|
Középiskolai évek
2007.08.30. 08:16
Természetesen őt sem kellett félteni, nyíltan nézett angol tanárunk szemébe egy jó darabig farkasszemet néztek, de egyikük sem szólalt meg, aztán Mr. Tugdual távozott. Mindebből persze én semmit sem érzékeltem, csak akkor fürkésztem Leon tekintetét mikor abba, hagyta a diktálást.
- Történt valami? – kíváncsiskodtam.
- Nem, semmi. – felelte aztán tovább mondta a leckét, miután végeztem a feladattal megköszöntem a segítséget és rohantam is vissza a saját termünkbe, hogy még csengő előtt beérjek. Hála az égnek Elliot utánam érkezett meg, következett a szokásos osztály vigyázz meg miegyéb, aztán valamiért eszébe jutott, hogy felolvastatja a házi dogákat, mindenki meglepődött, mert máskor mindig otthon nézi meg őket. A felolvasásban nem sokára rám került a sor, én meg persze remegő lábbakkal dadogva olvastam, a kiejtésem sem volt tökéletes, de örültem, annyira ideges voltam, hogy egyáltalán láttam a füzetembe vetett betűket.
- ….So that’s why I like weekends. (…Ezért szeretem a hétvégéket.) – fejeztem be fogalmazásom.
- Nahát meglepően jó a fogalmazásod, biztosan sokat foglalkoztál vele a hétvégén. – „dícsért meg” a tanítónk.
- Ühüm. – motyogtam alig hallhatóan, azt azért mégse mondhattam, hogy a szünetben csináltam illetve csak leírtam.
- Bár a kiejtéssel még vannak problémáid, máskor ne írj olyan szavakat amiknek nem vagy biztos a kiejtésében. – oktatott ki a tanár úr.
- Igen. – bólogattam és már alig vártam hogy véget érjen ez az egész.
- Nos ezek a házi dolgozatok tényleg jól sikerültek, de nem vagyok benne biztos, hogy mindenki segítség nélkül írta meg, ezért most röpdolgozat következik. – jelentette be Mr. Tugdual és közben végig rám nézett. Az osztálytársaim, persze egyből észrevették, nagyszerű még egy ok, hogy utáljanak. A doggákkal hamar végeztünk, utána meg valami munkafüzeti feladatot kaptunk amíg tanárunk végzett a javításukkal. Egyből kiosztotta őket, hát mit mondjak, a várt eredmény született, karót kaptam, egyedül én. A többieknek Sophieval egyetemben legalább egy kettest sikerült összeszedniük. Az óra végeztével mindenki rohant haza, csak Sophie, én és a tanító maradtunk a teremben és mi is éppen indulni készültünk.
- Vivien maradj még egy percet! – szólt utánam Elliot, egészen kedves volt a hangja már azt hittem, hogy bocsánatot akar kérni vagy ilyesmi.
- Kint megvárlak. – ígérte barátnőm és elhagyta a helységet.
- Igen? – léptem közelebb az angol tanárhoz.
- Nem ártana tanulnod, most, hogy már nem fekszed ki magadnak az ötöst. – döfte tőrként szívembe szavait, hirtelen fel sem tudtam fogni jelentésüket csak némán álltam előtte.
- Megölöm. – szorította ökölbe kezeit, az éppen a terem elé érkező Leon, mikor meghallotta kis párbeszédünket és nekiindult.
- Ne, Leon! – próbálta visszatartani bátyját a kisebbik testvér.
- Nem beszélhet így vele! – lépett be a terembe az ezüsthajú srác.
- Attól, hogy most már te dugod, még azt mondok neki, amit akarok. – húzta gúnyos mosolyra száját, mire a fiútestvér csak egy jobb egyenessel felelt, amitől ex-barátom a padlón termett én persze azonnal odarohantam, hozzá hogy ápolgassam.
- Megőrültél? – néztem dühösen Leonra.
- Nem. – felelte csalódottan, majd húgát is magával húzva elhagyta a termet.
- Jól vagy? – nyomtam egy zsepit Elliot vérző orrához.
- Tűnj el! – lökött el magától.
- Hogy? – döbbentem le.
- Azt mondtam takarodj, ócska kis ribanc! – kiáltott rám.
