|
Középiskolai évek
2007.08.31. 10:36
- Bár nem érdemled meg, de azért, nesze. – tolt az orrom alá Leon is egy ajándékocskát.
- Ha így adod, akkor inkább nem kell. – sértődtem meg.
- Ugyan Viv, vedd már el Leon ezzel csak azt akarta mondani, hogy gondolt rád. – engesztelt ki kishúga.
- Jól van. – vettem el a halványkék papírba csomagolt valamit.
- Egy fülbevaló? – kerekedtek ki a szemeim, mikor megláttam a rózsás nyaklánchoz tartozó kék köves kis ékszert.
- Egyforma fülcsink és nyakláncunk lesz. – mosolygott Sophie.
- De nekem nincs is kilyukasztva a fülem. – akadékoskodtam.
- Ezen könnyen segíthetünk. – villantotta meg ördögi vigyorát a fiútestvér.
- Bármit is tervezel, érzem, hogy nagyon fog fájni. – aggódtam.
- Ugyan nem fogsz belehalni. – „nyugtatott” a bátyus.
- Most jön a tiéd bátyó. – tette le elé húgocskája az ajándékunkat.
- Nagyon szép, köszönöm. – köszönte meg húgának.
- Tőled nem kapok semmit? – tett szemrehányást.
- Nem, úgysem érdemled meg, folyton csak gonoszkodsz velem. – jelentettem ki.
- Leon, fordítsd meg! – mutatott az órára a kisebbik tesó, mire az ezüsthajú srác teljesítette kérését.
- Szeretettel Sophietól és Vivientől. – olvasta a feliratot.
- Sophie, szóltam, hogy ne mondd el neki. – néztem szúrós szemmel osztálytársnőmre.
- Most miért? Egy szót se szóltam. – mentegette magát a fehér hajú lány.
- Nem érdemlem meg, mi? Nagyon rosszul tudsz hazudni. – borzolta meg hajamat az idősebb tesó.
- Na jó én felpróbálom ez ékszereimet. – tűnt el a fürdőben a lánytestvér, én pedig utána igyekeztem, hogy megszemlélhessem hogyan áll az új nyakláncom.
- Na? – kérte ki véleményem.
- Nagyon csinos. – dicsértem meg.
- Rajtad is nagyon jól áll, de kéne hozzá a fülbevaló. – magyarázta Sophie.
- Egyet értek. – rángatott magával Leon majd a konyhában leültetett egy székre. Kifőzött egy, tűt, miközben bal fülemet két jégkocka közé szorította. Közben én aggódva figyeltem az eseményeket, mikor már nem éreztem a fülemet, lefertőtlenítette és a tűvel átszúrta, majd belehelyezte a fülbevalót, a másik oldalon is ugyanígy járt el.
- Eszméletlenül jól áll. – lelkendezett Sophie és egy tükröt adott a kezembe, hogy én is megcsodálhassam.
- Ez tényleg nagyon klassz, köszi. – nyomtam egy puszit hirtelen felindulásból Leon arcára, ezt követően persze síri csend lett. Jómagam túl kínosnak éreztem a szituációt ahhoz, hogy megszólaljak, arról pedig fogalmam sem volt, hogy mi járhat a testvérek fejében.
- Ideje, csillagszórózni. – törte meg a csendet a hugica.
- Rendben, hol vannak? – érdeklődött a báty.
- Oh hát lehet, hogy idén elfelejtettem venni. – motyogta barátnőm alig hallhatóan.
- Nyugi, majd én hozok. – kaptam fel a kabátom és már repültem is. Elég sokat kellet gyalogolnom mire találtam utcai árusokat, a biztonság kedvéért vettem jó pár darabot. Éppen indultam volna vissza, mikor belebotlottam abba a személybe, akire a legkevésbé számítottam most.
- Szia. – köszönt rám angol tanárom és megállt velem szemben.
- Szia, vagyis…izé jó estét…vagy mi… - dadogtam, mire ő kedvesen elmosolyodott. Egek még mindig milyen szívdöglesztően jóképű, mi dehogyis, állj, stop ő kidobott engem méghozzá nem is akárhogyan, nem érzékenyülhetek most el, kavarogtak a gondolatok a fejemben.
