|
Középiskolai évek
2007.09.03. 08:28
- Mégis mit képzel, ez egy Chanel napszemüveg, ami 97.99-be került, maga szerint ki fogja ezt nekem kifizetni…. – álltam fel dühösen és vészesen közelítettem az tanár felé, ki tudja még miket mondtam volna neki, ha Leon el nem kap és be nem fogja a számat egy csókkal. Jó szokásom szerint persze kézzel, lábbal tiltakoztam ellene, végül megharaptam a nyelvét és így valamennyire sikerült kiszabadítanom magam, bár még mindig magához ölelt.
- Mégis mi a fészkes fenét csinálsz? – ripakodtam rá.
- Csak befogtam azt a nagy szád, te kis hülye, még mielőtt valami orbitális baromságot mondasz, ami miatt aztán megbuktat. – oktatott ki.
- Azért nem fogom megköszönni. – dühöngtem.
- Elég az enyelgésből kezdődön a játék! – üvöltötte a torna tanár és már fel is dobta a lasztit, persze Leon egyből eleresztett aminek, hatására én a homokban landoltam.
- Nah szép, olyan vagy mint egy kutya, ha meglátsz egy labdát, csapot-papot otthagyva, lihegve rohansz utána, és még ezt hívják élsportolónak, egy spániel is értelmesebb nálad, az legalább visszahozza és nem üti tovább. – zsörtölődtem továbbra is a földön ücsörögve.
- Régis, azonnal állj fel, mégis mit képzelsz, hogy csak Oswald játszik, te is a csapat tagja vagy úgyhogy emeld fel a sonkáidat és üss bele abba a nyamvadt labdába!!!! – üvöltözött, és itt telt be a pohár „Micsoda, hogy sonkáim nekem? Hé ember, én lettem a Valentin napi bálon az első udvarhölgy és egy udvarhölgynek nincsenek SONKÁI, csak kecses szexi lábai, te barom!!!!” forrongtam magamban, sajnos ezt se sokáig tehettem, mert felém repült a labda, most aztán kellő képpen dühös voltam ahhoz, hogy egy hatalmasat belevágjak. Sajnos a célzás már nem volt ilyen jó, ugyanis nem az ellenfélnek ment, hanem egyenesen az edző képébe trafáltam bele, bár ha nem a játék szempontjából nézzük a dolgokat, akkor igenis tökéletesen céloztam.
- Legalább eltaláltad a labdát, de legközelebb az ellenfél térfelére üsd, te idióta!!!!! – harsogta a tornatanár. Nem tudom hogy ezt most dicséretnek szánta-e vagy sem minden esetre én nem annak vettem, folytattuk a játékot. Az állás néha döntetlen volt, hála Leonnak, de aztán a bénázásommal hamar sikerült elszúrnom a dolgot és végül mi veszítettünk, én nem fogtam fel olyan tragikusan a helyzetet hisz ez csak egy játék, és csapattársam sem ölte magát a tengerbe az eredmény miatt, ellenben az edző.
- Nem hiszem el, Régis te akkora pancser vagy, hogy még egy ilyen élsportoló, is mint Oswald is veszít, ha veled van egy csapatban. – szidott le a tornatanár szokásos hangnemében.
- De hát a részvétel a fontos, nem a győzelem. – erőltettem vigyort a képemre.
- Ezt csak az olyan vesztesek találták ki mint te, de a legfontosabb a győzelem, talán te is rá jössz ötven kör futás után a szálloda körül!!! – kiabálta a tanító.
- De… - próbáltam volna szóhoz jutni.
- Oswald fog felügyelni rád, nehogy ezt is ellógd, na gyerünk, nyomás!!!! – ordítozott én pedig jobb híján a szállásunk felé vettem az irányt. Leon a falnak támaszkodva figyelte ahogy rovom a köröket, bár igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire fáradt vagyok, néha bizony kissé lelassultam. Futás közben többször is eszembe jutott, milyen módokon nyírhatnám ki az edzőt, de végül egyik sem nyert, ugyan is, ha elkapnak éret is ugyanannyit kapnék mint egy emberért és így már nem éri meg. Kis eszmefuttatásom elterelte a figyelmem arról, hogy mennyire tűz a nap és hogy már jó pár órája nem is vettem magamhoz folyadékot, nem csoda hát hogy néha meg kellett állnom pihenni, persze csak akkor amikor kikerültem a báty látóteréből, nem akartam, hogy kiröhögjön. A huszadik kör tájékán aztán már tényleg úgy éreztem, hogy szomjan halok, ezért kis kitérőt tettem a szállásunk mögött lévő kisboltba.
- Joh…napoth…kérekh…egyh…ásványvizeth…. – lihegtem.
