|
A középiskolai évek
2007.09.01. 08:22
- Felesleges, törnötök magatokat, úgyis én leszek a bálkirálynő, pont mint tavaly meg előtte. – kotyogott közbe Jacqueline.
- Nyugi nem azért csináljuk, egyébként is, engem hidegen hagy az a hülye verseny. – kontráztam rá.
- Jobb is, ha nem indulsz, hiszen eleve esélytelen lennél. – vinnyogta a pompomliba.
- Esélytelen, ellened? Na ne röhögtess, bármikor és bárhol le tudlak győzni ha úgy akarom. – vettem fel a kesztyűt én is.
- Hé csajok, ha birkózni akartok, hozok iszapot. – szúrta közbe Oli vigyorogva.
- Oliver!!! – ordítottunk rá egyszerre.
- Oké, ha nem, hát nem, csak egy ötlet volt. – húzta össze magát a barna hajú srác.
- Szóval te tényleg azt hiszed, hogy jobb lehetsz nálam? – tért vissza a témára Leon barátnője.
- Nem hiszem, tudom. – válaszoltam magabiztosan.
- Reménykedj csak, holnap este úgyis én leszek a legjobb. – jelentette ki a hajrálány.
- Majd meglátjuk. – zártam le beszélgetésünket.
- Hű, elég forró lett a hangulat, hozok valamit inni, hogy lehűtsétek magatokat. – állt fel a kék szemű srác és nem sokára vissza is tért a dobozos üdítőkkel, mindenki elé letett egyet, utoljára engem és Jacquelinet hagyott.
- Hé, cserélni akarok Viviennel, az enyémet biztos felráztad. – nyafogott a szőke.
- Ahogy akarod. – nyújtottam át neki az enyémet, ő pedig odaadta a sajátját. Hát mit mondjak, hiba volt, mert amint kinyitotta, az összes kóla a képébe meg a ruhájára fröcskölt.
- Vááá, most csupa ragacs lettem miattad! - nyivákolt a hajrálány.
- Szép volt. – koccintottam Oliverrel.
- Útállak titeket! – sipítozott ismét.
- Mi is imádunk téged szöszike, főleg azt a fene nagy eszedet. – gúnyolódtam.
- Ne legyél vele undok Viv, csak azért mert a mi agyunkban egy 100 wattos izzó világít, az övében meg egy nedves gyufaszál pislákol. – folytatta Oli.
- Oh, bocsánat elfelejtettem, hogy a hátrányos helyzetűeket is egyelőként kell kezelnünk. – tettem rá még egy lapáttal.
- Látom tanulsz, kislány. – dicsért meg Oliver.
- Csak mert, te vagy a mesterem. De ne feledkezzünk meg szegény szőkéről, a hidrogén teljesen kiirtotta azt az egy szem agysejtjét, most mi lesz így vele? – folytattam a viccelődést.
- Nincs más hátra, adományokat kell gyűjtenünk neki. Én felajánlok két nem is három agysejtet a sajátjaimból. – röhögött a barna hajú.
- Oliver, annyira nagylelkű vagy, ez már így is több mint amiről, valaha álmodhatott ez a szerencsétlen kis tökfej. – drámáztam tovább.
- Na jó, elég legyen ebből. – szólt ránk végül Leon, miután barátnője már vagy hatodszorra bökte oldalba, hogy védje meg.
- Parancs, kapitány. – tisztelgett Oli látszólagos komolysággal. Ez után már meg sem mertem szólalni nehogy valami olyasmit mondjak, ami esetleg megsérti Jacqueline érzékeny kis lelkét. Suli után ahogy terveztük, Sophieval elmentünk báli ruhát vásárolni, szerencsére két gyönyörű darabot sikerült kifognunk. Bálint napon természetesen már mindenki az esti bulival volt elfoglalva, ez még a tanárokon is meglátszott. Ebédidőben, mint mindig most is összegyűlt kis asztaltársaságunk.
- Na, sikerült magatoknak valami ruhát választani tegnap? – kíváncsiskodott a pompomcsaj.
- Naná, nem is akármilyet. – felelt Sophie.
- Mindegy, úgy se számít, ahogy mondtam ellenem semmi esélyetek. – hencegett a szőke liba.
- Tudom, ezt már hallottuk. – sóhajtottam nagyot, mert semmi kedvem nem volt veszekedni.
- Ne végre, felfogtad a helyzetet. – nyugtázta Jacqueline.
- Közülünk nem én vagyok az, akinek a felfogásával problémák vannak. – vetettem oda.
- Ezzel mit akarsz mondani? – értetlenkedett.