- És hogy hogy ilyenkor itt vagy? – tette fel kérdését, de még mindig kedvesen beszélt, nem tudom, hogy mi üthetett belé.
- Csak csillagszóróért jöttem. – mutattam fel a tűzijáték dobozát.
- Értem, jó áll neked a fülbevaló. – bókolt a szőke hajú, én meg azt se tudtam mit csináljak. Ha még egy ilyet beszól én menten elolvadok itt, hiába van mínusz tizenöt fok, vagy legalábbis a karjaiba omlok. Na, ne nem elég volt ebből Vivien, legyen már tartásod, pofoztam fel magam gondolatban.
- Köszi. – hebegtem, mire ő közelebb lépett hozzám, fogalmam sincs mire készült, talán meg akart csókolni. Minden esetre nem siketült neki mivel engem erős karok öleltek magukhoz hátulról.
- Mondtam már, hogy hagyja békén a barátnőmet! – szólt fenyegetően Leon és csak még szorosabban ölelt magához. Elliot nem szólt semmit csak egy emberölő pillantást zúdított az engem ölelgető srácra.
- Viszlát Viv. – köszönt el, majd hátat fordított és távozott. Ezek után mi is elindultunk, a fiútestvér persze még midig engem ölelt át, így bandukoltunk az utcán.
- Mi volt ez, mit keresett ő itt? – faggatott az ezüsthajú srác.
- Nem tudom, én is meglepődtem, hogy összefutottam vele. – feleltem.
- Szerintem inkább örültél. – mormogta.
- Nem dehogy örültem, mégis minek örültem volna. – durcáztam be és próbáltam kikecmeregni az idősebb tesó karjai közül.
- Oké, elhiszem. – húzott még jobban magához.
- És mi volt ez a barátnős szöveg? – kíváncsiskodtam.
- Az azért még se mondhattam, hogy a húgom osztálytársa, az túl bénán hangzott volna. – ecsetelte.
- Világos. – bólogattam.
- De a ha akarnál lehetnél a… - motyogta, amire én nem igazán figyeltem, mivel épp gondolatimba mélyedtem.
- Bocs, nem figyeltem. Mit is mondtál? – kaptam fel a fejem mikor észrevettem, hogy valamit beszél.
- Semmit. – engedett el, a visszaút további részében nem szóltunk egymáshoz, aztán meg csak akkor szólt hozzám amikor muszáj volt, eleinte fel sem tűnt mert Sophieval eléggé jól elhülyéskedtünk. Szilveszterkor aztán, mivel ezt az ünnepet is a testvéreknél töltöttem, már kezdett kínossá válni a köztünk lévő hallgatás. Éppen a nappalit díszítettük fel, természetesen síri csendben mikor megelégeltem a dolgot.
- Elárulnád mi a bajod, hogy miért nem szólsz hozzám már napok óta? – csattantam fel.
- Ez a bajom. – mutatott az asztalon hagyott pénztárcámra, amiben valamiért még mindig Elliot képe díszelgett.
- Semmi közöd a magánéletemhez! – háborodtam fel.
- Igazán, majd akkor is emlékezz erre, ha hozzám jössz bőgni. – vágott vissza.
- Ne aggódj nem fogok hozzád menni, a világ minden kincséért se. – emeltem fel a hangom.
- Helyes. – zárta volna le a beszélgetést.
- Különben is mit érdekel téged az én sorsom? – szegeztem neki a kérdést.
- Nem érdekel, csak dühít, hogy a lehető összes hibát elköveted, de tudod mit mostantól nem érdekel mit csinálsz, nem fogok feletted bébiszitterkedni, mehetsz a saját fejed után. – fejtette ki véleményét kissé erélyesen.
- Helyes. – vetettem véget a vitánknak, mire ő váratlanul magához rántott és szenvedélyesen megcsókolt, bárhogy ellenkeztem, nem tudtam szabadulni tőle.
- Olyan ostoba liba vagy, hogy az orrod hegyéig sem látsz. – eresztett el végül, mire én csak megkövülten bámultam rá, ezt már tényleg nem tudtam mire vélni, egyik percben leordítja a fejem, a másikban meg lesmárol.
- Hello, na megjöttem, nahát már majdnem készen vagytok, ez remek. – tekintett körül a húgocska mikor visszaérkezett a vásárlásból.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
