Nem is kellett sokat várni, mert az ebédszünet hamar elkövetkezett, én pedig vidáman vittem szokásos asztalunkhoz az ebédet. Azonban kellemetlen meglepetés ért, mikor láttam, hogy a pompommaca éppen Leon nyakába csimpaszkodva magyaráz valamit.
- Ez meg mit keres itt? – döbbentem meg.
- Még hogy én, ha nem tudnád nekem több jogom van itt lenni mint neked, ugyanis én Leon barátnője vagyok. – nyafogta a hajrálány.
- Oké, baromi vicces tényleg. – röhögtem el magam kényszeredetten miközben lehuppantam Sophie mellé.
- Ez nem vicc. – felelte komoly arccal a kishúg.
- Jah persze, na most már elküldhetitek ezt a kis IQninzsát, mert szeretnék enni végre. – vetettem fel.
- Leon te hagyod, hogy ez a liba így beszéljen rólam? – nyávogta Jacqueline.
- Vivien lennél szíves máshol ebédelni. – nézett rám az említett személy, abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy zongorát dobtak volna rám, alig bírtam megszólalni.
- Persze, biztos valamit félreértettem. – motyogtam, majd elhagytam az ebédlőt, a lánytestvér persze egyből utánam rohant.
- Viv várj, nem úgy van ahogy gondolod…. – loholt utánam a hugica.
- Kérlek Sophie ne próbálj meg magyarázkodni a bátyád helyett, mert hidd el abszolút nem érdekel. – hagytam ott a kétségbeesett leányzót. Jobb búvóhely híján a tetőre menekültem, ahol az évszakhoz méltóan baromi hideg volt, még jó, hogy a hó nem esett. Fent csak nekidőltem a védőkerítésnek, és azon elmélkedtem, hogy hogy lehetek ennyire hülye, már megint bedőltem egy pasinak, pedig már kezdtem elfelejteni az előző kudarcot, erre tessék. A nagybetűs élet ismét felképelt. Csak tudnám miért mindig én, talán tettem valami rosszat, na jó tényleg egy nős férfival járni nem szép dolog, de azt már megbántam. Leon ellen azonban nem tettem semmit, legalábbis semmi olyat amiért ezt érdemelném, hát akkor hol itt az igazság? Hát ez az sehol, vagy legalábbis nagyon távol. A szünetnek már rég vége volt, de még mindig a tetőn szobroztam, a nagy elmélkedés közepette észre sem vettem, hogy bizony nem vagyok egyedül.
- Lassan hozzáfagysz ahhoz a kerítéshez. – szólalt meg a másik személy, aki egy magas barna hajú, kék szemű srác volt, ha jól tudom Leonnal egy osztályba járt és talán még a kosárcsapatnak is tagja, de ebben nem voltam biztos.
- Menj a francba! – köszöntöttem az ismeretlent.
- Neked is szia, látom a hideg átterjedt az agyadra és lefagyasztotta a jómodorközpontot. – viccelődött a srác.
- Nahát, de mókás vagy, halálra röhögöm magam, most már húzz el! – próbáltam elzavarni.
- Amúgy, Oliver Roch vagyok, és téged hogy hívnak morcos kisasszony? – mutatkozott be az idegen.
- Vivien, Vivien Régis. – böktem ki végre a nevem.
- Már emlékszem, te vagy az a csaj a múltkori meccsről, akit tökön rúgta a kapitányt. – emlékezett vissza.
- Jah, bár ezt már a fél suli tudja, szóval, ha bosszúból meg akarsz verni csak rajta, ez a nap már úgyse lehet rosszabb. – motyogtam unottan.
- Nem dehogy, sosem ütnék meg egy lányt, egyébként nagyon szép rúgás volt és meg is érdemelte. – dicsért meg a barna hajú.
- Nahát ilyet se hallottam még ebben a suliban, hogy valaki nem isteníti a nagy Leon Oswaldot. – ámultam el.
- Most mit mondjak, nem tartozom a rajongó táborába, ahogy ő sem az enyémbe, bár ami azt illeti nekem nincs is. – vallotta be.
- Ki tudja, lehet hogy, ha lenne egy Oliver fanclub ő lenne az első számú tag. – feltételeztem.
