|
Középiskolai évek
2007.09.02. 08:04
- Onnan, hogy akit én szeretek az sem szeret engem. – magyarázta.
- Oh és mégis ki a szerencsés? – gúnyolódtam.
- Te. – nézett mélyen a szemembe, ebben a percben hatalmasat dörrent az ég, majd zuhogni kezdett, mintha dézsából öntötték volna, persze mi nem nagyon törődtünk az időjárással, a téma amibe belekezdtünk, sokkal fontosabb volt annál, mint hogy emiatt aggódjunk.
- Hogyan? – döbbentem meg.
- Beléd vagyok szerelmes. – ismételte el.
- Mi….mióta? – habogtam.
- Attól kezdve, mióta először megláttalak itt a tetőn. – mesélte.
- De…. – próbáltam volna megszólalni aztán mégiscsak hallgattam, nem tudtam mit mondani.
- Emlékszem, amikor megláttalak, annyira szomorú voltál, bármit megtettem volna, hogy felvidítsalak és végül sikerült is megnevettetnem téged. De hiába volt minden, bár mosolyogtál a vicceimen, de ezzel nem tudtalak boldoggá tenni, ahogy semmivel sem és rájöttem, hogy nem én vagyok az a személy, aki erre képes. – emlékezett vissza.
- De a bál… - akadékoskodtam.
- A bálon téged akartalak megcsókolni, csak valahogy Sophiet sikerült, és mikor láttalak Leonnal azt gondoltam, az lesz a legjobb, ha elfelejtelek. – fejtette ki.
- Értem, és akkor most mi lesz? – firtattam.
- Úgy gondolom, az egyetlen megoldás az, ha itt hagyom a sulit, így nekem is könnyebb lesz és talán Sophie is hamarabb túlteszi magát a dolgon, ha nem vagyok a közelében. – adta elő tervét.
- Világos, ez a legjobb, amit tehetsz. – bólogattam, bár közben összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy örökre elveszítem az egyik legjobb barátomat. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemembe, és bár tudtam, hogy ez most félreérthető lehet, mégsem tudtam megállni, hogy átöleljem Olivert. Először ledermedt, hirtelenségemtől, aztán ő is átölelt és így álldogáltunk, egymást ölelve a szakadó esőben egy jó darabig. Ezt a pillanatot éppen a lehető legrosszabb személy, Leon zavarta meg érkezésével. Az ezüsthajú srácnak eredetileg az volt a terve, hogy megkeres engem és bocsánatot kér a tegnapi miatt, azonban amint meglátott minket azonnal el is vetette ötletét.
- Szóval ti végig…. – szorította ökölbe kezét a fiútestvér mikor meglátott.
- Ne gondolj semmi…. – kezdett bele Oli, de osztálytársa jobb ökle már lendült is és rendesen képen találta, bár nem esett el, de azért megszédült és néhány lépésnyit hátrálnia kellett.
- Figyelj ez nem az ami… - mentegetőzött volna ismét a kékszemű.
- Nem tartozunk neki magyarázattal. – szakítottam félbe, a magyarázatot és magammal rángattam a barna hajú srácot az orvosi szobába.
- Mi volt ez az előbb? – kíváncsiskodott.
- Mikor? – tettem úgy mintha nem tudnám, miről van szó és közben egy kendőbe jeget csomagoltam és a kis „sebesült” szájához nyomtam, nehogy később feldagadjon.
- Ne csinálj úgy mintha semmi se történt volna, úgy néztél Leonra, mint aki éppen meg akarja ölni, nem hiszem hogy ez csak miattam van. – következtetett Oliver.
- Tegnap összevesztünk. – vallottam színt.
- Akkor ezért mentél fel a tetőre, tudhattam volna, ha szomorú vagy mindig oda mész. – elemzett ki pszichológus módjára.
- Igen, de nem akarok róla beszélni. –szögeztem le.
- Rendben, akkor mit csináljunk? – jött a kérdés.
- Nem tudom, találd ki te. – passzoltam a lehetőséget.
