|
A középiskolai évek
2007.09.01. 08:28
Sophie egy szép csillogó koronát kapott, egy szalagot és egy hatalmas virágcsokrot kapott, én szintén egy szalagot valamint egy valamivel kisebb virágot vehettem át, Jacqueline is kapott szalagot és egy egészen apró csokrot, na jó nem volt az olyan kicsi, de az enyémnél biztos kisebb volt. Azt mondták a tárgynyereményeket majd, később, az iskolában vehetjük át.
- Most pedig az est fénypontjaként, a bálkirálynő választ magának egy királyt és együtt eltáncolják a keringőt. – jelentette be ismét az idősödő hölgy. A királynő bement a „nép” közé és kiválasztotta az ő királyát, aki jelen esetben nem volt más, mint Oliver. Aztán elkezdtek táncolni, eléggé jól csinálták. Igazából most hálás voltam a sorsnak, amiért csak második lettem, mert hát a keringővel még nem is lett volna gondom, de a partnerválasztással már annál inkább, hiszen Leont mégse választhattam volna, mert ő valaki másnak a barátja, meg különben is táncoljon azzal a tuskóval a halál. Oliver megint csak nem lett volna nyerő választás, mivel nem szívesen rontottam volna bele a Sophieval épp most kialakulóban lévő kapcsolatába, oké hogy ez csak egy baráti tánc lett volna, de ilyesmit akkor sem illik, és ráadásul én sem lettem volna ilyesmire képes a legjobb barátnőmmel szemben. A keringő után még leadtak néhány számot, aztán a diákok kezdtek hazafelé szállingózni, így mi is a saját otthonunk felé vettük az irányt. A következő nap reggelén, bár kicsit álmosan, de mégis vidáman futott össze kis csapatunk a kapuban.
- Sziasztok. – köszönt vidáman az újdonsült királynő és testvére.
- Jó reggelt felség és felség tesója és Oliver. – viccelődtem.
- Hello emberek. – üdvözölt minket Oli is.
- Hé és hova lett a szöszi? – lepődött meg a mókamester.
- Mér’ hiányzik? – tettem fel a kérdést.
- Nem, csak fura, hogy most nem itt nyekereg. – jegyezte meg a kék szemű srác.
- Jah én észre se vettem, na mindegy, induljunk. – vettem az irányt a suli felé. Az iskola épületébe belépve aztán furcsa dolgot tapasztaltunk, az összes fal tele volt ragasztgatva különböző méretű fényképekkel, amik mind ugyanazt ábrázoltak. A képeken az angol tanár volt látható, amit éppen bemegy egy szerelmi hotelbe a suli egyik diákjával, de a képen látható lány nem én voltam, hanem az egyik végzős.
- Klassz fotó nem gondoljátok? – vettem le egyet a falról.
- De, jól sikerült, a fotós egészen művészien exponált és ahogy a szálló nevét kihangsúlyozza az alakok mellett az valami fantasztikus. – poénkodott Oliver.
- De hát ezen nem is te vagy rajta? – lepődött meg Leon.
- Miért kéne, hogy én legyek? Ez nem rég készült, látod a téli egyenruha van a csajon. – mutattam meg észrevételem.
- Mi van, miért baj, hogy nem Viv van a képen? Én most már nem értek semmit. – értetlenkedett Oliver.
- Majd később elmagyarázzuk. – legyintettem és a húgocskával együtt elindultam az osztálytermünk felé, útközben mégis kibe futottam bele, hát persze, hogy Elliotba, mégis ki másba, éppen az egyik falújságot nézegette, ami tele volt tűzdelve a képekkel.
- Látom hamar, sikerült elfelejtened. – léptem hozzá közelebb.
- Nem dehogy, te sokkal több voltál nekem, ez csak egy kis kaland. – magyarázkodott az angol tanár.
- Hát persze. – indultam volna tovább.
- Vivien, várj! Egyszer azt mondtad, hogy a szüleid befolyásos emberek, segíts nekem, kérlek. – tartott vissza.
- Talán hazudtam, egyébként pedig, ha módomban állna segíteni rajtad, akkor sem tenném, mert nem érdemled meg. – haladtam tovább a termünk felé.
- Nem érted, ezért ki fognak rúgni. – panaszkodott tovább a szőke férfi.
- De pontosan, tudom, ahogy te is tudtad, amikor ezzel a lánnyal kezdtél, meg akkor is amikor velem. – zártam volna le beszélgetésünket.
