amire leülhettek az alkotók és modelljeik. Segédeszközként kaptunk rajztáblát, papírt és ceruzákat valamint radírt.
- Rendben, akkor kezdhetitek, negyvenöt percetek lesz arra, hogy elkészítsétek a képet. – indított el minket a tanár, mire ölembe vettem a táblát a papírral együtt és igyekeztem megjeleníteni a lapomon a velem szemben ülő srácot, aki mindezt érdeklődéssel figyelte. Szemeim hol papírosomra, hol pedig Leonra vetültek, nem túl nagy kedvvel kezdtem neki ennek az egésznek, de ahogy láttam ceruzám nyomán kirajzolódni a formákat, egyre jobban tetszett a dolog. Már egy ideje elmerülten firkálgattam, mikor valami, illetve valaki megzavart.
- Viv, figyelj én… - kezdett bele az idősebbik testvér.
- Ne mozogj, így nem tudlak lerajzolni. – mordultam rá.
- Bocs… - halkult el. Nem sokkal ezek után végeztem is a portréval, így letettem magam mellé a táblát és kényelmesen hátradőltem.
- Máris feladod Régis? – kérdezte gúnyosan a tesitanár, aki szintén nyomon követte az eseményeket. „Nah már csak ez kellett ide, ha mégegyszer megszólal én esküszöm, hogy belevágom a cerkámat.” Mérgelődtem magamban, noha kicsit érthető volt az edző megszólalása, hiszen még csak húsz perc telt el és ellenfelem, még mindig serényen koptatta grafitját.
- Kész vagyok. – feleltem, mire a tornatanár összeráncolta szemöldökét, de nem szólalt meg, jobban is tette. Jó negyedóra után a kék csapat embere is végzett, így bemutatásra kerültek a remekművek, a népest társaság rendesen meglepődött, mikor meglátták művemet. Hát igen szerénykedhetnék is de minek, most valami olyasmiben mértük össze tudásunkat, amiben én jobb voltam a többieknél, sokkal jobb. Általános iskolában is sokszor dicsérték a munkáimat, középiskolában meg már nem igazán törődtek az ilyesmivel, vagyis a mi tanárunk nem nagyon foglalkozott a dologgal. Egy szó mint száz az én alkotásom sokkal jobb lett mint ellenfelemé, bár ő sem csak kesze kusza vonalakat húzott, de mégis én győztem, és ezzel természetesen mi nyertük a versenyt, aminek következtében valamivel népszerűbb lettem csapatom körében, nekem azonban a legnagyobb élvezetet az okozta, amikor láttam az edző bá döbbent arckifejezését, kedvem lett volna elé állni és hangosan kiröhögni, de ilyesmit, azért mégse tehettem. Az eredményhirdetés után készültünk a hazaútra, mindent összepakoltunk, majd felszálltunk a buszra, természetesen most is a lánytesó mellett foglaltam helyet, aki nem hagyott unatkozni.
- Nagyon jó volt a rajzod, hála neked mi nyertük a versenyt, úgy örülök. – lelkesedett barátnőm.
- Bár nem nagyon foglalkoztatott ez a dolog, de élveztem, hogy megmutathatom, nem vagyok mindenben olyan béna. – ismertem be.
- Készíts rólam is egy portrét! – kérlelt Sophie.
- Rendben. – sóhajtottam és táskám mélyéről előbányásztam egy ceruzát, valamint papírt. Az előttünk ülőtől kértem egy könyvet támasztéknak és az út végéig sikerült is papírra vetnem a hugica képmását. El volt ragadtatva tőle és nyaggatott, hogy dedikáljam, hát más választásom nem lévé, aláfirkantottam a nevemet. Hazaérkezésünk után még volt két nap szünetünk, aztán ismét elkezdődött az iskola. A suli kezdés reggelén unottan vonszoltam be magam az intézménybe, amikor megpillantottam a testvéreket.
- Szia, Sophie. – köszöntem osztálytársamnak, mikor mögéjük értem.
- Jó reggelt. – fordultak hátra egyszerre.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