- Oké, akkor lógjuk el a napot, úgyis ez az utolsó, amit ebben a suliban töltök, szóval még utoljára szerezzünk szép emlékeket egymásról. – állt elő az ötlettel.
- Benne vagyok, de hová megyünk? – mosolyogtam.
- Sehová, nem gondolod, hogy ilyen esőben én az utcán leszek, itt maradunk a suliban. – világosított fel.
- De, ha a suliban maradunk lebukunk és visszaráncigálnak minket a terembe, na az lesz aztán a ciki. – akadékoskodtam.
- Elfelejted, hogy az órai hiányzás királyával állsz szemben, én mondom, nem fognak elkapni. – hencegett.
- Jó’ van. – sóhajtottam.
- Gyere. – cipelt a tornaterembe, ahol most kivételesen egyik osztálynak sem volt órája.
- De mit fogunk itt csinálni? – értetlenkedtem.
- Nem fogunk, hanem csak te fogsz, méghozzá szurkolni nekem. – szedett valahonnan elő egy hajrálány egyenruhát.
- Na nem, erre nem veszel rá, az biztos, nem és nem. – tiltakoztam.
- Ugyan már a szép emlékek kedvéért. – kérlelt.
- Van egy olyan érzésem, hogy ez csak neked lesz szép emlék. – zsörtölődtem, de végül is átvettem a ruhát.
- Tádámm, és végre sikerült, megalkottam az első értelmes pompomlányt, ezért Nobel díjat kapok. – lelkendezett Oliver mikor kiléptem az öltözőből.
- Ne örülj, hallom ahogy segítségért kiáltoznak az agysejtjeim „Viv könyörgünk, vedd le ezt az ocsmány göncöt, különben mindannyian elpusztulunk!!” sikoltozzák. – morogtam.
- Kibírják még egy darabig. – legyintett Oli.
- Te könnyen beszélsz, nem a IQ-d fog átmenni mínuszba. – aggályoskodtam.
- Elég a nyafogásból, kezdd el! – utasított a kékszemű srác miközben helyet foglalt a nézőtéren.
- De mit? – álltam a terem közepén értetlenül.
- Hát a szurkolást, megalapítottam az Oliver fanclubot és te vagy az első számú rajongóm. – fejtette ki bővebben.
- Azt hittem Leon lesz az. – csodálkoztam.
- Úgy terveztem, de neki nem állna jól ez a cucc, szóval átvetted a helyét. Na gyerünk! – sürgetett.
- Kapd be! – mutattam neki a pomponnal.
- Nem rossz, csak egy kicsit több lelkesedés kéne, meg az hogy kilátszódjon a bugyid. – oktatott ki.
- Nesze neked lelkesedés. – dobtam hozzá egy éppen a kezem ügyébe akadó kosárlabdát.
- Szóval játszani akarsz, felőlem rendben. – lépett a pályára ő is majd elkezdte pattogtatni a labdát, amit én ezredszerre is sikertelenül próbáltam elvenni tőle, közben Oliver néha dobott pár kosarat, mikor aztán már látta hogy halálosan unom a dolgot akkor hagyta hogy megszerezzem a labdát. Pattogtattunk vagy fél óráig, aztán meguntuk és visszaöltöztem.
- És most hová? – érdeklődtem.
- A fényképész szakkörösök termébe. – jelentette be.
- Minek megyünk oda? – rökönyödtem meg.
- Hát fényképet csinálni, butus. – borzolta meg frizurámat és fél perccel később már az említett szaktanteremben ácsorogtunk. Oli nagyon keresett valamit, végül meg is találta, egy polaroid fényképezőgép volt az.
- Mosolyogj! – tette le a kamerát az egyik asztalra, mire én kérésének megfelelően cselekedtem, majd gyorsan mellém állt és ő is vigyorgott, a gép pedig elkészítette a fotót. Néhány másodperc múlva látható lett a kép.
- Egész jó lett, csináljunk még egyet. – szemlélte meg a fényképet Oliver.
- Oké. – helyeseltem.
- A francba, kifogyott a film. – szomorodott el.
- Hát, akkor csak egy képünk van, ha gondolod a tiéd lehet, nekem jó a memóriám. – viccelődtem.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