- Ki fog derülni, hogy te is voltál velem. – jelentette ki Mr. Tugdual.
- Ugyan honnan tudná azt bárki, nincs rá semmi kézzelfogható bizonyíték, én pedig hallgatok róla. – vázoltam fel a helyzetet.
- És, ha én mondom el? – fenyegetett.
- Ez aztán igazán nagy ostobaság lenne tőled, ha bárkinek is megemlíted, hogy nem csak egy ilyen eseted volt, még nagyobb bajba fogsz keveredni, úgyhogy törődj bele a sorsodba. – hagytam faképnél Elliotot. Becsöngőre éppen beértem a terembe az első óra szokás szerint eseménytelenül telt, igazából a többi kettőn sem volt semmi érdekes dolog. Sophieval már alig vártuk a nagyszünetet, hogy végre normálisan beszélgethessünk, és ettől csak egyetlen óra választott el minket, ami végül is letelt. Ebédszünetben a megszokott asztalunknál ücsörögtünk immár csak négyen, amikor odatipegett hozzánk Jacqueline.
- Leon, szakítok veled. – jelentette be drámaian.
- Oké. – felelte az érintett halálos nyugalommal, mintha csak azt mondta volna a lány, hogy az ég kék.
- Mi meg se próbálod velem megbeszélni a dolgot? – háborodott fel a szöszi.
- Hiszen te mondtad, most mit akarsz ezen megbeszélni? – kérdezett vissza az idősebb testvér.
- Most már teljesen világos, hogy miért is szakítunk, azért mert te egy érzéketlen bunkó vagy. – nyafogott a pompomlány.
- Nem, tévedsz, azért drámázol itt, mert ha te nem teszed meg, akkor én doblak ki téged. – ismertette a tényállást az ezüsthajú srác.
- Na jól van, ha így állunk akkor ne is lássuk egymást soha többet, és ne is álmodj róla hogy később felhívhatsz. – lépett le drámaian a hajrálány.
- Ki álmodna ilyen szörnyűséget? – gúnyolódott Oliver.
- Ez a csaj tényleg ennyire hülye vagy csak megjátssza magát? – tette fel a költői kérdést Leon.
- Szerintem mindkettő. – feleltem.
- Hát végre megint csak hárman vagyunk….izé, bocs négyen. – sóhajtott a hugica.
- Most mi van, nekem tetszik ez a felállás. – jegyezte meg Leon.
- Viv akkor majd megint hozol nekünk ebédet? – kérdezte Sophie.
- Persze. – válaszoltam szolgálat készen.
- Azért nekem hiányozni fog a szőke. – szólalt meg Oli.
- Mi? – kérdeztünk vissza döbbenten.
- Csak, mert ezután nem lesz kit cikizni. – védekezett a mókamester.
- Igaz. – bólogattam.
- Leon, azt azonban még mindig nem értem, hogy mit láttál Jacqulineban. – fordult a fiútestvér felé Oliver.
- Ez egy hosszú történet, amit Vivien ma délután végig fog hallgatni. – nézett rám Leon.
- Ám legyen. – egyeztem bele és ezzel vége is szakadt beszélgetésünknek, mivel becsöngettek. A következő óránk angol lett volna, de az osztály nőtagjainak legnagyobb bánatára, kivételt képezünk ez alól Sophie és én, nem Mr. Tugdual tartotta. Nyilván hamar eljutott az igazgatóhoz a képek híre és mivel a diri nem mondható egy tutyimutyi embernek azonnal intézkedett is. Csak szegény végzős lányt sajnáltam, akit emiatt kirúgtak, mondjuk lehet, hogy jobb volt neki így hiszen ezek után mindenki csak róla pletykált és ő volt az ügyeletes bűnbak. Angol után az irodalom óra is hamar elrepült, bár a tanárnő még órán is gratulált nekem és osztálytársnőmnek a tegnapi versenyért, ez egyrészt jól esett másrész viszont kicsit ciki volt, hogy még itt is felhozza, na mindegy túléltük ezt a napot is. Délután már a testvérek lakásán voltam, a nappaliban, ahol Leonnal szemben ültem a kanepén és vártam a történetet amit állítása szerint, mindenképpen végig kellett, hallgatnom. Sophie éppen saját kis zugában telefonált, így csak ketten voltunk a szobában.
- Figyelek. – szögeztem tekintetem az ezüsthajú srácra.
- Szóval gondolom, azok a képek a te figyelmedet sem kerülték el…. – kezdett bele.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
