|
Középiskolai évek
2007.08.29. 09:15
- Gratulálok, megütötted a főnyereményt. – gúnyolódott Leon.
- Fogd be! – szóltam rá.
- Akkor ettől voltál egész nap olyan jó kedvű. – állapította meg a kisebbik testvér.
- Igen ezért is. – feleltem.
- És még miért? – faggatott Sophie.
- Hát, mert megtörtént…. – rejtélyeskedtem.
- De hát én azt hittem, hogy ti már…- dadogta pirulva a kisebbik tesó.
- Jah igen, mi már lefeküdtünk, de most nem erre céloztam, hanem arra hogy szerelmes vagyok. – vallottam be.
- Ha azért, hoztad a kaját, hogy utána kiokádjuk akkor közel jársz a célodhoz. – szúrta közbe a báty.
- Jaj, bátyó ne legyél undok! – dorgálta meg hugicája.
- Én azt hittem eddig is szerelmes voltál belé. – hüledezett a húgocska.
- Nem ez eddig csak kellemes kufircok sorozata volt a szexi tanárral, de most már egészen más, mert rájöttem, hogy szeretem. – ecseteltem.
- És megmondtad már neki? – érdeklődött Sophie.
- Nem, de meg fogom, a hétvégén és onnantól kezdve minden más lesz. – szögeztem le.
- Ezt, hogy érted? – kérdezett vissza a fiatalabbik tesó.
- Hát átiratkozok egy másik suliba, és akkor már sokkal könnyebb lesz találkoznunk és nem kell attól tartanunk, hogy valaki meglát minket. – vázoltam fel a helyzetet.
- De te képes lennél itt hagyni minket? – nézett rám a kishúgy könnybe lábadt szemekkel.
- Nem téged, hanem ezt az egészet, itt már úgyis mindenki utál. – öleltem át nyugtatásképp a fehér hajú lányt.
- Ostoba ötlet és ráadásul, hasztalan….. – tárta fel álláspontját a fiútestvér.
- Nem kérdeztem a véleményed. – szóltam ingerülten.
- Ha másik iskolába jársz az sem segít, mivel akkor is csak tizenhat éves maradsz és neki még mindig ott lesz a felesége. – folytatta.
- Igen de majd, elválik, és feleségül vesz engem és akkor már senki nem szólhat egy rossz szót sem. – fejtettem ki.
- Már értem mit eszik rajtad, egy felnőtt nő bőrébe bújtatott naiv kislány vagy, az ilyesmit sok férfi vonzónak találja. – lépett mellém és borzolta össze, a hajamat.
- Megteszi, ha szeret. – löktem el magamtól a kezét.
- Igen, HA szeret. – ismételte szavaimat az idősebb testvér, majd távozott.
- Mondtam már hogy utálom a bátyádat. – mérgelődtem.
- Igen, elég sokszor. – mosolygott barátnőm, aztán befejeztük még az ebédünket és végigültük az utolsó két órát, ami matek volt és fizika. Sophie elég aktív volt sokat jelentkezett és még a táblánál is kint volt, én azonban megint csak nem tudtam koncentrálni, folyton csak Leon szavai jártak a fejemben. Dühös voltam rá, hogy így el tud bizonytalanítani. A tanítás végeztével mindenki szétszéledt, nem csoda, hiszen péntek volt és örültek, hogy végre itt a hétvége. A húgocska ugyan próbált átcsábítani magukhoz, de én valamilyen kifogással kimentettem magam. A szombatom eseménytelenül telt, ha csak azt nem nevezzük eseménynek, hogy vártam, hogy mikor lesz már vasárnap. A hét utolsó napját az aznap esti találkámra való készülődéssel töltöttem, még egy új ruhát is vettem magamnak, mivel fellépett nálam az „egy rongyom sincs” szindróma. Elliottal megint egy szerelmi hotelben találkoztunk, amint felértünk a szobánkba, angol tanárom azon nyomban nekem esett és hát én nem nagyon tiltakoztam, miért is tettem volna. Szeretkezésünk után egymás mellett feküdtünk a vörös ágynemű közt, fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig cirógatta hajamat és vállamat, olyan volt mintha házasok lennénk vagy ilyesmi.
- Elliot. – törtem meg a csendet.
- Igen? – emelte rám tekintetét.
- Szeretlek. – súgtam a fülébe.
- Hát persze. – mosolyodott el.