- Parancsoljon, 1 euró lesz. – vett ki egy üveget az eladó a hűtőből majd a pultra tette.
- Egyh…pillanath…. – kotorásztam zsebeimben, hát persze ilyen az én formám, pont most nincs nálam egy fitying se.
- Meghívlak. – szólt a hátam mögül a fiútestvér, majd kifizette az italom.
- Köszh…majd fent visszaadom. – feleltem aztán nagyokat kortyoltam.
- Nem szükséges. – legyintett az ezüsthajú srác miután kiléptünk a boltból.
- De igen, nem szeretek tartozni senkinek sem. – jegyeztem meg.
- Hát jó, ahogy akarod. – egyezett bele a báty. Ez után ismét neki indultam volna futni, bár már így is hulla fáradt voltam, de azt azért mégse akartam, hogy kinevessen, amiért ilyen gyenge vagyok, legnagyobb meglepetésemre, amint neki indultam, ő fogott vissza.
- Elég volt már. – fogta meg a karom.
- Nem, még csak húsz körnél tartok. – ellenkeztem.
- Igen és mindjárt összeesel, inkább menj pihenni, ne aggódj nem foglak beárulni. – engedett szabadon.
- Rendben, köszi. – indultam a lakosztályom felé észre sem véve, hogy Leon még mindig követ. A szobában mit sem sejtve kis utánfutómról, elkezdtem levenni a felsőmet, mivel zuhanyozni készültem, aztán eszembe jutott, hogy az ajtót nem csuktam be, így a műveletet félbeszakítva a bejárat felé fordultam.
- Te meg mit keresel itt? – döbbentem rá, hogy más is van a helységben.
- Csak biztos akartam lenni benne, hogy tényleg idejössz. – felelte.
- Jó most már tudod, úgyhogy, szia. – zavartam volna ki finoman, de ő csak tovább álldogált az ajtóban.
- Mi van?....Jah tényleg a pénz…. – jutott eszembe, majd nagy lendülettel kirántottam éjjeli szekrényem fiókját, ahol a pénztárcámat is őriztem, aminek következtében minden kiborult belőle. Az idősebb tesó pedig segített összeszedni széthullott kacatjaimat, bár ne tette volna.
- Ez mi? – vett fel egy kis dobozt.
- Nem tudsz olvasni talán? – gúnyolódtam, mivel azt hittem, hogy csak a fejfájás-csillapító akadt a keze ügyébe, aztán már én is kapcsoltam.
- Minek szedsz te fogamzásgátlót? – faggatózott.
- Neked ahhoz semmi közöd! – kaptam ki a kezéből a kis dobozt.
- Mi az talán van valaki, aki miatt ilyesmit kell szedned? – kérdezte nem kis féltékenységgel a hangjában.
- Bár nem tartozik rád, de nincs, csak azért szedem, mert már régebben elkezdtem és nem tesz jót, ha hirtelen abbahagyom. – magyaráztam dühösen.
- Oh, ezt nem tudtam. – motyogta Leon.
- Most, hogy már mindennel tisztában vagy, légy szíves hagyd el a szobámat! – nyomtam a kezébe a kölcsön kapott pénzt majd kitessékeltem az ezüsthajút lakrészemből. A történtek után végre sikerült összerámolnom a fiók tartalmát, utána elmentem zuhanyozni és egy kicsit lepihentem, mint később kiderült nem is olyan kicsit pihentem.
- Hé Viv, ébredj készülődnünk kell. – keltegetett barátnőm.
- Mi van, hova? – ásítoztam.
- Hát tudod a hajókeresztelő. – emlékeztetett Sophie.
- Jah persze. – kászálódtam ki végül az ágyból, fél óra elég is volt, hogy összeszedjem magam és szalonképes állapotba kerüljek. Miután osztálytárasam is teljesen elkészült a szálloda előtt ácsorogtunk, fogalmam sincs miért.
- Mire várunk? – kíváncsiskodtam.
- Leonra, ő is jön. – jelentette be a hugica.
- Milyen kedves, hogy időben szóltál, na most már mindegy. – morogtam, néhány másodperc múlva pedig elindultunk a kikötőhöz. Hamar odaértünk, bár elég nagy tömeg volt, bizonyára sok ember szerette volna látni a keresztelőt, végül valaki kimondta a hajó nevét és nekiütött az oldalának egy üveg pezsgőt. A nagy tömegtől persze alig láttunk valamit és a zsivajtól azt se hallottuk, hogy mi is a hajó neve, végül Sophie rávette bátyját, hogy tartson neki bakot, amíg megnézi a jacht nevét, aztán búskomoran lépett vissza közénk.
- Neki is te tetszel. – nyugtázta szomorkásan.
- Mi van? – értetlenkedtem.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
