|
Középiskolai évek
2007.08.30. 08:19
- Még mit nem, képes lennél itt hagyni, amikor olyan aranyos, igenis ezt kérjük! – emeltem fel a hangomat.
- Először is ez Sophie és az én közös fám, szóval neked semmi kö… - oktatott volna ki mikor váratlanul magamhoz rántottam és megcsókoltam. Először dermedten pislogott, aztán meg már beleélte magát a helyzetbe és átkarolta a derekamat, majd nyelvét is bevetve viszonozta csókomat.
- Mi az ördögöt csinálsz? – toltam el magamtól a meglepett srácot.
- Még hogy én, te kezdted. Egyáltalán mi a franc volt ez? És mire volt jó? – zúdította rám kérdéseit Leon.
- Ott van Elliot. – motyogtam, mire az idősebbik testvér is arra fordította tekintetét amerre én néztem, bár az említett személy már háttal állt nekünk, így is fel lehetett ismerni. Igazából nem tudtam megállapítani, hogy csak azért fordult el mert nem is figyelt, vagy éppen azért mert látta az előbbi kis jelenetet. Tulajdonképpen én magam sem tudtam, hogy mit akartam elérni az előbbivel, talán féltékennyé tenni Elliotot, nem hiszem, vagyis miért lenne rám féltékeny, ha egyszer ő dobott ki engem.
- Menjünk. – fogta meg a kezemet a báty, amin aztán jó alaposan meglepődtem.
- Várjanak, akkor megveszik? – szólt utánunk a fenyőárus.
- Igen. – bólintott a fiútesó és továbbra is a kezemet szorongatva elindult a bevásárlóközpont bejárata felé.
- Akkor összekötözöm, és majd érte jöhetnek, ha végeztek a vásárlással. – magyarázta az árus, de mi már nem nagyon törődtünk vele. Amíg mi veszekedtünk a fenyőn Sophie sem tétlenkedett és megkereste az ékszerboltot ahol a fülbevalókat látta, mivel már csak a kék köves nyaklánc maradt így azt vette meg ajándéknak. Eléggé gyors volt tekintve, hogy mire mi a McDonald’shoz értünk ő már egy asztalnál ücsörgött három pohár gőzölgő forrócsoki társaságában.
- Történt valami érdekes? – mosolygott mikor meglátta egymásba fonódott kezeinket.
- Nem! – ugrottunk szét ijedten.
- Jó csak kérdeztem. – szabadkozott a húgocska.
- Mindent megvettél, ami kell? – ült le végül az idősebbik testvér.
- Igen, azt hiszem, minden meg van. – felelte a hugica.
- Nézzétek, esik a hó! – ámultam el mikor kinéztem az ablakon.
- Nahát, akkor ez jól fog jönni. – húzott elő Sophie, az egyik szatyrából egy világoskék svájci sapkát, amelynek tetejét egy fehér bojt díszítette.
- Ez édes. – nézegettem meg a puha kiegészítőt.
- Aha és van hozzá sál is. – kotorta elő a hozzá tartozó világoskék nyakbavalót, aminek két végén szintén pompon díszelgett.
- Köszönöm, de nem kellett volna rám költened a pénzedet. – köszöntem meg az ajándékot.
- Ugyan, magamnak is vettem. – mutatta fel a rózsaszín sálat és sapkát, mely csak színében különbözött az enyémtől.
- Nagyszerű a két őrült nőszemély egymásra talált. – gúnyolódott a báty.
- Leon ne legyél undok! – szólt rá kishúga.
- Ugyan biztos csak irigy, mert neki nem vettél. – röhögtem el magam.
- Pedig jól állna neki. – folytatta a hugica.
- Ebből elég, még haza kell cipelnünk a fát is. – állt fel az idősebb testvér mire mi vihogva követtük. Az áruház parkolójában átvettük a karácsonyfát, amit aztán Leonnak kellett hazáig cipelnie én félúton elváltam tőlük és hazafelé indultam. A következő napokban is összejárogattam a testvérekkel az egyik reggelen, azonban Sophienak érdekes ötlete támadt.
- Menjünk el jégkorizni, már nyitva van a korcsolyapálya. – vetette fel a fehér hajú lány.
- Végre egy jó ötlet, már úgy is rég voltam kinn. – támogatta az ötletet bátyja.
- Várjatok, én nem tudok korcsolyázni. – akadékoskodtam.
