|
Középiskolai évek
2007.08.29. 09:11
Az edző aki mellesleg a tesi tanárunk volt már a haját tépte az idegtől.
- Régis vagy megpuszilod Oswaldot vagy lenyomsz ezer fekvőtámaszt itt helyben! – ordítozott velem.
- Hát jó. - bólintottam és egy puszit nyomtam Sophie arcára, aki rendesen meg is lepődött.
- Nem azt a másikat! – tépte a haját az edzőbá, Elliot persze mosolyogva kísérte figyelemmel, amint kollégája lassan beküzdi magát az idegosztályra.
- Jah rendben. – mosolyogtam és osztálytársam másik orcájára is nyomtam egy pusszancsot.
- Még valami edző úr? – pimaszkodtam.
- Adj egy nyamvadt puszit Leonnak vagy megbuktatlak és egy örök életre másodéves leszel! – kelt ki magából.
- Sophie, ugye ilyesmit nem csinálhat? – kérdeztem félve.
- Hát a jegyeid alapján, még különösebb indokra sincs szüksége, ahhoz, hogy megvágjon. – elemezte helyzetemet a lánytestvér.
- És tesiből nincsen pótvizsga? – kíváncsiskodtam ismét.
- Nincs. – felelte a kishúg.
- Akkor jó nagy szarban vagyok. – állapítottam meg.
- Ugyan már csak egy pici puszi, ha ezt megteszed az egekbe kúszik a népszerűségi indexed, viszont a nem akkor nagyon nagyon nagyon mélyre süllyed. – tájékoztatott a hugica.
- Mennyire mélyre, mint mondjuk a béka segge? – aggódtam.
- Nem még annál is mélyebbre. – közölte vigyorogva Leon.
- A pokolba. – szitkozódtam majd bocsánat kérően felnéztem Elliotra, aki most már szigorú tekintettel követte az eseményeket. Mindezek után odaléptem Leonhoz és egy piszit készültem nyomni az arcára amikor, hirtelen felém fordította a fejét és a derekamat elkapva magához rántott és megcsókolt, persze a nézőknek tetszett a műsor. Nekem már annál kevésbé, tekintve, hogy a szerelmem alig két méterre ül és mindezt végig kell néznie, nemtetszésemnek jelét adva, jő erősen megtérdeltem az ezüsthajú srácot, aki ennek hatására a földre görnyedt. Amint a közönség látta, hogy sztár a padlóra került, azon nyomban síri csend lett, úgy éreztem ideje elhagynom a helyiséget, és így is tettem, mielőtt még a tömeg meglincselt volna. Nos ezek után természetesen valaki másnak kellett végre hajtania a büntető dobást, és mit ad Isten, elhibázta, ennek következtében az ellenfél csapata nyert. A tornacsarnokból egyenesen a suli épületének tetejére menekültem, mikor végre leültem a védőkerítésnek támasztottam a hátam és elkezdtem gondolkodni, hogy mi lesz holnap vagy éppen a következő percben. Elkezdtem félni, féltem a következő naptól, rettegtem attól, hogy Elliot nem hallgat végig és nem bocsát meg, féltem, hogy az osztálytársaim sőt az egész iskola gyűlölni fog, mert bántottam a suli hercegét, rettegtem mert eszembe jutottak a tesi tanár szavai és biztos voltam benne, hogy ezek után betartja az ígéretét, féltem mert a kényelmes kis életem egy másodperc alatt omlott össze. Mindezek az érzések hatalmukba kerítettek és elkezdtem bőgni, a térdeimet felhúztam kezeimet összekulcsolva teljesen összekuporodva sírtam, sírtam úgy mint eddig még soha, nem hittem hogy létezik annyi könny a világon mint amennyit én azon a napon ejtettem. Annyira elmerültem bánatomban, hogy alig vettem észre, hogy valaki gyengéden simogatja a fejem és a vállam.
- Elliot? – néztem fel reménykedve, ám nem az állt előttem akire számítottam, akit vártam.
- Sajnálom, én túl önző vagyok. – guggolt le hozzám Leon és a könnyeimet próbálta meg letörölgetni az arcomról.
- Menj innen! – szipogtam.
- Sajnálom. – suttogta és leült mellém és minden tiltakozásom ellenére magához ölelt.
- Eressz el, hallod, engedj el, útállak, gyűlöllek! – kapálództam karjai között, ám minél inkább próbáltam szabadulni, ő annál szorosabban fogott karjaiba, végül mikor mér minden energiámat felemésztettem csak a sírás maradt, már csak sorsomba beletörődve Leon mellkasán bömböltem.
