|
Középiskolai évek
2007.09.02. 07:52
- Szóval gondolom, azok a képek a te figyelmedet sem kerülték el…. – kezdett bele.
- Hát nem. – vigyorodtam el, mert eszembe jutott a reggeli beszélgetésem Elliottal.
- Most mi olyan vicces? – érdeklődött az idősebb testvér.
- Semmi, folytasd csak. – vettem komolyra a figurát.
- Tehát a kép eredetije Jacquelinenál volt, és Sophie véletlenül, hallotta amint arról beszél a barátnőjével, hogy mindenkinek megmutatja. De nem hallotta az egész beszélgetést így azt hitte, hogy te vagy a képen. Megkérte Jacquelinet, hogy tartsa titokban a képet, akinek az volt a feltétele, hogy cserébe legyek a pasija. Hát kábé ennyi, remélem most már mindent értesz. – fejezte be mondókáját a báty.
- És te belementél mi? – kérdeztem vissza vihogva.
- Mégis mi mást tehettem volna? – felelt kérdéssel.
- Mit tudom én mondjuk elküldhetted volna a jó francba. – adtam alternatívát még mindig nevetve.
- Jah és akkor téged meg kirúgtak volna. - helytelenítette ötletemet.
- Nem rúgtak volna ki, hidd el. –bizonygattam igazam.
- Aha, pont úgy, ahogy az osztálytársamat sem, aki rajta volt a képen, mi? – vonta kétségbe szavaimat.
- Az más. – legyintettem.
- Hát persze, mert te mindent annyira tudsz. – legyintett.
- Nem, de meg tudtam volna oldani a helyzetet valahogy. – zártam volna le a vitánkat.
- Azért, igazán lehetnél egy kicsit hálásabb, feladtam miattad a büszkeségem. – sajnáltatta magát Leon.
- Mekkora mártír vagy, most faragjak neked vajból szobrot vagy mit vársz? – gúnyolódtam.
- Legalább bocsánatot kérhetnél tőlem. – adta elő kívánságát.
- Bocsánatot? Miért is? – tettem fel kérdéseimet.
- Azért, ahogy bántál velem, holott én ez egészet csak miattad csináltam. – vallott színt.
- Ahogy én bántam veled mi, azért te sem voltál éppen kedves. – vágtam vissza.
- Jah, de nekem muszáj volt. – motyogta.
- Várjunk csak mit is mondtál az előbb, miért mentél ebbe bele? – esett le a tantusz.
- Semmi, nem mondtam semmit. – tiltakozott.
- De, de azt mondtad, hogy miattam. – ugrasztottam ki a nyulat a bokorból.
- Nem én, ilyet nem mondtam. – tagadta.
- Dehogynem, előtte meg azt is mondtad, hogy kedvelsz meg, hogy csak én érdekellek. – ismételgettem szavait.
- Az nem én voltam, biztos rosszul hallottad. – vágta rá.
- Nem igaz jól hallottam, az én fülemmel nincs semmi baj. – állítottam.
- Talán. – ismerte be az ezüsthajú.
- Jó, akkor mondd el mégegyszer! – kérleltem.
- Nem, eszem ágában sincs, ilyen hülyeségeket mondani egy hozzád hasonló ostoba libának. – próbálta letörni lelkesedésem.
- Igenis, mondd el! – parancsoltam rá.
- Mert, ha nem akkor mi lesz? – vigyorgott gúnyosan.
- Akkor…..akkor… - hebegtem.
- Na? – incselkedett tovább.
- Ez….. – csókoltam meg váratlanul, tulajdonképpen én is meglepődtem a dolgon, de hirtelen csak ez jutott eszembe „büntetésül”. Mondanom sem kell, hogy Leonnak nagyon is tetszett ez a fajta megtorlás és nem habozott viszonozni sem kis büntimet. Ennek az édes kis közjátéknak csak az az egy hátránya volt, hogy mikor Sophie belépett a szobába és látta, hogy én a kanapán fekszem, a bátyja meg rajtam és éppen „eléggé jól elvagyunk” akkor kábé fél métert ugrott hátra meglepettségében szegény hugica.
- Bo…..bocsi, izé már megint rosszkor jöttem. – torpant meg a húgocska.
- Nem, gyere csak, nem zavarsz. – kecmeregtem ki bátyja alól és próbáltam úgy tenni, mintha az előbb épp csak társasoztunk volna.