- Az nem baj, majd mi megtanítunk. – lelkesedett továbbra is a húgocska.
- De nincs is korcsolyám. – kerestem a kifogásokat.
- Azt lehet bérelni. – szólalt meg fiútesó is.
- Na látod Leon is szeretné, ha velünk jönnél. – fűzött tovább barátnőm.
- Persze, akarok egy jót röhögni. – tette hozzá az ezüsthajú srác.
- Na most már biztos, hogy nem megyek. – jelentettem ki ennek ellenére egy óra múlva már a koripálya egyik padján ülve próbáltam felküzdeni magamra a bérelt korcsolyát.
- Ilyen nincs, ezt lehetetlen felvenni. – mérgelődtem.
- Vagy csak te vagy béna. – piszkálódott a bátyus, aki már réges régen felhúzta a korcsolyacipőt.
- Sophie légyszi, segíts már. – kérleltem barátnőmet.
- Bocsi, de én most rohanok csúszni. – lépett le a hugica még néhány percig bénáztam mire sikerült magamra erőltetnem a korit.
- Na, megy ez, mindig is tudtam, hogy van tehetségem az ilyesmihez. – szólaltam meg büszkén, mire a fiútestvér megszemlélve lábaimat röhögésben tört ki.
- Most meg mi van, mi olyan nagyon vicces? – förmedtem rá.
- Fordítva vetted fel, te őstehetség. – piszkálódott az idősebb tesó.
- Akkor azért volt olyan kényelmetlen. – világosodtam meg és próbáltam magamról lecibálni a cipőket.
- Várj, még a végén megsebesíted magad. – morogta és a lábaimra igazította a korcsolyákat, én pedig érdeklődve figyeltem a műveletet. Később kiderült, hogy ez nem volt olyan jó ötlet, mivel mikor felnézett, véletlenül összefejeltünk.
- Mégis mi a jó fenéért kellet ez? – nézett rám dühösen.
- Méghogy én, te fejeltél le, én csak látni akartam, hogy hogyan csinálod. – mentegetőztem.
- Jól van, csak menjünk már. – indult el a pálya felé én pedig követtem. Ő magabiztosan korcsolyázott, azonban amikor én léptem rá a jégre egyből el is estem.
- Te meg mit csinálsz? – csúszott oda hozzám Leon, mikor már vagy fél perce próbáltam felállni.
- Nem mondtátok, hogy ez ilyen nehéz? – vontam felelősségre.
- Ostoba, nem vetted le az élvédőket… - mutatott a rózsaszín műanyagdarabokra, majd leoperálta őket a korimról, ezek után valahogyan sikerült felállnom és elindultam a csúszós talajon.
- Hát így se jobb. – gonoszkodott tovább az ezüsthajú srác.
- Neked könnyű. – motyogtam és ismét egy esés következett, próbáltam feltápászkodni, de ezúttal a sokadik próbálkozásra sem sikerült.
- Ez nem a te sportod. – állított talpra végül a fiú testvér.
- Most már akkor is sikerülni fog. – indultam neki ismét, a báty persze gúnyos mosollyal a szája szélén siklott el mellettem. Egészen jól ment a dolog még gyorsabb tempóra is váltottam, szép is volt minden addig, amíg nem kellett kanyarodni, a kanyarban mivel fékezni nem tudtam viszonylag nagy sebességgel rohantam bele Leonba akivel, egy hatalmasat estünk.
- Nagyszerű nem elég, hogy te nem tudsz korcsolyázni, de még másokat is meg akadályozol ebben, azt hiszem, ezt hívják irigységnek. – piszkálódott a fiútesó.
- Nem érdekel mit mondasz, most már csak azért is megtanulok korcsolyázni. – durcáztam.
- Akár emberéletek árán is mi? – gonoszkodott ismét.
- Nem, de ha mindenképpen véráldozatra lesz szükség akkor te leszel az. – feleltem és megpróbálkoztam a felállással, persze szokás szerint nem sikerült.
- Gyere, egyedül ez egy hozzád hasonló pancsernek sosem fog menni. – nyújtotta a kezét, én meg más lehetőség híján elfogadtam és végre stabilan álltam.
- Milyen kedves, hogy bíztatsz. – motyogtam.
- Na, hogy megy? – libbent oda hozzánk a lánytestvér.
- Sehogy és Leon folyton csak piszkál. – panaszkodtam.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