- Aha és két copfba fogott hajjal, miniszoknyában meg haspólóban, pomponokkal a kezében csápolna, hogy „Imádlak Oli!!!” – ecsetelte.
- Te jó ég, ebbe még belegondolni is rossz. – röhögtem el magam.
- Na végre mosolyogsz. – örült Oliver is.
- Jah de lassan az arcomra fagy a mosoly, ha tovább itt maradunk. – vacogtam.
- Akkor menjünk be. – ajánlotta fel.
- És ha elkapnak? – akadékoskodtam, mivel tisztában voltam vele, hogy az órák már rég elkezdődtek.
- Nyugi ilyenkor, minden normális ember órán van. – terelt be az épületbe.
- Szóval mi nem vagyunk normálisak. – nyugtáztam.
- Beszélj csak a magad nevében, én csak simán utálom a számokat ezért úgy döntöttem kihagyom a mai matek órát. – magyarázta.
- Milyen lazán veszed a dolgot. – lepődtem meg.
- Hát persze, nem fogom fiatalságom legszebb éveit tanulásra fecsérelni. – jelentette ki Oli.
- Ez egész jó gondolat. – jegyeztem meg.
- Ugye, csak kár hogy a tanárok ezt nem látják be, na és veled mi van? Mi az oka annak, hogy a tanári blabla hallgatása helyett inkább a tetőn fagyoskodtál? – kíváncsiskodott.
- Hát csak szünetben nem volt kedvem bámulni, ahogy Leon meg a kis macája egymást nyalják falják, aztán meg elrepült az idő. – feleltem.
- Áh szóval te is egy rajongó vagy. – állapította meg.
- Nem dehogy, nem erről van szó, csak ismerem őt, de inkább a húgával Sophieval vagyok jóban. – mentettem ki magam.
- Értem, amúgy ez nekem is fura volt, bár nem sokat beszélgettem vele, de a kapitány sose tartotta nagyra az ilyen hajrácicákat. – mesélte Oliver.
- Ebből azt veszem ki, hogy te sem vagy elájulva a miniszoknyájuktól. – jöttem rá.
- A szoknya még hagyján, de amint megszólalnak, elmúlik a varázs, a legnagyobb teljesítményük az, ha tudnak beszélni és közben nem felejtenek el levegőt venni. – fejtette ki. Mi tagadás jól elbeszélgettük az időt, annyira hogy már ki is csöngettek, persze az irodalom tanárom amint meglátott dühösen loholt felém.
- Kisasszony elárulnád, hogy mégis mi oka volt annak, hogy jelenléteddel nem tisztelted meg az órámat? – vont felelősségre Mrs. Reine.
- Én megmondhatom. – jelentkezett Oli.
- Nos halljuk Oliver? – nézett rá szúrósan az idős hölgy.
- Hát….izé segített megkeresni a kontaktlencsémet. – próbált kimenteni.
- De neked nincs is kontaktlencséd. – szólt szigorúan a tanárnő.
- Ó tényleg, hát akkor azért nem találtuk. – ragyogott fel Oliver arca én meg alig bírtam visszatartani a röhögést.
- Még egy ilyen és repültök az igazgatóhoz. – fordított nekünk hátat Mrs. Reine és indult el.
- Te ez azt hiszi madarak vagyunk. – súgta gyanakvóan a fülembe a mellettem álló srác mire én elnevettem magam.
- Mi olyan vicces? – fordult hátra az irodalom tanár.
- Semmi. – vágtuk rá egyszerre, aztán mikor végleg elhúzta a csíkot megint kitört belőlünk a kacagás. Az arra járó diákok elég hülyének nézhettek minket, különösen Sophie és Leon no meg a kis pompomliba.
- Viv hogyhogy nem voltál órán? – faggatott a húgocska.
- Minden az én hibám, miattam nem tudott órára menni, az egész úgy kezdődött, hogy szünetben vadul szeretkeztünk a kémia szertárban, amikor kiborítottunk valami vegyszert ami kigyulladt és el kellett oltani, de mire végeztünk már újabb szünet következett. – regélte mire a jelenlévőknek beleértve engem is kikerekedett a szeme.
- Hülye! – adtam neki egy tockost.
- Na jó, igazából csak eldumáltuk az időt, de a szertáros megoldás se lett volna rossz. – vigyorgott a kis humorzsák.

folyt. köv.