- Sajnálom. – súgta a fülembe kedves, érzéki hangon.
- Te vagy az akit a legjobban gyűlölök! – zokogtam.
- Sajnálom, bocsáss meg, rendbe hozok mindent, ígérem. – próbált nyugtatgatni.
- De én gyűlöllek, akkor is gyűlöllek. – sírtam tovább végül már teljesen elgyengülve elvesztek a körülöttem lévő képek és hangok. Nem tudom, hogy meddig sírtam és azt sem, hogy hogyan és mikor kerültem a testvérek lakására, csak arra emlékszem, hogy ébredéskor egy sötétkék selyem ágynemű ölelt körül. A bútorok és használati tárgyak alapján be tudtam azonosítani, hogy ez az Oswald lakás és azon belül is Leon szobája. Egy jó darabig még a plafont néztem és próbáltam kitalálni, hogyan jöttem ide, de egy emlékkép sem ugrott be az után, hogy az ezüst hajú srác magához szorított én meg zokogtam. Miután meguntam az elmélkedést úgy döntöttem ideje haza indulnom, mert nem akartam összefutni a szoba tulajdonosával. Éppen a bejárati ajtó felé somfordáltam mikor megláttam a kanapén alvó Leont, ahogy ránéztem annyira békésnek és kedvesnek tűnt, hirtelen nem tudtam, hogy megöleljem vagy megfojtsam végül aztán egyikre sem került sor és viszonylag hangtalanul sikerült kiosonnom. Haza érve elmerültem egy kádnyi melegvízben, de sajnos nem jutott túl sok idő a pancsolásra, mert megint mennem kellett, az iskolába. A suliba beérve persze mindenki undorodva nézett rám és a hátam mögött összesúgtak, de ez várható volt. A diákok egy része sugdolózott rólam mikor megláttak, mások meg egyszerűen csak levegőnek néztek.
Becsengetés előtt néhány perccel még az udvaron sétálgattam, hátha kiszúrom Sophiet, ugyan a bátyjával nem nagyon akartam találkozni, de hát ez is csak olyan, mint az árucsatolás. Szerencsétlenségemre éppen összefutottam a pom-pomlányokkal, akik nem túl kedvesen köszöntöttek.
- Szóval te vagy az a liba, aki bántotta Leont. – nyávogta az egyik.
- Te meg biztos az vagy, aki egyetlen agysejttel is képes életben maradni. – gúnyolódtam.
- Veszített a csapatunk, ezért neked kell vállalnod a felelősséget! – kiabált egy másik lány a csoportból.
- Nekem ehhez semmi közöm. – jelentettem ki.
- Ne merészelj többet Leon közelébe menni. – fenyegetett meg a nyávogós.
- Hidd el én örülnék a legjobban, ha soha többet nem látnám azt bunkót. – fejtettem ki véleményem, amit a hajrálányok kevésbé értékeltek.
- Nincs jogod így beszélni róla!! – lendült az egyik lány keze, hogy megpofozzon.
- Mi a fene folyik itt? – fogta meg a pofozkodós csuklóját az emlegetett személy.
- Jó reggelt Leon. – köszöntötték egyszerre.
- Szóval mi ez? – vonta ismét kérdőre a pompomcsapatot.
- Hát tudod mi csak meg akartuk leckéztetni ezt a kis libát amiért… - kezdte bájologva az egyik.
- Úgy gondoljátok, hogy jogotok van ehhez? – lépett mögém és tette a vállamra a kezét, ezzel jelezve, hogy velem van.
- Nem mi csak…. – magyarázkodtak volna a hajrálányok.
- Tünés. – küldte el őket az ezüsthajú srác és egyből szét széledtek.
- Leon… - szólítottam meg végül.
- Igen? – kérdezett vissza lelkesen, gondolom valami köszönet félét várt.
- Vedd le rólam a kezed! – vetettem rá gyilkos pillantást, mire ő csak szótlanul engedelmeskedett, ilyen is ritkán fordult elő.
- Jó reggelt Viv. – köszönt lelkesen a hugica mire végre szóhoz jutott.
- ’Reggelt Sophie. – címeztem külön csak neki a köszöntésem, ez után elindultunk az osztályterem felé, ebben még nem is lett volna semmi különös, ha nem jött volna szembe velünk az angol tanárunk.
- Jó reggelt Mr. Tugdual. – köszöntötte Sophie, én már megszólalni sem tudtam, nem mintha számított volna, mert Elliot úgy tett mintha észre se venne minket. Én meg utána fordultam és csak szótlanul bámultam, ahogy távolodik.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
