|
Középiskolai évek
2007.09.01. 08:23
- Oké, akkor most már én is megyek készülődni, Sophie te meg maradj, itt ülj le a kanapéra és ne csinálj semmit, na jó TV-t nézhetsz, de semmi mást. – adtam ki a parancsot és én is elvonultam „átváltozni”. Hajamat kontyba tűztem és néhány menta színű virág alakú hullámcsatot is beleszurkáltam itt-ott, a bal oldali legelső hajtincset az én frizurámnál is szabadon hagytam. Szememet hasonló képpen díszítettem, mint ahogy osztálytársnőmet sminkeltem, azzal a különbséggel, hogy most halványzöld szemhéjpúdert használtam, de a csillogás nálam sem maradt el. Saját ajkaimat is csillámló szájfénnyel díszítettem bár én egy árnyalattal sötétebbet használtam, mint a kishúg. Az alapozóra nálam is szükség volt egy picit és a rózsaszínes arcpír sem hiányozhatott. Az én ruhám halványzöld színű pánt nélküli volt, felső része apró csillámló kövekkel volt díszítve, szorosan hozzásimult a testemhez, míg alja selyemből készült, egy kicsit lengébb volt. A derékrésznél hátul egy selyem masni helyezkedett el. Ehhez kiegészítőkent egy halványzöld nyakpántot vettem fel, amit egy csillogó liliom díszített, a hozzá való fülbevaló is liliom alakú volt. Az egész öltözékhez menta színű közepesen magas sarkú szandált választottam, amin szintén egy-egy liliom díszelgett. Az összeállítást megkoronázván, befújtam magam kedvenc parfümömmel és én is kiléptem a nappaliba, hogy megszemlélhessem magamat.
- Ejha Viv, fantasztikusan nézel ki. – dicsért meg a lánytestvér, mire a fiútestvér is előbukkant, aki már szintén harcidíszbe volt öltözve. Akármennyire is próbáltam elfordítani róla tekintetem, képtelen voltam nem észre venni, hogy mennyire jól áll neki a formális öltözék.
- Aha. – bólogatott mialatt jó alaposan végigmustrált, na szép ha ez a szemével így vetkőztet akkor kár volt magamra ruhát vennem, gondoltam magamban.
- Jaj Vivien úgy örülök, olyan szépek vagyunk. – örvendezett a kishúg.
- Rendben, de lassan indulnunk kéne, ha oda akarunk érni. – sürgettem a fiatalabbik testvért.
- Ha gondoljátok, elkísérhetlek… - ajánlotta volna fel Leon.
- Neked nem Jacquelineért, kell menned? – kérdeztem rá.
- De tényleg. – felelt kissé letörten és már indult is a kijárat felé, épp jókor, mert valaki pont csöngetett, furcsálkodva ajtót nyitott, hiszen fogalma sem volt róla, hogy ki lehet az ilyenkor.
- Hello. – köszönt Oliver, aki szintén öltönyben és csokornyakkendőben feszített.
- Te meg mit keresel itt? – vonta kérdőre osztálytársa, persze a barna hajú srác figyelmen kívül hagyta a kérdést és egyből belépett a lakásba, ahol megpillantott minket.
- Meghaltam és a mennyországba kerültem, ez már biztos, mert csak ott létezhetnek ilyen csodálatos angyalok. – bókolt nekünk.
- Szia, hát te? – kíváncsiskodtam.
- Oh az egyik édes angyalka megszólalt. – játszotta tovább szerepét.
- Na mondd már mi járatban vagy erre? – kíváncsiskodott már Sophie is.
- Hát izé….arra gondoltam, hogy az mégse jó, ha két ilyen tündér egyedül megy a bulira, és úgy gondoltam, hogy elkísérlek titeket, persze csak ha nem bánjátok. – hozakodott elő az ötlettel Oli.
- Részemről oké. Sophie? – egyeztem bele.
- Persze, jó ötlet. – helyeselt osztálytársnőm is.
- Nos akkor indulhatunk, hölgyeim? – tartotta mindkét karját Oliver, mi pedig belekaroltunk és elindultunk. Leon hátramaradt bezárni az ajtót utána, pedig Jacquelineért ment. A bálba vezető úton természetesen minden kirakat előtt megálltunk, ami egy kicsit is tükröződött és megcsodáltuk magunkat, így lassabban haladtunk a kelleténél. Amikor a helyszínre értünk már mindenki ott volt beleértve az idősebb testvért és barátnőjét. Amint beléptünk a terembe minden szem ránk szegeződött, Oliver persze büszkén feszített a két dámával az oldalán, vagyis velünk.
- Oli, te mázlista, honnan szedted ezt a két lányt, még életemben nem láttam őket. – jött oda hozzánk a kosárcsapat egyik tagja.
- Dehogynem még ismered is őket, a jobbomon az imádnivaló Vivien Régis, bal oldalamon pedig a bájos Sophie Oswald látható. – „mutatott be” minket.
