|
Középiskolai évek
2007.08.29. 09:13
Én meg utána fordultam és csak szótlanul bámultam ahogy távolodik.
- Viv, minden oké? – szólongatott osztálytársnőm.
- Persze, menjünk mielőtt elkésünk. – folytattam megkezdett utunkat. Nem sokkal azután, hogy beértünk a tanterembe, megkezdődött az első óra azt pedig követte a többi három, fogalmam sincs, hogy milyen órák voltak vagy, hogy miről volt szó, mert végig csak Elliot járt a fejemben és az ahogyan átnézett rajtunk, rajtam. Sophie a szünetekben próbált valami életet verni belém és folyamatosan kérdezgetett, de az én válaszaim mindössze csak az igen és a nem szavakat tartalmazták. Az ebédszünetben végre sikerült kivonszolnia a teremből és úgy tervezte, hogy szokás szerint hármasban ebédelünk, éppen a kajásdobozokat pakoltam elő, mikor megláttam, hogy a gondolataimat lefoglaló személy éppen az egyik hátsó udvar felé tart. Persze én egyből felpattantam a helyemről és otthagyva a testvéreket szerelmem nyomába eredtem.
- Várj, hová mész? – indult volna utánam Sophie is.
- Dolgom van. –szóltam vissza neki és már rohantam is Mr. Tugdual után nehogy szem elől tévesszem. Az egyik melléképületnél megállt így én könnyedén beértem.
- Elliot én…- léptem hozzá közelebb.
- Mondtam már, hogy a suliban ne szólíts a keresztnevemen. – dorgált meg.
- Sajnálom. – hajtottam le a fejem.
- Mit szeretnél? – nézett rám szigorúan.
- Csak beszélni veled.. –motyogtam.
- Miért van miről? – nézett mélyen a szemembe.
- Nem az van amit gondolsz, szóval ez az egész dolog csak egy nagy félreértés és én… - magyarázkodtam.
- Rendben, találkozzunk nyolckor a Rencontreben. – mondta majd továbbállt, jómagam még néhány percig ácsorogtam a helyszínen, azután visszamentem a padhoz, ahol a testvérek ebédeltek.
- Na? – kíváncsiskodott Sophie, én azonban válasz helyett csak szótlanul leültem mellé.
- Mondd már mi van? – kérdezett ismét rá.
- Semmi. – feleltem egykedvűen.
- De mégis, szakítottatok? – faggatott tovább.
- Nem. – válaszoltam a földet nézve.
- Akkor kibékültetek? – kérdezősködött a fiatalabbik testvér.
- Azt sem. – motyogtam egyhangúan.
- Most akkor mi van? – próbált kihúzni belőlem valami értelmes választ a hugica.
- Ahogy mondtam, semmi. – sóhajtottam.
- Jó hát, ha akarod majd úgy is elmondod. – törődött bele a kisebbik tesó.
- Induljunk, mindjárt vége a szünetnek. – szólaltam meg és az tantermünk felé ballagtam, mire a lánytestvér is követett Leon meg valahol félúton lemaradt és a saját osztályába ment. Még három óránk volt, de ezeken sem voltam túl aktív. A tanítás után a testvérek az iskola kapunál vártak rám.
- Nem jössz át hozzánk? – rukkolt elő az ötlettel a lánytestvér.
- Most nem, dolgom van. – válaszoltam és már indulni készültem.
- Milyen dolgod? – faggatódzott a báty.
- Neked ahhoz semmi közöd. – vetettem oda neki.
- Hát akkor találkozunk holnap. – engedett utamra Sophie. Haza érve elkezdtem az estére való készülődést, bár még rengeteg időm volt, biztos akartam lenni, hogy időben elkészülök és nem fogok elkésni. Pontosan nyolckor érkeztem a megbeszélt találkahely elé, Elliot már várt rám.
- Szia. – álltam meg előtte.
- Szia. – viszonozta köszönésem, néhány másodpercig csak ácsorogtunk egymással szemben.
- Bemegyünk vagy mi lesz? – mutatott a motelre aminek bejárata előtt szobroztunk.