- Semmit, a mogyorónyi agyadnak ez túl sok információ lenne, úgyhogy meg se próbáljuk elmagyarázni. – legyintett Oliver.
- Leon szólj rájuk, hogy fejezzék be a piszkálásomat. – vinnyogott a szöszke.
- Hallottátok. – szólalt meg kelletlenül az idősebbik testvér. Mire úgy döntöttünk annyiban hagyjuk a dolgot, mivel túl fárasztó és unalmas volt már a pompomcsajszit cikizni. A nagyszünet után a többi óra szinte észrevétlenül telt el, már csak azon kaptam magam, hogy délután az Oswald lakás ajtaja előtt állok egyik kezemben egy hatalmas sporttáskával a másikban pedig a ruhámmal.
- Úristen, mi van ebben a táskában? – nyitott ajtót meglepetten a húgocska, mikor meglátta hatalmas csomagomat.
- Minden. – feleltem egyszerűen és beljebb léptem.
- Oké, és melyikünkkel kezdjük? – kíváncsiskodott a fehér hajú lány.
- Természetesen veled. – válaszoltam és már be is vonultam a szobájába. Ő csak leült az ágyra és figyelte amint a hatalmas batyuból előkotrok valamit.
- Az mi? – mutatott a tárgyra amit éppen előhalásztam.
- Ez egy szupermelltartó, hatalmas ciciket csinál, vedd fel! – utasítottam barátnőmet.
- Na jó, de biztos hogy kell ez? – aggódott.
- Hát persze, kapd csak fel, el leszel ájulva az eredménytől. – bíztattam, mire ő felpróbálta a fehérneműt. Ezek után már nem hagytam neki beleszólást a dolgokba, még a tükör elöl is eltiltottam. Hosszú fehér haját hajvasalóval kiegyenesítettem, hátul egy elegáns csattal összetűztem, úgy, hogy egy-két tincs kilógjon, elöl. A sminket is könnyű volt megcsinálnom, hiszen Sophienak szép arca volt, egy kicsit lealapoztam a bőrét majd a szemét kezdtem kifejteni. Fekete szemceruzával halványan kihúztam és halványkék szemhéjpúdert tettem rá, amit egy kis csillámmal feldobtam. Szempilláit is szép hosszúra és ívesre festettem ki. Szájára pedig halványrózsaszínű csillámló szájfényt kentem, végül még két orcájára rózsaszínes árnyalatú pírt tettem. A kencefice után következett a ruha, gyönyörű halványkék színe volt, ami gyöngyházfényben pompázott. A szabása is éppen illett a lányhoz, vékony pántos volt, mell alatt egy kicsit sötétebb kék selyemszalaggal volt megkötve és egészen a földig ért, hozzá egy halványkék enyhén magas sarkú szandál tartozott, amin néhány kis csillogó kő díszelgett. Mindezt természetesen jómagam adtam fel rá és igazítottam el rajta, szegény lányt alig hagytam megmozdulni, nehogy elkenje a sminkjét vagy összekócolja a haját. Miután mindezekkel végeztem már csak az utolsó simítások voltak hátra, feneketlen táskámból előtúrtam egy csillogó kövekből álló hosszú fülbevalót és a hozzá illő nyakláncot és karkötőt. Ránézésre teljesen kész volt, már csak egyetlen apróság hiányzott, a parfüm, erre is gondoltam és egy kellemes virágillatot permeteztem rá ami tökéletesen illett osztálytársamhoz. Dolgom végeztével kikísértem Sophiet a nappaliban található egészalakos tükör elé, és végre megengedtem neki, hogy magát.
- Atyaég, ez tényleg én vagyok! – ámuldozott mikor kinyitotta szemeit, hát mi tagadás azért elég szép munkát végeztem, no meg az alapanyag is jó volt.
- Szóval tetszik? – kérdeztem rá.
- Még hogy tetszik, ez csodálatos. Jesszus ezek az enyémek. – pillantott dekortázsára.
- Mondtam én, hogy elégedett leszel a szupermelcsivel. – mosolyogtam.
- Leon te is látod ezt? – fordult körbe bátyja előtt, aki éppen akkor lépett ki a fürdőből.
- Te nem lehetsz a húgom. – döbbent meg az idősebbik testvér.
- De bizony, ez én vagyok, csak Viv átalakított. – lelkendezett a kishúg.
- Oké, akkor most már én is megyek készülődni, Sophie te meg maradj itt ülj le a kanapéra és ne csinálj semmit, na jó TV-t nézhetsz, de semmi mást. – adtam ki a parancsot és én is elvonultam „átváltozni”.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
