|
Középiskolai évek
2007.09.03. 08:29
- Mi van? – értetlenkedtem.
- A hajó neve, Vivien. – felelte, ezek után több szó nem is esett közöttünk mivel elkezdődött a tűzijáték, ámuldozva néztük a sok csillogó fényt az égen, engem, egy picit a szilveszterre emlékeztetett a dolog, amikor bevallottam Leonnak, hogy kedvelem. Ameddig ezen elmélkedtem, a tűzijáték szép lassan véget ért. Miután kilőtték az utolsó petárdát is, megjelent a tegnapi srác is, szemmel láthatólag nagyon méregette a fiútestvért és nem tudta eldönteni, hogy ki is ő vagy milyen kapcsolatban áll velünk.
- Jó estét, örülök, hogy eljöttek. – köszönt nekünk.
- Hello, mi is, ő itt a bátyám Leon. – üdvözölte Sophie a srácot, majd bemutatta testvérét.
- Örvendek, én meg már azt, hittem, hogy Vivien kisasszony barátja. – nyújtott lelkesen kezet a fekete hajú.
- Nem tévedtél. – fogadta el kezét az említett személy és jelzés képpen átkarolta a derekamat. „Szóval most meg már a barátnője vagyok, mi? Milyen hirtelen változás egyik pillanatban leordítja a fejem, most meg már ölelgetne, na abból nem eszik!” határoztam el magamban.
- De igen. – fejtettem le magamról az idősebb testvér kezét, a jelenlévők legnagyobb meglepetésére, bár mindannyian csodálkoztak reakciómon, senki se tette szóvá, gondolom, jobbnak látták, ha hallgatnak, aztán a kishúg hajolt hozzám.
- Annyira helyes, talán még nincs minden veszve. – suttogta reménykedve a fülembe a hugica.
- És, hogy tetszett az ünnepség? – terelte a témát az idegen.
- Nagyon szép volt. – lelkesedett Sophie.
- Jah csak kár, hogy nem láttunk belőle semmit a sok embertől. – zsörtölődtem.
- Ha gondolják, szívesen megmutatom a hajót… - ajánlotta fel az ismeretlen.
- Az remek lenne! – örvendezett barátnőm.
- Igen, de majd egy kicsit később, most beszélnünk kell. – rángattam el a zöld szeműt egy csendesebb helyre.
- Miről szeretett volna velem beszélni Vivien kisasszony? – érdeklődött.
- Először is elég ebből a hülye udvariaskodásból, szólíts csak Vivnek. Másodszor pedig Sophieról szeretnék beszélni, ő nagyon kedves, és okos lány, és még csinos is szóval… - dicsértem barátnőmet.
- Abban biztos vagyok, de nekem te tetszel. – nézett mélyen a szemembe az ismeretlen.
- Akkor sajnos nincs szerencséd. – utasítottam vissza közeledését.
- De miért, azt hittem nincs senkid. – lepődött meg a fekete hajú fiú.
- Hát ez nem egészen így van….vagyis ez túl bonyolult…. – magyaráztam.
- Értem. – búsult a srác.
- Inkább menjünk vissza a többiekhez. – vonszoltam vissza a zöld szeműt Leonékhoz.
- Végre itt vagytok, akkor megnézzük a hajót? – érdeklődött a húgocska.
- Nem, mert most szépen indulunk haza. – tiltakoztam, igazából csak azért, mert nem akartam, hogy osztálytársam még jobban belehabarodjon ebbe a pasiba és aztán megint ejtsék.
- Ne már én még kíváncsi vagyok a jachtra, ha már itt vagyunk. – erősködött a kisebbik tesó.
- De én meg már fáradt vagyok, szóval menjük. – rángattam magammal a testvérpárt.
- Akkor Leon hazakísér, én még maradok. – dacolt velem Sophie, mivel már jobb kifogást nem tudtam kitalálni, elköszöntem és a szállásunk felé vettem az irányt. A báty egy darabig hangtalanul követett majd megszólalt.
- Elég sokáig távol voltatok azzal az alakkal, mégis mit csináltatok? – vont kérdőre kissé hideg hangnemben, gondolom, sértette az önérzetét az a korábbi dolog, hogy azt mondtam nem vagyok a barátnője.
- Nem mintha sok közöd lenne, hozzá de beszélgettünk. – vágtam rá.
- Igazad van, nincs közöm hozzá, hiszen nem vagy a barátnőm. – szögezte le.
- Végre belátod. – helyeseltem, a hangulat egyre fagyosabb lett közöttünk.
- Azért nekem ez furcsa… - motyogott úti társam.
- Mi a furcsa? – kérdeztem vissza.
- Te nem az a fajta lány vagy, aki ha egyedül marad valakivel, akkor csak beszélget. – célozgatott.
- Oh köszönöm… - hálálkodtam.
- Mi? – lepődött meg.
- Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá valójában mekkora bunkó is vagy, időnként sajnos kezdem elfelejteni. – hagytam faképnél a döbbent fiút és egy másik utat választva gyalogoltam a szállodába, ugyan így sokkal hosszabbra nyúlt a sétám, de legalább nem kellett Leon közelében lennem. A szállásra visszatérve egyből a szobánk erkélye felé vettem az irányt, ott nekidőltem a korlátnak és néztem az éjszakai tengert, egész addig, amíg ajtónyitódást nem hallottam, azt hittem csak lakótársam az, így nyugodtan belekezdtem mondókámba.
- Szia, na, hogy ment? – kérdeztem még mindig a vizet bámulva.
- Hát izé, nem túl jól, de… - kezdett bele valamibe a húgocska.
- Akkor nem csak neked volt rémes az estéd, nem mintha panaszkodni akarnék, de a bátyád a föld legnagyobb bunkója. Az értelmező szótárban a tirpák szó alatt az ő neve áll csupa nagybetűvel. – ecseteltem.
- Tényleg, érdekes én nem láttam, csak azt, hogy a hülye liba alatt a tiéd van. – szólalt meg a harmadik személy is, aki nem volt más, mint a fiútestvér.
- Te meg minek vagy itt? – pördültem meg tengelyem körül.
- Ez Sophie szobája is nem? – vágta ki magát.
- De, akkor nyílván hozzá jöttél, mert nekünk nincs semmi megbeszélnivalónk. – következtettem ki, majd elhagytam a helységet.
- Már megint összevesztetek? – sóhajtott a húgocska.
- Ami azt illeti ki sem békültünk. – felelte bátyja.
- Ha nem tudnám, hogy mennyire kedvel téged és te őt, akkor azt mondanám, hogy hagyjátok ezt az egészet. – magyarázta a lánytestvér.
- Te meg miről beszélsz, Viv szívből utál engem. – értetlenkedett az idősebbik tesó.
- Csak arról, hogy, ha utálna, akkor nem ott a parton búslakodna, hanem jól beolvasna neked, ennyire már ismerem. – mosolygott Sophie és közben testvérének mutatta, hogy merre vagyok.
- Szerintem tévedsz. – ellenkezett Leon.
- Szerintem meg utána kéne menned, biztos fázik. – küldte osztálytárasam utánam az ezüsthajú srácot. Amíg ők beszélgettek én magányosan sétálgattam a hűvös homokban, pechemre ilyenkor már nem csak a homok volt hűvös, hanem a levegő is. Tulajdonképpen eléggé fáztam, tekintve, hogy csak egy könnyű anyagú nyári ruha volt rajtam, de a világért sem mentem volna vissza a szobába, hogy magamra vegyek valami felsőt, nem akkor inkább megfagytam volna. Semmiképpen sem akartam megint összefutni Leonnal, hiszen biztosra vettem, hogy úgy is csak veszekednénk. Dideregve álltam és néztem a hullámokat, amikor valami puhát és meleget éreztem a vállaimon, egy pulóvert, már majdnem ledobtam magamról, de valaki átölelt hátulról és fejét a vállamra tette.
- Sajnálom. – szólt halkan az idősebb testvér.
- Hagyj békén! – léptem előrébb s ezzel kibontakoztam öleléséből és a melegítő felsőtől is megszabadultam.
- Azért ezt vedd fel, nem akarom, hogy megfázz. – terítette rám ismét a ruhadarabot, aztán hangtalanul elballagott. Egy darabig még némán álltam egyhelyben, aztán elfáradt a lábam és leültem, kicsit összébb húztam magamon Leon felsőjét, ekkor csapott meg az illata. Nem tudtam, hogy mi lehetett ez, arcszesz, tusfürdő vagy talán valami más illatszer, de mindig ezt éreztem amikor a közelében voltam, kellemes, megnyugtató és semmivel össze nem téveszthető, igen ez hozzá tartozott, az övé volt és belőle áradt. Ahogy ezen elgondolkodtam könnyfátyolos lett a szemem, eszembe jutott az elmúlt néhány perc „Megint elküldtem, pedig most jót akart, megint undok voltam vele, de talán most utoljára. Mi van, ha elege lett a veszekedésekből? Mi van, ha azt mondja ilyen áron, nem kellek neki? Mi van, ha már rég belefáradt ebbe az egész büszkeség játékba? Mi van, ha vége lesz ennek a viszályokkal teli kapcsolatnak kettőnk között? Mi lesz, ha már hiába vallom meg neki, hogy szeretem? Mert igen, szerelmes vagyok belé, bármennyire is tiltakozom. A szívem ellen nem tudok többé harcolni, még ha kifelé azt is mutatom, hogy nem érdekel. Belül majd szétvet a boldogság, ha csak egy percre is láthatom. De miért félek ennyire, miért vagyok ennyire gyáva, hogy mindezt titkolom és folyton csak ellenkezek vele? Fogalmam sincs, ahogy arról sem, ő vajon mit érez irántam. Valóban szeret, vagy csak megszokott, mivel folyton Sophie mellett vagyok?” ki nem mondott kérdéseimre sajnos nem kaptam választ, aznap éjjel nem. Hosszú elmélkedés után úgy döntöttem, ideje nyugovóra térnem és visszamentem a szállásunkra.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
