|
Középiskolai évek
2007.09.02. 08:07
- Hát, akkor csak egy képünk van, ha gondolod a tiéd lehet, nekem jó a memóriám. – viccelődtem.
- Rendben, köszi, így legalább a nagymamámnak is be tudom bizonyítani, hogy nem vagyok homokos. – tette zsebre a fotót.
- Tessék? – nevettem el magam.
- Ne röhögj, ez nem vicces, szegény nagyi már idős asszony és elég sok mindent lát a tévében, amit persze el is hisz, szóval ezért gondolja rólam, hogy meleg vagyok. – ecsetelte Oliver, még mesélt pár mókás dolgot a családjáról, amin én jókat kacagtam, ezzel el is repült az idő. A hatodik óra után el kellett mennie, mivel még hátra volt az új iskolai uniformisának megvásárlása. Éppen búcsúzkodtunk, amikor megszólalt a kicsengő minket azonban ez nem igazán zavart meg.
- Ég veled, vigyázz magadra. – nyomott egy puszit a homlokomra.
- Inkább viszlát. – mosolyogtam kedvesen, mire ő elfordult és indult kifelé az iskolából, ki az életemből, már majdnem bőgtem mikor hirtelen hátrafordult.
- Ja és Vivien, igazán szexis vagy amikor elpirulsz! – ordította vissza, úgy hogy az egész folyosó hallotta, ha nem az egész iskola, erre persze arcszínem rákvörössé változott.
- Igen, pontosan erre gondoltam. – vigyorgott, majd folytatta megkezdett útját. Az utolsó órára már nem volt kedvem bemenni, így kicsivel később én is hazaindultam, gondoltam minek menjek be, ha az előzőekről lemaradtam. Másnap reggel a tesi öltöző helyett ismét a tetőre indultam, részben azért mert nem volt túl nagy életkedvem, részben pedig mert utáltam a torna órát és semmi kedvem nem volt ugrabugrálni, bőven elég volt nekem az előző napi magán tesi óra Oliverrel. Az iskolaépület tetején megpillantottam Sophiet, aki ott állt és búslakodott valószínűleg várt valakit, vagy engem vagy Olit.
- Szia. – köszöntem halkan.
- Szia, sejtettem, hogy idejössz…. – kezdte a hugica.
- Sophie én nem is tudom mit mondjak, sajnálom én…. – magyarázkodtam.
- Semmi baj erről nem te tehetsz csak… - halkult el.
- Mi az? Mondd mi bánt? – fordultam felé kedvesen.
- Tudod tegnap Leon, miután lejött a tetőről rettentő dühös volt és azt mondta, hogy ti ketten elárultatok minket, meg hogy végig csak átvertetek, mert amikor felment látta, hogy ott ölelgetitek egymást. – sírta el a kishúg bánatát.
- Mi tényleg megöleltük egymást, de az csak egy búcsúölelés volt, mert Oli mától már egy másik suliba jár. – vázoltam fel a helyzetet.
- De tőlem el sem búcsúzott. – szipogta a lány.
- Igen, mert azt mondta, nem akarja, hogy még jobban bánkódj miatta. – nyugtattam barátnőmet.
- Hát ezzel egy kicsit elkésett, de miért fáj ennyire, miért? – nézett rám könnyes szemmel a hugica.
- Azért, hogy tudd, mennyire szereted, ha nem fájna, akkor nem is szeretnéd igazán. – öleltem magamhoz Sophiet.
- És el fog múlni valaha? – kérdezte.
- Persze csak idő kell, sok idő és minden megoldódik. – válaszoltam s közben az én könnyeim is el kezdtek hullani, mivel eszembe jutott Leonnal való veszekedésem, ezek után egymásra borulva bőgtünk, majd a sírástól kifáradva el is aludtunk. A báty megint az egyik harmadik emeleti terem ablakából nézte osztályunkat amint épp kivonulnak az udvarra tesizni, a tornasorban azonban sem engem sem húgát nem látta. Úgy gondolta ennek jobb ha utána jár és kikéredzkedett az óráról, először az orvosiban keresett minket, de nem jutott semmire, aztán végső esetként felment a tetőre, ahol megpillantott minket, ahogyan édesdeden szunyókálunk egymáson. Ha egyikünket felébresztette volna biztos a másik álma is véget ért volna, így inkább csak leült és várta, hogy mikor kelünk fel. Furcsa mód egyszerre mozdultunk meg és ezáltal riadtunk fel álmunkból.
