|
Középiskolai évek
2007.09.02. 07:58
- Akkor bejössz? – tárta ki az ajtót a kékszemű srác.
- Igen, persze. – lépett beljebb Sophie.
- És ö…milyen idő van odakint? – kérdezte Oliver, szegénynek semmi érdekes téma nem jutott az eszébe.
- Hát…izé szép, olyan tavaszias. – felelte a húgocska, ez után még körülbelül húsz ugyanilyen felesleges kérdés és válasz hangzott el, aztán a fehér hajú lány megunta a dolgot és a tettek mezejére lépve váratlanul megcsókolta kedvesét, persze Oli sem volt rest viszonozni ezt. Ebből aztán egy jó hosszú csók következett, ami egészen addig tartott, amíg a párocska elért a fiú hálószobájáig. Ott aztán épp csak annyi szünetet tartottak, hogy levegőt vegyenek, majd ismét csókolózni kezdtek, közben Oliver lágyan ledöntötte Sophiet az ágyra, majd lágy csókokkal borította a lány nyakát egészen addig, amíg a dekortázsához nem ért, finom mozdulatokkal kigombolta barátnője blúzát és minden egyes gombnál egy apró puszit nyomott a kedvese testére. Miután ezzel végzett visszatért Sophie nyakához, majd végigfuttatta nyelvét a kulcscsontján, mondanom sem kell, hogy a hugicának ez nem kis élvezetet okozott, hogy ezt szerelme tudtára adja, a srác minden egyes tettét apró sóhajokkal jutalmazta. Sophie már teljesen elmerült volna a fiú csókjai által keletkezett édes érzésben, mikor a szenvedélyes érintések hirtelen abbamaradtak és Oliver felült az ágyon.
- Sajnálom, nekem ez nem megy, nem tudom megtenni, nem tehetem…. – sóhajtott a kék szemű srác.
- De hát miért? Talán velem van a baj, valamit rosszul csináltam? – rémült meg a húgocska.
- Nem, dehogy veled semmi baj. Ez miattam van….azért mert valaki mást szeretek. – vallotta be Oli.
- Hogyan? – értetlenkedett Sophie.
- Kérlek, bocsáss meg, én nem akartam játszani veled csak…. – magyarázkodott a barna hajú fiú.
- De mégis ki az, kit szeretsz? – kíváncsiskodott a fehér hajú lány.
- Vivient. – felelte halkan Oliver.
- Mi? – lepődött meg a kishúg.
- Szóval az a helyzet, hogy én szeretem őt, azóta, amióta először találkoztam vele, de rájöttem, hogy ő a bátyádat szereti. Aztán meg jött a bál és már úgy tűnt, hogy elfelejtette őt, ezért is akartam megcsókolni, csak valahogy véletlenül te keveredtél az utamba, ő meg Leonnal csókolózott. Innentől kezdve világos volt számomra, hogy semmi esélyem sincs nála és hát azt gondoltam, ha veled járok, akkor majd sikerül elfelejtenem őt, de nem ment, mert mindig mindenhová együtt mentünk és folyton a közelemben volt, így lehetetlenség volt nem rá gondolnom. – ecsetelte a kék szemű.
- Akkor miért…. – kérdezte volna a lánytesó.
- Bocsáss meg, én tényleg nem így terveztem, nem akartalak becsapni vagy kihasználni, azt reméltem, hogy boldogok leszünk ketten és majd sikerül elfelejtenem Vivet, de nem így lett. – kért bocsánatot Oli.
- Azt hiszem legjobb lesz, ha most haza megyek. – gombolta össze blúzát a fehér hajú lány majd a kijárat felé sietett.
- Sajnálom én nem ezt akartam, soha sem akartalak megbántani… .- szólt utána Oliver, amit a húgocska még minden bizonnyal hallott, de már nem akart rá reagálni, csak futott hazafelé ahogy a lába bírta. Éppen, amikor a lakásuk ajtaját nyitotta ki akkor rohantam bele. Persze mindketten elestünk és úgy ültünk ott könnyes szemmel, egymással szemben a földön, mint két kisgyerek akik eldurvultak a játékban aztán mindketten pórul jártak. Ez a drámai pillanat azonban nem tartott sokáig, mivel én amint feleszméltem, rohantam el amilyen messzire csak bírtam a bátyjától. Sophie viszont éppen az ellenkezőjét, ahogy sikerült feltápászkodnia, egyből testvére karjaiba vetette magát és zokogni kezdett.