- De… - bújtam volna hozzá közelebb, mire egy hatalmas pofon lett a jutalmam, ettől aztán még én is észhez tértem és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az osztálytermet. A suliból már bőgve rohantam ki, Sophie meglátott és egyből odafutott hozzám, nyomában testvérével.
- Mi történt? – aggódott a húgocska, mikor látta hogy könnyeim nem akarnak elállni.
- Ezt ő csinálta? – kérdezte Leon, célozva ezzel az ütéstől még mindig piros arcomra és felrepedt ajkamra.
- Ühüm. – bólintottam.
- Visszamegyek és péppé verem. – indult ismét a suli irányába az idősebbik testvér.
- Kérlek ne, nem akarom, hogy bajod legyen miattam. – öleltem át hátulról, hogy visszatartsam.
- Akkor mi legyen? – kérdezte kedvesen.
- Csak menjünk haza…- feleltem halkan, mire ő átölelt és így sétáltunk el a testvérek otthonáig. Sophie saját fejében már összeboronált minket, de inkább nem szólt semmit csak kullogott mögöttünk, nehogy agyoncsapja a hangulatot. Az Oswald lakásban aztán szokás szerint a kanapén foglaltunk helyet, Leon teát főzött, míg én részletesen elmeséltem mindent a húgának. A következő hetek eseményeire már nem egészen emlékszem csak azt tudom, hogy nagyon rosszul éreztem magam és Sophie fáradhatatlanul vígasztalt. Az iskolai élet a történtek után kicsit nehezebb lett, mivel Elliot ott szúrt ki velünk, ahol csak tudott, de egy idő után talán ő is lenyugodott én nem „piszkált” minket többé. December elején amellett, hogy az idő igen csak hűvös lett, már az egész iskola karácsonyi lázban égett, mivel már csak egy nap volt hátra a téli szünetig. Éppen szokásos, ebédünket fogyasztottuk, most már az iskola épületén belüli ebédlőben, főként azért, mert kint megfagytunk volna, mikor Sophienak szöget ütött valami a fejében.
- Mondd csak, milyen lesz nálatok a karácsony? – fordult felém.
- Semmilyen. – feleltem egykedvűen.
- Na, de a szüleid, hazajönnek az ünnepekre, nem? – nézett rám kíváncsian.
- Nem, azt mondták valami vállalati partira kell menniük és nem érnének vissza New Yorkból, meg aztán nem is nagyon vágyom a társaságukra. – fejtettem ki.
- De ők a szüleid, és karácsonykor egy családnak együtt kell lennie. – akadékoskodott a kisebbik testvér.
- Tavaly is így volt, meg előtte is szóval, már megszoktam. – feleltem.
- Milyen szánalmas. – fűzte hozzá Leon.
- Pofa be! – ripakodtam rá.
- Leon ne legyél gonosz! – szólt bátyjára a hugica.
- Ez nem gonoszság, csupán szerintem eléggé szánalmas, hogy nem vagy képes egy kicsit utazni azért, hogy a családoddal töltsd a karácsonyt. – ecsetelte.
- Ehhez neked semmi közöd. – szóltam vissza dühösen.
- Tudod, ha mégis egy kis ünnepi hangulatra vágynál, gyere át hozzánk. – ajánlotta fel a fiatalabbik tesó.
- Azt hiszem nem fogok élni a lehetőséggel, de azért kösz. – utasítottam vissza finoman Sophie ajánlatát.
- És mit szeretnél kapni karácsonyra? – faggatott tovább a lánytestvér annak reményében, hogy esetleg ünnepi hangulatba tud hozni.
- Nem tudom, igazából mindegy is, úgy is megint csak egy csekket kapok egy cetlivel amin az áll, hogy vegyek magamnak valami szépet. – válaszoltam unottan.
- Oh, hát ez szomorú. – állapítottam meg lehangoltan a kishúg.
- Na és te mit szeretnél kapni? – próbáltam ismét lázba hozni osztálytársamat.
- Hát nem is tudom, igazából mindig a nagy bevásárlás közepette látok meg valamit, ami tetszik. – csicseregte újult lelkesedéssel.
- Az klassz, és ez az idióta mit fog kapni? – mutattam a fiútestvérre, aki erre egy fintort vágott.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