- De tényleg. Ha elválnál…- kezdtem bele.
- Mi van? – pattant ki mellőlem.
- Csak azt akartam, mondani hogy, ha elválnál akkor feleségül vehetnél engem, és többé nem kellene ilyen helyeken bujkálnunk és mindig együtt lehetnénk. - magyaráztam.
- Ezt azonnal verd ki a fejedből! – kiabálta és másodpercek alatt magára kapkodta a ruháit és eltűnt. Percekig csak némán ültem az ágyban, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ami most történt az valóság vagy csak rossz álom. Aztán a szobalány kopogása ébresztett rá, hogy mindez valóban megtörténik, szólt, hogy hagyjam el a szobát mert csak két órára lett kibérelve és az már letelt. Könnyeimmel küszködve rángattam magamra a ruháimat, mikor kiléptem az utcára már nem bírtam visszatartani őket.
- Ez volt az első kislány? – szólított meg egy lenge öltözékű, erősen sminkelt nőszemély, valószínűleg prostituált volt, gondolom csak jót akart, de annyira megijedtem tőle, hogy elkezdtem futni. Jó darabig nem is lassítottam, aztán meg ha jól emlékszem felszálltam valami buszra, fogalmam sem volt merre megy és azt sem tudtam, hogy hogyan jutok haza, de igazából nem is érdekelt. Nem akartam semmi mást csak visszaforgatni az idő kerekét, a mai este előttre. A busz végállomásánál mindenki leszállt, beleértve engem is, fogalmam sem volt róla, hogy hol járok, de elindultam az egyik irányba, néhány saroknyit gyalogolhattam mikor kezdtek ismerősek lenni az utcanév táblák és a környék, aztán eszembe jutott, hogy múltkor amikor Leon haza akart kísérni akkor is errefelé jártunk. Hirtelen nem tudtam, melyik irányba induljak, haza vagy Leonék felé. Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem rajta az időt, már majdnem hajnali kettő volt, éppen becsuktam volna a készüléket, mikor észrevettem, hogy érkezett egy üzenetem, reménykedve nyomtam rá az olvasás gombra, hátha Elliot küldte, hogy bocsánatot kérjen. De nem ő volt a feladó, hanem Sophie, még délután küldte és ez állt benne „Bátorság, téged nem lehet nem szeretni.”. Miután szemeim végigfutottak a szavakon újra ellepte őket a könny, aztán az ujjaim mintha csak maguktól mozogtak volna tárcsázni kezdték az számot és már csak arra eszméltem fel, hogy kicsöng a telefon.
- Oswald lakás, tessék? – szólt bele a telefonba álmosan a fiatalabbik testvér.
- Sophie? – kérdeztem a sírástól rekedtes hangon.
- Viv te vagy az? – hangzott a vonal másik végéről is a kérdés.
- Átmehetek? – szipogtam.
- Persze, de van valami ba…- kíváncsiskodott volna, de megszakítottam a vonalat.
- Ki az az őrült aki ilyenkor hívogat? – mászott ki a nappaliba Leon is.
- Vivien volt, azt hiszem valami baj van. – felelte halkan Sophie.
- És hol van most? – kapott észbe rögtön a fiú tesó.
- Nem tudom, csak annyit kérdezett, hogy átjöhet-e. – magyarázta a kishúg, alig hogy véget ért a kis dialógus, kopogás hallatszott. Sophie ajtót nyitott, mire én bőgve a nyakába borultam.
- Ne haragudj, hogy ilyen későn… - szabadkoztam volna.
- Semmi baj, gyere üljünk le. – terelt a kanapé felé.
- Sophie…én…én azt hittem hogy…. – dadogtam könnyek közt.
- Mi történt? – nézett rám aggódva.
- Elliot azt hiszem szakított velem. – borultam ismét a nyakába, ő pedig nyugtatólag átölelt.
- Leon, főznél egy teát? – nézett fel bátyjára, aki szó nélkül indult a konyhába teljesíteni kérését.
- De, hogy történt? – faggatott a hugica.
- Hát tudod találkoztunk, szeretkeztünk aztán….aztán mondtam neki, hogy szeretem és ő nem válaszolt aztán meg azt hogy elválhatana és….mire ő azt mondta….azt mondta, hogy verjem ki a fejemből és…és elment…- meséltem és ismét sírásban törtem ki.
- Szegénykém. – ölelt magához a lánytestvér.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