- Aszta. – tátotta a száját a kosaras majd távozott, mi pedig Ken és Barbie felé vettük az irányt.
- Nahát, már azt hittem, hogy el se jössz. – köszöntött minket a pompomcica és bár azt mondhatnám, hogy rémesen festett, de nem igenis csinos volt. Halvány rózsaszín földig érő testhez simuló selyem ruhája volt és a hozzá illó kiegészítők csak még jobbá tették az összhatást. Még a haja és a sminkje is kifogástalan volt, szóval most tényleg bajban voltam, mert azt tudtam, hogy ilyen ellenféllel szemben nehéz lesz megnyerni a versenyt még akkor is, ha egyébként síkhülye a csaj.
- Miért ne jöttem volna el? – kérdeztem vissza.
- Hát csak gondoltam, félsz a vereségtől és inkább otthon maradsz. – folytatta a piszkálódást a szőke.
- Ugyan én nem ijedek meg tőled. – jelentettem ki.
- Rendben akkor induljunk jelentkezni. – ragadott karon és a jelentkezési helyhez cipelt.
- Gyere te is Sophie! – szóltam barátnőmhöz.
- Jó de csak azért, mert így a színfalak mögül drukkolhatok neked. – jött utánunk a hugica is. A jelentkezési lapot hamar kitöltöttük és már csak arra vártunk, hogy elkezdődjék a megmérettetés. Szerencsénkre vagy épp szerencsétlenségünkre nem kellett sokáig várnunk, mert az irodalom tanár hamarosan a színpadra lépett és magához ragadta a mikrofont.
- Köszöntök minden diákot az idei Valentin napi bálon. Szokás szerint idén is választunk bálkirálynőt, viszont a hagyományoktól eltérően ebben az évben nem csak a külcsín fog számítani. A verseny háromfordulós lesz, az első fordulóban a szépségüket, a másodikban az észüket a harmadikban pedig a zenei tehetségüket csillogtathatják meg a lányok. A zsűri tagjai, minden forduló után pontozzák a résztvevők teljesítményét és a végén a pontszámok, és a közönség szavazatainak összessége adja ki a végeredményt. Nos úgy vélem elöljáróban ennyi elég, most pedig következzék az első forduló. – nyitotta meg az estet a Mrs. Reine, ez után egyenként felolvasták a versenyzők nevét, beleértve a miénket is, akik bevonultan a színpadon körbefordultak, majd távoztak. A kis magamutogatás után a döntő bizottság összeült megvitatni, hogy kik voltak a legjobbak, addig mi visszamehettünk táncolni.
- Ugye, hogy milyen csodálatos és fantasztikus voltam? – tipegett oda barátjához Jacqueline.
- Igen. – felelte Leon unottan.
- Mi is jók voltunk? – kérdezte bátyját Sophie.
- Persze. – válaszolt a kérdezett már kicsit kedvesebben.
- Meghoztam a frissítőt a gyönyörű hölgyeknek. – bukkant elő Oliver két pohár gyümölcslével a kezében, amit aztán, nekem és a lánytestvérnek adott át.
- Köszi Oliver. – mosolyogtunk rá kedvesen.
- Én nem kapok? – nyafogott a pompomliba.
- Nem, minek? Te nem vagy gyönyörű. – piszkálódott a kék szemű srác.
- De igenis én is gyönyörű vagyok! – hisztizett a hajrálány.
- Jah a vak egysejtűek bolygólyán, de talán még ott se. – gúnyolódott Oliver, a pompommaca próbált volna visszaszólni, de már nem volt ideje, mivel bejelentették, hogy a zsűri meghozta a döntést és kezdődhet a második forduló. Ebben a részben különböző kérdéseket tettek fel nekünk, olyasmi volt az egész, mint valamilyen TV-s vetélkedő. Ahogy várhattuk Jacqueline itt nem nagyon aratott babérokat, ami azt illeti én az én teljesítményem sem volt hibátlan, de azért a kérdések többségére jól válaszoltam. Ez a forduló talán Sophienak sikerült a legjobban, legalábbis nem emlékeztem, hogy rontott volna.
- Na milyen voltam? – lépdelt oda ismét a fiúkhoz a szöszi.
- Fantasztikus, komolyan mondom, nagyon rég röhögtem ilyen jót. – szakadt még mindig a nevetéstől Oli.
- Most mér’ igazából tudtam, hogy az a hülye Németország Afrikában van és nem Amerikában csak akartam egy kis esélyt adni a többieknek is. – mentegette magát a cicababa erre persze ismét kitört a röhögés.
- Milyen kár, hogy az a hülye Németország pont Európában van és hogy az észak- keleti szomszédunk. – vihogott Sophie.
- Jól van na, lehet hogy te egy picit okosabb vagy nálam, de vannak sokan akik nem. – védekezett Jacqueline.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