- Mi történt, bántott? – faggatta testvére.
- Nem, de szakítottunk. – szipogta a hugica.
- Azért, mert nem hagytad hogy…? – kérdezte Leon.
- Nem, ő nem akarta. – motyogott a lánytestvér.
- Mi? – értetlenkedett a báty.
- Azt mondta valaki mást szeret. – hüppögte barátnőm.
- Szóval az a szemét egész végig csak játszadozott veled. – következtetett az idősebbik tesó.
- Ne, mondj ilyet, ő nem tehet róla. – védte szerelmét Sophie.
- Hát akkor ki? – kérdezett vissza az ezüsthajú srác.
- Senki, ezért senki nem hibáztatható. – felelte a kishúg.
- Készítek egy teát, attól majd lenyugszol egy kicsit. – ajánlotta fel Leon.
- Nem kell köszönöm, inkább bemegyek a szobámba, alszom egyet. – vonult el a fehér hajú lány és ágyára dőlve álomba sírta magát. Néhány óra múlva aztán felkelt és kibaktatott a nappaliba, ahol bátyja búslakodott a kanapén ülve.
- Mondd csak, Viv miért rohant el olyan hirtelen? – kíváncsiskodott a kishúg.
- Mert, összevesztünk és mondtam neki valamit, amivel megbántottam. – válaszolta Leon.
- És min vesztetek össze? – faggatódzott a lánytesó.
- Hát rajtad, illetve azon, hogy te elmentél Oliverhez. – ecsetelte fivére.
- Figyelj én már nem vagyok gyerek és annak ellenére, hogy most nem történt semmi előbb utóbb lesz valakim, akivel majd megteszem, szóval még ha nehéz is de ezt el kell fogadnod. – fejtette ki Sophie.
- Hm, ő is pont ugyanezt mondta. – jegyezte meg az idősebbik testvér.
- Ezek szerint neki volt igaza. – állapította meg a hugica.
- Igen, de most már mindegy. – sóhajtott Leon.
- Szerintem, ha őszintén bocsánatot kérsz tőle és megmondod az igazat, akkor nem fog haragudni. – javasolta a fehér hajú lány.
- Szerintem meg jobb ha te visszamész aludni és nem ütöd bele az orrod ebbe. – tanácsolta az ezüsthajú srác, mire húgocskája visszament a szobájába és nyugovóra tért. Mikor már végre otthon voltam hasonlóképpen Sophiehoz én is álomba sírtam magam, azzal a különbséggel, hogy én reggelig fel sem keltem. Az ébredésem viszont túl korai volt, visszaaludni már nem akartam, így elkezdtem készülődni a suliba, majd el is indultam. Igazából egy kicsit örültem neki, hogy a szokásosnál előbb érek be, így legalább biztosan elkerültem Leont. Még nagyon kevesen voltak az iskola épületében, ezért úgy határoztam, felmegyek a tetőre egy kicsit relaxálni és megvárni a becsengőt. Az suli tetején azonban már Oliver álldogált és fentről nézte az érkező diákokat.
- Szia, hát te mióta vagy itt? – köszöntöttem.
- Szia, már régóta, azt is láttam, amikor te jöttél. – viszonozta Oli.
- Mi volt tegnap Sophieval, amikor összetalálkoztunk, csak azt láttam, hogy valamiért nagyon szomorú. Talán összevesztetek? – kíváncsiskodtam.
- Szakítottunk. – felelte a kék szemű srác.
- De hát miért? – hangzott el kérdésem.
- Mert nem szeretem. – válaszolta.
- Szóval ez ennyire egyszerű, te csak úgy kijelented, hogy nem szereted és összetöröd a szívét, végül is mit számít ez neked. De ha előre tudtad, akkor miért kezdtél egyáltalán bele ebbe a kapcsolatba? – vontam kérdőre.
- Azt hittem majd megszeretem, de nem ment, mert valaki mást szeretek. – adott magyarázatot.
- Nem játszadozhatsz így az emberek érzelmeivel, ha valaki szeret nem dobhatod csak így el, mert ez túl fájdalmas. – veszekedtem vele.
- Tudom. – motyogta.
- Ugyan honnan tudnád? – csattantam fel.
- Onnan, hogy akit én szeretek az sem szeret engem. – magyarázta.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