- Akkor most már mondhatom? – kezdett bele barátnőm.
- Hát szóval izé….OLIVER RANDIRA HÍVOTT!!!!!!!! – lelkendezett a kishúg.
- Igen, gratulálok. – ugrottam örömködve én is a nyakába, Leon valamiért nem volt ilyen lelkes.
- Randizni fogok bátyus, hát nem örülsz? – fordult az idősebbik tesója felé.
- Nem igazán. – felelte egykedvűen a kérdezett.
- Ne is törődj vele, azonnal meg kell terveznünk, hogy mit veszel fel. – bíztattam barátnőmet.
- Rendben, akkor megyek is ruhát válogatni, ti meg folytassátok amit elkezdtetek. – hagyott magunkra minket.
- Nem kellet volna még neked is adnod alá a lovat… - szidott le Leon.
- Most mit vagy úgy oda, szerintem inkább örülnöd kéne, hogy végre a húgod is kezdi élni a saját életét. – ecseteltem.
- De ő még csak egy gyerek, valahogyan meg kell akadályoznom ezt. – határozta el az ezüsthajú srác.
- Meg ne próbáld, ha tönkre teszed az első randiját, egy életre meg fog utálni. – fenyegettem.
- Akkor sem hagyhatom, hogy elmenjen egyedül ezzel az idiótával. – morfondírozott a fiútestvér.
- Hé, azért ne túlozz, Oliver rendes srác és mégis mi a fenét tudnál csinálni, egy találkára általában ketten szoktak menni. – világosítottam fel.
- Igen, hacsak…. – villantott ördögi mosolyt rám.
- Mi van, most meg mit akarsz? – néztem rá.
- Duplarandi. – állt elő szerinte nagyszerű ötletével.
- Na nem, azt már nem, nem fogsz felhasználni arra, hogy a húgod után kémkedhess, megértetted? – tiltakoztam, persze szavaim most sem hatottak rá túlságosan, így aztán a következő nap délutánján már négyesben sétálgattunk a planetárium felé.
- Jó ötlet volt ez a duplarandi, nem gondolod Viv? – fordult felém a kishúg.
- De, pompás. – morogtam.
- Nyugi Viv, majd kettesben hagyunk egy kicsit titeket. – próbált nyugtatgatni Sophie.
- Nem erről van szó csak szerintem, az ilyesmihez négy ember már sok….. – fejtettem ki véleményem.
- Talán igazad van, de mivel ez egy első randevú, így jobb ha nem egyedül vagyunk, az ilyen helyzetek kettesben mindig nagyon feszültek, így jobb a hangulat. – ecsetelte a húgocska.
- El se hiszem, hogy nektek is, ez az első hivatalos találkátok. – szólalt meg Oliver is.
- Pedig igaz, persze az hogy csak ilyenkor került sor a dologra, csakis e miatt a lassú felfogású nőszemély miatt lehetséges. – mutogatott rám Leon.
- Engem nevezel te lassú felfogásúnak? Ami azt illeti, te sem nagyon törted magad, hogy a karjaidba omoljak, szóval maradj csendben! – hurrogtam le a fiútestvért.
- Biztos akartam lenni magamban, hogy nem csak azért van ez a dolog, mert sokat vagy a közelemben és már megszoktalak. – magyarázta a báty.
- Heh, megszokás, kösz szépen ennyi erővel a szobanövényed is lehetne a barátnőd. – zsörtölődtem.
- Ami azt illeti, lehet, hogy tényleg jobban jártam volna, ha a fikuszmmal kezdek, mint egy ilyen idegesítő kölyökkel. – gondolkozott el Leon.
- Méghogy idegesítő kölyök, ha én az vagyok, akkor te meg egy BUNKÓ! – vágtam vissza.
- Mi lesz velük később, ha már most így veszekednek? – súgta Oli a húgocskának.
- Ne aggódj miattuk, mindig ezt csinálják, de nem sokára kibékülnek. – mosolyodott el Sophie és séta közben el is értük célunkat. Mivel elég népszerű előadásra mentünk, így már csak két-két egymás mögötti helyet kaptunk, Oliverék előttünk ültek, amit nem is igazán bántunk, mivel egymással is egészen jól elvoltunk műsor alatt.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