- Te is felébredtél? – kérdezte a kishúg kómásan.
- Aha. – feleltem hasonló állapotban.
- Hmm mennyit aludhattunk? – ásított Sophie.
- Két órát. – felelt az idősebbik testvér, akit eddig észre sem vettünk.
- Te mit keresel itt? – dörzsölgettem a szemem.
- Titeket, ha nem vettétek volna észre, és miattatok lemaradtam két óráról. – szidott le minket Leon.
- Sajnálom, bátyó. – szánakozott a húgocska.
- Most már mindegy, de azért menjünk vissza órára. – terelte kishúgát az iskola felé, majd ő is utána indult.
- Te nem jössz? – nézett rám barátnőm.
- De, megyek. - sóhajtottam és én is utánuk ballagtam. Ezek után persze jól leszidtak minket, amiért lógtunk, főleg engem mivel én a tegnapi tanítást teljes egészében, nem igazán törődtem a dologgal és most valahogy osztálytársamat sem hatotta meg a dorgálás. A következő napokban Sophie megpróbált kibékíteni minket Leonnal. Testvérének elmondta, hogy amit a tetőn látott azt teljesen félre értelmezte, engem pedig megpróbált meggyőzni arról, hogy bátyja csak azért mondott nekem olyan csúnya dolgokat mert dühös volt, már mindketten tisztában voltuk a valósággal mégsem voltunk hajlandóak kibékülni. Nekem a büszkeségem nem engedte, hogy én lépjek először ez ügyben és Leon sem állt elém bocsánatot kérni, így hetekig levegőnek néztük egymást. Ha valamiért feltétlenül beszélnünk kellett, akkor csakis tőmondatokat használtunk, semmiféle udvariaskodás vagy kedvesség nem jöhetett szóba, ennek persze szegény hugica itta meg a levét leginkább, hiszen állandóan választania kellett, hogy melyikünkkel akarja eltölteni az idejét. A kishúg már kezdte feladni azt, hogy mi valaha is kibékülünk, mikor megjelent egy apró fénysugár a sötétségben, a tavaszi iskolai kirándulás. Abban az évben a tengerpartra mentünk, az egész suli nyüzsgött már hetekkel az indulás előtt, aztán végre elérkezett a nagy nap. A diákokat több busz szállította a tengerhez, osztályonként egy-egy, természetesen Sophie és én egymás mellett foglaltunk helyet és hogy az utazást kellemesebbé tegyük, elkezdtünk beszélgetni.
- Alig várom, hogy odaérjünk, gondolj csak bele egy hét St.Tropezben. – lelkesedett barátnőm.
- Hát igen, napsütés, tengerpart egy álom lesz. – ábrándoztam.
- Igen és végre lesz alkalmad kibékülni Leonnal. – hozakodott elő a témával a kishúg.
- Szerintem erre nincs túl sok esély. – húztam el a számat.
- De mégis beszélnetek kéne egymással, elvégre szereted őt vagy nem? – szegezte nekem, kérdését a húgocska.
- Szerintem ez egyetlen dolog, amiről mi beszélni tudnánk az az, hogy végre világosan kimondjuk a szakításunkat. – néztem ki az ablakon.
- Szóval te már nem akarsz vele lenni? – szomorodott el Sophie.
- Nem erről van szó, csak tudod, ha eddig nem kért bocsánatot, azért amit mondott, akkor biztosan komolyan gondolta és bármennyire is kedvelem, nem akarok olyasvalakivel együtt lenni, aki ilyen véleménnyel van rólam, szóval az a legjobb, ha végre kimondjuk, hogy ennek vége. – sóhajtottam.
- És, ha bocsánatot kérne… - akadékoskodott a fiatalabb testvér.
- De úgysem teszi meg. – kételkedtem.
- És, ha mégis… – ellenkezett tovább a fehér hajú lány.
- Az meg csak azért lenne, mert te rávetted, így pedig az egész olyan lenne, mintha semmit nem mondana, szóval azt hiszem, bárhogy is próbálkozol, a mi kapcsolatunkat már nem tudod megmenteni. – közöltem vele.
- Azért még reménykedni lehet. – mosolyodott el, ez után más témákról beszélgettünk, míg végül megérkezett a busz a szálloda elé. A szálláson a fiúkat a nyugati a lányokat pedig a keleti szárnyban helyezték el, ketten kaptunk egy szobát.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