- Igen menjük. – feleltem. A recepciónál kértünk egy szobát, nem volt valami luxus hely, de arra, hogy megbeszéljük a dolgainkat éppen megfelelt. A „lakosztályunk” az első emeleten volt, hát mit mondjak nem volt túlzsúfolva bútorokkal, csak egy ágyból meg két éjjeli szekrényből állt a berendezés.
- Hallgatlak. – foglalt helyet az ágyon, miközben én fel s alá járkáltam.
- Hát hol kezdjem? – kérdeztem vissza.
- Mondjuk azzal, hogy mi van közted és Leon Oswald között? – tette fel a kínos kérdést.
- Semmi, az égvilágon, ez csak egy félreértés. – mentegetőztem.
- Akkor a tegnapi is félreértés volt, meg az is, hogy tegnap előtt nála töltötted az éjszakát? –féltékenykedett.
- Arról, ami a meccsen történt én nem tehetek, fogalmam sem volt, hogy mire készül, és este pedig csak azért aludtam náluk, mert már késő volt és egyedül nem akartam hazamenni. – ecseteltem és már könnyek gyülekeztek a szememben.
- És mi oka volt annak, hogy nem jöttél el a Soifba? – folytatta a kikérdezésem.
- El akartam menni, de olyan későn már nem tudtam volna, hogyan eljutni oda és ráadásul az iskolai egyenruhám volt rajtam, szóval úgy gondoltam inkább nem kockáztatok. – adtam kimerítő választ miközben még mindig a sírás határán voltam.
- Szóval tényleg nincs semmi azzal a kölyökkel? – állt fel az ágyról és lépet hozzám közelebb.
- Nincs, esküszöm, én csak veled akarok lenni. – bújtam hozzá sírva.
- Rendben, elhiszem. – törölgette le a könnyeimet, és bíztatásul megcsókolt, nah nekem se kellett több azonnal a karjaiba omlottam és csókoltam, ahol csak értem. Az utána következő eseményeket meg gondolom már mindenki sejti. A „békülés” után haza mentem és boldogan hajtottam álomra a fejem. Másnap reggel vidáman lépdeltem az iskola kapuja fel mikor megpillantottam Sophieékat.
- Sziasztok. – intettem nekik vidáman.
- Jó reggelt. – köszöntek megdöbbenten.
- Mitől van ilyen jó kedved? – lepődött meg a kishúg.
- Hát csak az élet szép, a madarak csiripelnek meg miegymás. – vigyorogtam.
- Ez beszedett valamit. – gyanakodott a fiútestvér.
- Tudod ma még te sem tudod elrontani a hangulatomat. – mosolyogtam rá.
- Azért próbálkozom még egy kicsit. – jegyezte meg a báty.
- Gyere, siessünk, nehogy lekéssük a tesi órát. – rángattam magammal a kisebbik testvért.
- Nincs neked lázad? - tette homlokomra a kezét, én mit sem törődve azzal, hogy teljesen hülyének néznek tovább viháncoltam. Még egy csodás napon sem lehet, minden tökéletes így volt ez a tornaórával is a múltkori eset óta a tanár kiszúrt magának és 45 percen keresztül csak futottam, pihenés képpen pedig fekvőtámaszoznom kellett. A többi három órát az ebéd szünet előtt, már kicsit fáradtabban, de töretlen lelkesedéssel ültem végig. A nagyszünetben aztán ismét összegyűlt a trió a megszokott helyen.
- Ma szuperfinom ebédet hoztam magunknak. – osztottam ki az uzsis dobozokat.
- De jó, én meg már azt, haragszol ránk és ezeket kell megennünk. – mutatott a testvére által készített szendvicsnek is csak jó indulattal nevezhető izékre.
- Dehogy ma ünnepelünk…. – jelentettem ki.
- Igen és mit? – kérdezte kedvetlenül Leon.
- Azt, hogy kibékültünk. – folytattam.
- Tényleg, akkor nem fogjátok többet piszkálni egymást Leonnal? – örült meg a hírnek a kishúg.
- Nem, ki beszélt itt róla? – tiltakoztam.
- Hát akkor kivel? – nézett rám értetlenül Sophie.
- Elliottal. – válaszoltam mosolyogva.
- Gratulálok, megütötted a főnyereményt. – gúnyolódott Leon.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
